Category Archives: Magyar

IV. A. “Hol toboroznak?” című részhez

“Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt…” (Mk 16,20)

Minden keresztény mindig és minden helyen misszionárius. Az evangélium hirdetése nem korlátozódhat csupán bizonyos személyekre, helyekre vagy időpontokra. A legnagyobb kincs, amelyet Isten ajándékozott nekünk, késztet bennünket arra, hogy megosszuk azokkal, akik még nem ismerik. A Krisztusról, és az életünket betöltő reménységről való tanúságtétel hatja át egész életünket. Ezért minden helyzetben nyitottak akarunk lenni beszélgetni a hitről.

Éppen a misszióban tapasztaljuk meg az Istentől való mély függésünket. Isten, aki ismeri az emberek szívét, segít, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben találkozzunk olyan emberekkel, akik nyitottak az Ő Igéjére – legyen akár hétköznapi, iskolai, munkahelyi helyzetről, utazásról szó, vagy éppen különböző olyan rendezvényekről, amelyeken a hit a téma.

Kluge kritikája tehát missziós tevékenységünknek csak egy részére vonatkozik. Nagyon sok testvért nem vallásos rendezvényen ismertünk meg, hanem más helyzetekben. Már évekkel azelőtt, hogy Kluge megállapította: “Ateisták közötti misszió nem ismert”, újra meg újra beszélgettünk ateistákkal is. Néhány testvérünk kereszténnyé válása előtt ateista volt.

Nincs olyan szándékunk, és soha nem is volt, hogy valakit egy keresztény gyülekezettől elcsábítsunk. Ez Krisztus testének megrontása lenne, és ezt mi is így ítéljük meg:

“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1 Kor 3,17)

De ahogy már fentebb kifejtettük (III. F), ezek a szervezetek nem gyülekezetek, hanem a “világ” (a saját értelmezésük szerint is, hiszen nyilvánvalóan elfogadják, hogy hitetlenek is legyenek közöttük). A vallásos világ is “világ”, amelyben számos hitetlen van. Tehát megbízatásunk következménye, hogy ennek a vallásos világnak az embereit se akarjuk kirekeszteni missziós tevékenységünkből.

Ha Pál valamely városban először a zsinagógába ment, hogy Izrael fiait megszólítsa, akkor azt azért is tette, mert ott több nyitott emberre számíthatott. Így aztán mi is reméljük, hogy különböző vallásos csoportokban találunk olyan embereket, akik talán már keresztények vagy legalább már tettek bizonyos lépéseket a helyes irányba.

IV. B. “Kit szerveznek be?” című részhez

“Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért…” (Ézs 55,1)

Biztosan örülünk, ha olyan embereket ismerhetünk meg, akik már mielőtt velünk találkoztak, elkötelezettek voltak, és nemcsak együtt akartak járni valahova a többiekkel, hanem vizsgálták, hogy mi a helyes, és amit annak találtak, azt következetesen tenni is akarták. A döntés Jézus követése mellett nem jöhet létre érzelmi felindulás hatására, hanem racionális érveken kell alapulnia.

Gyakran kellett szomorúan tapasztalnunk, hogy valaki kezdetben nagyon lelkes volt, de ez az érzelmi túlcsordulás nem volt alap a kereszténnyé váláshoz, és így nem válhatott Jézus követőjévé. Ezt Jézus is mondja a Mt 13,20k-ben:

“Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik.”

Az első pillanatban történő fellelkesülés nem alap. Aki nem keresi valóban az igazságot, semmit sem fog találni a gyülekezetben, ami őt tartósan itt tartja. Nem tudunk tartós alapot adni neki, mert nem akar az örök élet forrásából inni, amit mi Krisztusban találtunk meg.

Kluge tudja, hogy “hogy a legtöbb tag úgy nyilatkozik, hogy a kapcsolatba kerülés előtt nagyon kereste az élet értelmét.” Mivel Kluge a “legtöbb taggal” soha egyetlen szót sem váltott, meglepő, hogy ezt honnan tudja. Az mindenesetre igaz, hogy keresni kell ahhoz, hogy találjunk. A népegyházak legtöbb tagja a bölcsőtől a ravatalig tag anélkül, hogy valaha is igazán keresett volna. Ez a gyülekezetfogalom biztosan távol áll tőlünk.

“A bensőség utáni igény”, amelyet Kluge érdeklődő beszélgetőpartnereinknél és fiatal testvéreinknél megállapít, semmiképp sem hiba. Mindig jó, ha az ember a lényegesre koncentrál, és mindent alaposan átgondol, ha Istent állítja élete középpontjába. Mégis megvan a befelé fordulás veszélye is, amely a közösségi élet kihívásában ellensúlyt talál. Kluge ábrázolása azonban nagyon egyoldalú. Alig ismer minket, mégis azt akarja megállapítani, hogy milyen embertípusok vagyunk. Nincsen tipikus keresztény személyiség-struktúra. Különböző emberek vagyunk: befelé fordulók, nyitottak, magánzók, és olyanok, akik hozzá vannak szokva a társasági élethez. Isten tart össze minket, és segít nekünk, hogy az Ő képmására formálódjunk. Nem úgy, hogy elveszítsük személyiségünket, hanem, hogy személyiségünk mélyüljön.

Hogy mennyire “radikális” a változás, ami a gyülekezet megismerése által végbemegy, az nagy mértékben az érintett előéletétől függ. Néhányak számára az élet a gyülekezetben csak a már korábban elkezdett keresztény élet következetes folytatása. Mások számára az a hatás, ami a testvérek által érte őket az első találkozás volt a kereszténységgel, és mi vezethettük őket hitre.

A “Tagtoborzás majdnem kizárólag fiatalok és fiatal felnőttek között” című részhez:

Nem csoda, hogy emberek olyan korban, amelyben amúgy is kilépnek az életbe, Jézus követése mellett döntenek. Fiatalon az ember egyszerűen még rugalmasabb. De olykor megtörténik az a “csoda” is, hogy idősebb emberek is Istenhez fordulnak. Az életkortól függetlenül minden emberért igyekszünk, hiszen Isten minden embert hívni akar.

IV. “Hogyan toboroz a csoport új tagokat?” című részhez

“Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldlek titeket.” (Jn 20,21)

Bevezetésképpen fontos tisztázni, hogy mi nem egy csoport számára szerzünk tagokat. Szó sincsen csoporttagságról. Nem ismerünk keresztleveleket vagy egyéb tagsági könyveket, amelyekben névtelen juhokként tartanak minket számon. Nincs tagsági díj, nincs munkaköri leírás, se más egyéb.

Mi Jézus követésére hívunk embereket, nem pedig egy csoportba. A helyes szellemi alap nélkül nem jöhet létre keresztény közösség. Aki követi Jézust, szereti testvérét, anélkül, hogy bármilyen papírt aláírna.

III. F. “Más keresztény gyülekezetekhez való viszonyuk” című részhez

“hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned” (Jn 17,21)

 “…igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4,3-6)

Csak egy gyülekezet van. Krisztus teste nincs részekre osztva (vö.1 Kor 1,13). Bibliaellenes gondolkodás az, hogy különböző keresztény gyülekezetek létezhetnek különböző tanításokkal. Ezért már maga a kérdés: “milyen a viszonyuk más keresztény gyülekezetekhez?” tagadása a gyülekezet egységére vonatkozó bibliai tanításnak.

Ha az Újszövetségben a “gyülekezet” szó többes számban áll, akkor az egy gyülekezet különböző helyi gyülekezeteiről van szó. Ahogyan a bevezetőben (II.) említettük, soha nem akartunk “saját” gyülekezetet alapítani, és soha nem is tettük ezt. Ha találtunk volna egy olyan közösséget, amely megérdemli az “Isten gyülekezete” nevet, azonnal csatlakoztunk volna hozzá. Megtagadtuk volna Istent, ha ezt nem tettük volna meg.

Nem igaz, hogy “minden egyház és hitközösség keresztény voltát (pontosabban inkább egyház voltát) elvitatjuk”. Csak a számunkra ismert “egyházak”-ról mondhatjuk, hogy nem felelnek meg az újszövetségi egyház fogalmának.

Tudjuk azonban, hogy az “egyházakban” is vannak keresztények, és jó néhány testvér keresztény volt olyan szervezetek kötelékeiben, amelyek Isten előtt nem gyülekezetek.

Azt, hogy az “egyházak” tanításukban és gyakorlatukban az első gyülekezetektől eltérnek, saját képviselőik sem hallgatják el. Miért nevezzük őket akkor keresztény gyülekezeteknek?

Ami a Biblia szerint nem egyház, azt mi sem nevezhetjük annak.

Ebben az összefüggésben fontos utalni arra, hogy a búza és a konkoly példázatának (Mt 13,24-30.36-42) Origenész óta képviselt értelmezése is oda vezet, hogy az “egyházak” magukat azonosítják a “világgal”. A példázatot úgy értelmezik, hogy az egyházban meg kell tűrni a bűnösöket, az egyházban jónak és rossznak is kell lennie, és hogy az egyház végső soron mindig kevert társaság (corpus mixtum Augustinusnál). Jézus azonban ezt mondta: “A szántóföld pedig a világ.” (Mt 3,38a)

Jézus ebben a példázatban nem a gyülekezetről beszélt. Ellene mondott a zsidó várakozásnak, miszerint a gonoszok (a gyakran politikailag elképzelt) Isten országának közelgő megjelenésekor kiirtatnak. A világban a szétválasztás csak az idők végén következik be. A gyülekezetben azonban már most. Aki ezt a példázatot a gyülekezetre vonatkoztatja, az a világgal azonosítja azt, amit ma “egyháznak” és “gyülekezetnek” neveznek. És ebben igaza van.

Ha Kluge kritizálja azt, ahogy mi az “egyházakat” jellemezzük, akkor arra kellene gondolnia, hogy az ő szervezete még ma sem tekinti a reformáció során keletkezett “egyházakat” teljes értelemben egyháznak. 2000-ben a “Hittudományi Kongregáció” (die “Kongregation für die Glaubenslehre”) a következőt jelentette ki:

“Azok a közösségek ellenben, amelyek az érvényes püspökséget és az eucharisztikus misztérium eredeti, teljes valóságát nem tartották meg, tulajdonképpen nem egyházak.” (Magyarázat “Dominus Iesus” 17 – saját fordításban)

Ezen felül ez a “katolikus egyház” másokat, akikkel most meghitt ökumenikus együttműködésben áll, évszázadokon át eretneknek, tévtanítónak tartott, és ha csak tehette, erőszakkal is üldözött. Ezen az alapon a nácizmussal való összehasonlítás, amely bizonyára az emberi gonoszság egyik tetőpontja volt, teljesen jogos. De amíg a barna fenevadak garázdálkodását néhány év alatt meg lehetett állítani, a katolikus “egyház” évszázadokon át gyilkolt meg áratlan embereket Jézus nevében. A katolikus terror nem volt olyan intenzív, mint a náci, de lényegesen tovább tartott.

Érdemes megemlíteni ebben az összefüggésben, hogy a katolikus szervezet legalábbis Németországban és Ausztriában jó néhányszor behízelegte magát a náci kormánynál. Így az Anschluss-t (Ausztria hozzácsatolását a nemzetiszocialista Németországhoz) MINDEN osztrák püspök lelkesen üdvözölte, és a (Ver-) “Führer”-t [Verführer = félrevezető; Führer = vezér (ném.)] “Heil Hitler” kiáltással köszöntötték. Néhány kritikus szellem, mint például Franz Jägerstätter, aki Hitler gyilkos csapataival nem akart háborúba vonulni, nem kapott támogatást az igazságtalan háború elutasításában (ami biztos Isten akarata volt), hanem ellenkezőleg: a püspök megpróbálta rábeszélni Jägerstättert, hogy alkalmazkodjon Isten ellenségeihez. Ma természetesen mártírnak tekintik (mert az állítólag Istentől választott pásztornak nem engedelmeskedett).

A Mt 7,1-gyel kapcsolatban már állást foglaltunk.

III. E. “Ahogyan a Bibliát kezelik” című részhez

“A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon” (Kol 3,16)

A Bibliát valljuk hitünk egyedüli forrásának. Amit a katolikusok és ortodoxok tradíciónak neveznek, az nem jön szóba a hit forrásaként, mert ezek a hagyományok nem az apostoli korból származnak, és gyakran ellent is mondanak a Bibliának.

Ezért aztán magától értetődő, hogy közös beszélgetéseinkben elsősorban az a célunk, hogy a Bibliát egyre jobban megismerjük és megértsük. Elvetjük a fundamentalista értelmezést, amely a szóbeli ihletettség tanításán alapszik, mert ez a gondolkodás óhatatlanul az értelem feladásához vezet, amit Isten éppen azért ajándékozott nekünk, hogy Őt egyre jobban megértsük. Éppígy azonban a liberális teológiát is el kell utasítanunk, amely a Bibliát emberi koholmánnyá alacsonyítja. Ezen felül a liberális teológusok érvelésmódja gyakran mindennek nevezhető, csak nem történelminek vagy kritikainak, melyet csak a saját ideológia határoz meg. A Bibliát nem szó szerint, de komolyan vesszük.

Isten olyan világosan kinyilatkoztatta magát, hogy mindenki, aki őt komolyan keresi, meg is fogja találni az Ő Igéjében. Isten akarata mindenki számára felismerhető.

Az a vád, hogy a Bibliát “egyfajta jóslatnak” látjuk, nemcsak jogtalan, hanem ellentmond Kluge saját megállapításának, miszerint ”viszonylag magas teológiai szint” jellemez minket. Ebből a kritikából látható, hogy Kluge semmiképp sem törekszik objektív, segítő szándékú kritikára, hanem rágalmaz.

A Bibliának mindenféle szerencsejátékhoz hasonló használatát határozottan elutasítjuk, úgymint igehelyek húzását különböző alkalmakkor (pl. Újévkor). Ide tartoznak az evangélikus és szabadegyházi körökben nagyon kedvelt herrnhuti lózungok (-jelszavak).

Azt is tudjuk, hogy a Biblia nem ad “minden kérdésre pontos választ”. Egyrészt világos, hogy Isten a Bibliában mindent kinyilatkoztatott, ami egy ember üdvösségéhez szükséges, és nincs szükségünk semmilyen ezen kívüli kinyilatkoztatásra vagy hagyományra, hogy Istent megtaláljuk, és az üdvösséget elnyerjük. Másrészt sok olyan dolog van, amire a Biblia nem ad egyértelmű választ, vagy egyáltalán nem ad választ. Ez a gyakorlati élet több pontjára is vonatkozik. Ezért az a szemrehányás is, hogy mi ”az első század néhány keresztény gyülekezetének életmodelljét különbségtétel nélkül a mai viszonyokra” alkalmazzuk, önmagában értelmetlen dolog. Sok részletben egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy az első keresztények hogyan alakították az életüket. Az Apostolok Cselekedeteinek összegző tudósításai csak néhány alapelvet mutatnak. A mai helyzetben sok mindent önálló gondolkozás által a Szellem vezetése által kell felismernünk. Nem vagyunk ”bibliapozitivisták”, mint az ún. ”Krisztus Gyülekezete”, amely minden tettét alá akarja támasztani pozitívan újszövetségi igehelyek alapján.

Azt, hogy a Bibliát csak hozzáértők, vagyis vezetők érthetik és magyarázhatják helyesen, talán római katolikus tankönyvekben lehet olvasni. Nekünk ilyen tanításunk nincsen. Nálunk nincs magyarázati monopólium, mint ahogy azt a római katolikus tanítóhivatal, illetve az Őrtorony Társaság igényli magának. Magyarázatunk erőssége, ill. gyengesége mindenki számára érthető érveink erősségén, ill. gyengeségén múlik.

Örülünk, és hálásak vagyunk, hogy szabadon lehet Bibliát vásárolni, hogy a katolikus Bibliamonopólium megtört, és hogy ma már senkit sem száműznek azért, mert nem katolikus Bibliakiadás van nála. A Biblia nem tud védekezni téves magyarázataival szemben, és nagyon szomorú, hogy egyes emberek mit csináltak és csinálnak Isten szavából. De nyílt véleményütköztetésben és vitában megmutatkozik, hogy hol van az igazság.

Még néhány szó azokhoz az Igékhez, amelyeknek a helytelen magyarázatával Kluge vádol minket:

a) Néhány első századi gyülekezet életmodelljének különbségtétel nélküli napjainkra vonatkoztatásával kapcsolatban állást foglaltunk. Nyilvánvaló, hogy Kluge nehezen tudja megemészteni a ”mindennapi találkozás” témáját. Minket erre Isten szeretete késztet.

b) “Az egyház, mint bűnösök gyülekezete”

Ezt a nem létező igehelyet létezés hiányában nem tudjuk sem “allegorikusan érteni” sem “korfüggőnek bélyegezve elvetni” vagy “kimagyarázni”.

Mások ezzel szemben így tesznek olyan igehelyekkel, amelyek a gyülekezet szentségéről beszélnek. Pl.: Mt 18,15-18; 1 Kor 5,1-13; 2 Kor 6,14-7,1; Ef 1,4; 5,25-27; Kol 1,9-11.21-23; Jel 2,5; 3,15-16; 14,4-5…

c) “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Jézus ezekkel a szavakkal nem arra gondolt, hogy a rosszat nem szabad rossznak nevezni, és nem is arra, hogy a bűnöst nem szabad inteni.

“Igénket (ezzel a szerző a Mt 7,1-re gondol), mely Isten örök ítéletéről beszél, gyalázatosan félremagyarázzák, amikor  újra meg újra erkölcsi lazaság ügyvédjévé teszik. A jó jó marad, és a rossz rossz.” (J. Schniewind Das Evangelium nach Matthäus, 1964, S. 97 – saját fordításban)

Kluge szavai szerint Jézus a Mt 23-ban más zsidó hívőket “meglehetősen büszkén elutasít”, nem is beszélve arról, ahogy Keresztelő János és számos ószövetségi próféta intette megtérésre kortársait.

Mit mondana Kluge a “nagy reformátor” Luther heves kirohanásaira és szitkozódásaira?

Hány embert ítélt el az az “egyház”, amelynek Gerald Kluge a papja, nemcsak szavakkal, hanem karddal és máglyával?

Világosan elhatárolódunk ezektől a kereszténység nevében elkövetett bűntettektől, de a jót továbbra is jónak, a rosszat továbbra is rossznak fogjuk nevezni.

Éppen azért, mert Isten emberek iránti szeretete késztet minket, nem hallgathatunk mások bűneiről.

“Engem azonban betölt az ÚR lelke erővel, igazsággal és hatalommal, hogy megmondjam Jákóbnak a bűnét, Izráelnek a vétkét.”  (Mikeás 3,8)

A Mt 7-tel összefügg a 6. vers is:

“Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.”

Éppen ez a vers feltételezi, hogy meg kell ítélnünk, hogy ki nyitott Isten szava iránt, és ki nem.

Persze mindig tudatában kell lennünk, hogy amilyen mértékkel mi másoknak mérünk, olyan mértékkel fognak nekünk mérni. Jézus a Mt 7,1-5-ben, éppúgy, mint Pál a Róma 2,1-ben elutasítja azt a hozzáállást, hogy valaki a másikat elítéli, viszont maga ugyanazt teszi, amiben a másikat kritizálja. Mi nemcsak másokat, hanem magunkat is szeretnénk annál inkább Isten mércéje szerint megítélni.

“Ha az ítélkezés és a megítélés feltételei tisztázottak, akkor próbálhatod meg kivenni a szálkát testvéred szeméből (5). Ha a feltételek nem tisztázottak, akkor a büszke és képmutató ember (vö. 5) elítélt bíróvá válik.” (H. Frankenmölle, Matthäus Kommentar 1, 1994; S. 262-263 – saját fordításban)

“Ahogy legalábbis én látom, az Úr itt nem egyszerűen azt parancsolja, hogy egyáltalán ne ítéljük el a bűnt, és ezt nem tiltja meg csak úgy, hanem csak azoknak, akiket ezerféle bűn terhel, és mégis másokat egészen jelentéktelen hibák miatt zaklatnak. Ezen kívül azt gondolom, hogy Ő itt a zsidókra is célzott, mert ők embertársaikat – szeretetlen módon – ártalmatlan és jelentéktelen dolgok miatt vádolták, maguk azonban a legnagyobb bűnöket követték el lelkiismeret furdalás nélkül.” (Chrysostomos, Matthäus-Kommentar,  23. Homilie – saját fordításban)

A Mt 7 értelmezéséhez fontos Pál alábbi mondata is:

“A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt, megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.” (1 Kor 2,14-15)

Ezek a szavak nem emberi büszkeséget fejeznek ki, hanem szellemi valóságot azoknál, akik Isten keze alatt megalázták magukat, és így Isten Szellemétől ítélőképességet kaptak arra, hogy mindent megítéljenek. Akkor is, ha netán Kluge szerint nincs bennünk a Szent Szellem, mégis be kell ismernie, hogy Isten Szelleme – az Írás tanúsága szerint – megadja ezt az ítélőképességet. Kluge úr meglehetősen hevesen ítélkezik felettünk, anélkül hogy meggondolná, hogy sok minden, amit nálunk szektás jelenségnek nevez, az ő egyházában dicséretre méltó erény. Talán kritikusunknak magának is meg kellene vizsgálnia magát a Mt 7,1 fényében.

d) Róma 14

Az összefüggés egyértelműen a zsidó törvényhez való viszonyulás. A gyengék itt nem az alkoholfüggők vagy olyanok, akik nem adják fel a dohányzást… A Róma 14-ben említett gyengék azok, akik még tartják az Ószövetség rituális parancsolatait, mert még nem értették meg Jézus megváltásának teljes kihatását. Az ételtörvények meg nem tartása által lelkiismeretük ellen cselekedtek volna, és veszélyes helyzetbe kerültek volna, amitől Pál meg akarta őket kímélni.

A helyzet egészen más, ha ma valaki nem akarja feladni bűneit, vagy nem a Bibliára alapuló tanokat képvisel. Ezek az emberek nem gyengék, hanem gonoszak.

Ha azonban valaki tényleg komolyan harcol bűnei ellen, és eközben elesik, akkor fontos a türelem. Ezt a testvér iránti szeretet parancsolja függetlenül a Róma 14-től.

Hogy a Róma 14-ben a törvény tartásáról van szó, a 15. fejezettel való összefüggés is mutatja, és különböző kommentárok is így látják.

e) Lk 15,3-7 // Mt 18,12-14

Ennek a példázatnak a Kluge által adott értelmezése nem a gyülekezet értelmezése. Természetesen felmerül a kérdés, hogy egy normális pásztor egy juh miatt otthagyja-e a másik 99-et. Joachim Jeremias is ezt írja: ”Palesztina ismerői egybehangzóan tanúsítják, hogy teljesen kizárt, hogy egy pásztor a nyáját egyszerűen sorsára hagyja. Ha egy elveszett állatot kell keresnie, átadja a nyájat azoknak a pásztoroknak, akikkel osztozik az aklon (Lk 1,8; Jn 10,4kk), vagy behajtja nyáját egy barlangba.” (Joachim Jeremias, Die Gleichnisse Jesu, Kurzausgabe, 11. Auflage 1996, S. 90-91- saját fordításban).

Jézus Isten nagy szeretetét akarta megmutatni, amely az emberek között szokásos mértéket meghaladja, és befogadja azokat, akiket az emberek általában leírnak. A Kluge által idézett esetben felmerül a kérdés, hogy ez a példázat megadja-e a megoldást.

Kluge kommentárjával szemben, miszerint a “csoportban” nem szokás “olyan emberekért tovább fáradozni, akik az első találkozáskor nem ‚haraptak rá’. Ezek eljátszották a lehetőségüket”, elég megemlíteni azt a tényt, hogy a testvérek között vannak olyanok, akik nem “egyből haraptak rá”. Mi nem alkalmazunk pszichológiai nyomást, hanem azoknak az embereknek, akiknek (még) túl csekély az érdeklődésük, szabad teret engedünk, hogy a hallottakat átgondolják. Egy ember megtérése nem emberi pszichológia műve, hanem Isten munkája.

Ami a kánont illeti: Elismerjük az ószövetségi kánont, amelyet Jézus is mint palesztinai zsidó használt (vagyis elutasítjuk a katolikusok és ortodoxok által elismert apokrifeket, melyeket ők szépítően “deuterokanonikus”-nak neveznek) és éppígy az Újszövetség Athanáziusz óta általánosan elismert keresztény kánonját.

Az nem kérdés, hogy nem minden könyvnek van ugyanolyan jelentősége. Természetesen a János-evangélium összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint például az 1 Krón 1-8-ban található nemzetségtáblázatok.

A mi kánonunk legfelsőbb normája Jézus Krisztus. Ezért lehetetlen olyan könyveket, amelyeket Jézus nem ismert vagy ismert el Szent Írásként, az Ószövetség Szent Írásának elismerni. Ebben a pontban mind a római-katolikus mind az ortodox szervezet Jézus fölé emelte magát, és apokrif iratokat Ótestamentumnak neveztek. A katolikusok esetében ez konkrétan Tóbiás, Judit, a Makkabeusok 1.+2., a Bölcsességek, Jézus Sirák és Báruk könyvét, valamint az Eszter és Dániel könyvének betoldásait jelenti. A tridenti zsinat döntése következtében ezek a könyvek a 16. században kánonivá váltak, mivel a katolikusok úgy vélték, hogy ezáltal “bibliai” magyarázatot találnak néhány a protestánsok által elutasított különleges tanításukra (halottakért való ima – 2Makk12; angyalok tisztelete – Tóbiás). Zsidó ezek közül soha egy könyvet sem ismert el Szent Írásnak – Jézus pedig végképp nem. Az első keresztény ószövetségi kánonlista (Szárdiszi Melitóné) nem ismeri ezeket a könyveket. Athanáziusz és Jeromos is elvetették ezeket. Ezzel a tanítással a katolikus “egyház” nemcsak Jézuson, de saját hagyományának is egy fontos részén túllépett.

A Báruk könyvének felvételével még az is “sikerült” nekik, hogy egy olyan írást ótestamentuminak nyilvánítsanak, amely csak 70 után, s így az Újszövetség minden iratánál később íródott, és ezen kívül még egy keresztényellenes polémiát is tartalmaz (Bár 3,37-4,4 a testté lett Logosszal szembeállítja a zsidó törvényt, amelyet ez a rész “a bölcsességnek” nevez, amely “megjelent a Földön, és az emberek között járt”. Ez a rész a pogánymisszióval is szembefordul: “Ne add másnak dicsőségedet, és boldogságodat ne add idegen népnek!”)

A Tóbiás könyvének, mely pogány szokásokat propagál, szintúgy nincs semmi keresnivalója a Bibliában (a német Pattloch-Biblia megjegyzése a Tóbiás 6,7-9-hez: “A füstölést előszeretettel használták az asszír-babilóniai vallásokban gonosz démonok elleni védekezésre” – saját fordításban).

Ezzel szemben mi ragaszkodunk az ószövetségi kánonhoz, úgy, ahogy azt a tanítványok a zsidó néptől átvették, és amely Jézus kánonja is volt.

Ezért a Kohelet (= Prédikátor) könyve is egyértelműen része az Ószövetségnek, noha kanonicitását a zsidók az I. század vége felé Jamniában vitatták, és ezt a könyvet az Újszövetség sem idézi. Ennek a könyvnek az ihletettsége körül felmerülnek bizonyos nehézségek, mert olyan részek, mint az alábbiak, biztos nem tekinthetők közvetlenül Isten szavának:

“Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz. Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik. Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek lelke a magasba, és leszáll-e az állatok lelke a föld alá? (Préd 3,18-21)

 “Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele?! Ne légy fölöttébb bűnös, és ne légy bolond: miért halnál meg idő előtt?! (Préd 7,16-17)

“…úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb az olyan asszony, aki hasonló a vadászhurokhoz: a szíve háló, kezei pedig bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz.” (Préd 7,26)

“Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik. Többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik. (Préd 9, 4-6)

A megoldást valószínűleg egy érdekes irodalmi koncepcióban lehet megtalálni. Az (ismeretlen, minden valószínűség szerint fogság utáni) író irodalmi fikció keretébe ágyazza az elbukott Salamon gondolatait, hogy rámutasson az Isten nélküli emberi gondolkodás határaira.

Így ebben a könyvben bár mély emberi bölcsességet találunk, végső soron mégis csak marad a rezignáció: “Minden hiábavaló” (Préd 1,2 és még sok más hely). Az Isten nélküli ember nem képes az Istennel való élet mély értelmét felfogni.

A Préd 1,12-2,26-ban anélkül, hogy Salamon neve említést nyerne, megtaláljuk életének leírását, és egy utalást háremére (Préd 2,8), amely az 1 Kir 11,1-3 szerint elbukását okozta. Salamon kereste az örömöt és nem találta meg. Isten nélkül nem lehetett része benne. Így ez a könyv érdekes formája az elbukástól való óva intésnek!

A befejező versek (12,8-14), melyek más szerző betoldásai, megkísérlik ezt a bölcsességet mégis valahogy az igaz hit kereteibe ágyazni. A legértelmesebb magyarázat viszont mégis a fenti marad.

Már korábbi idők magyarázóinak is világos volt, hogy a Prédikátor könyvében sok dolog nem származhat Istentől. Így például Nagy Gergely a Párbeszédek IV/4-ben azt a magyarázatot hozza, hogy ”a népszónok” néhány dolgot ”a testi kísértés értelmében említ.”

Csak röviden fontos rögzíteni, hogy számunkra a Prédikátor pontos értelmezése nem dogmatikai kérdés. Vallásos csoportosulásokat általában nem Prédikátor-értelmezésük alapján ítélünk meg. Amíg valaki nem állítja, hogy a fent idézett istentelen kijelentések Isten útmutatásai, vagy nem használja a könyvet tévtanítások alátámasztására, – úgy, mint a Jehova tanúi vagy az adventisták a lélek halhatatlanságának tagadására – úgy gondoljuk, hogy több értelmezés lehetséges.

Nem keresünk kánont a kánonban. Ez a fogalom sokkal inkább illik Luther Márton hozzáállására, aki saját beszűkült megigazulás-tana alapján, önhatalmúlag egyes könyveket elvetett.

Így írt a Zsidókhoz írt levélről:

“Ezen kívül nagy nehézséget jelent a levél amiatt, hogy a 6. és a 10. fejezet nyíltan tagadja a bűnös bűnbocsánatát…, ami ellentmond minden evangéliumnak és Pál minden levelének.

Ezért nem zavar minket, ha fa, széna vagy szalma is közékerült, hanem teljes tisztelettel elfogadjuk ezt a finom tanítást, csak éppen az apostoli levelekkel nem helyezhető minden dologban egy szintre.” (Előszó a Zsidókhoz írt levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Hebräerbrief, 1522)

A Jakab levélről:

“…hogy Pállal és minden más írással szemben a megigazulást a cselekedeteknek tulajdonítja, és azt mondja, hogy Ábrahám tettekből igazult meg…

Ez a Jakab viszont nem tesz egyebet, mint hogy a törvénnyel és annak cselekedeteivel foglalkozik, és hányja egymás hegyére-hátára a dolgokat, hogy nekem úgy tűnik, ő jó, igaz ember volt, aki az apostolok tanítványaitól hallott néhány mondást, amelyeket azután papírra vetett…

A törvényt a szabadság törvényének nevezi, jóllehet Pál azt a szolgaság, a harag, a halál és a bűn törvényének mondja.

Ami Krisztust nem tanítja, az nem apostoli, még ha mindjárt Péter vagy Pál tanítja is azt, fordítva pedig, ami Krisztust prédikálja, az apostoli; még ha mindjárt Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes tenné is.

Összegezve: azokkal akart szembeszállni, akik a cselekedetek nélküli hitre hagyatkoztak, de erre szellemben, értelemben és szavakban túl gyengének bizonyult. Szétszaggatja az Írást és szemben áll Pállal és minden Írással. A törvény unszolásával akarja elérni azt, amit az apostolok a szeretetre való ösztönzéssel érnek el. Így aztán nem akarom, hogy ez a levél a Bibliában az igaz könyvek között szerepeljen, ezzel azonban senkinek sem akarom megtiltani, hogy nagyra tartsa…

Hogyan is szállhatna szembe ő egyedül Pállal és az összes többi Írással?”

(Előszó a Jakab-levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Jakobusbrief, 1522)

János jelenéseiről:

“Számomra különböző dolgok hiányoznak ebből a könyvből, úgyhogy sem apostolinak, sem pedig prófétainak nem tartom…

Az Ószövetségben, az Újról nem is beszélve, sincs egyetlen próféta sem, aki egyre másra csak és kizárólag történetekkel és képekkel foglalkozik, úgyhogy a magam részéről a Jelenések könyvét szinte olyannak tekintem, mint Ezsdrás negyedik könyvét, és az összes dolog között semmiben sem tudom érezni, hogy a Szent Szellemtől származna.

…számomra ez elegendő ok, hogy ne tartsam nagyra, hiszen Krisztust se nem tanítja, se nem ismerhető fel benne…” (Előszó János jelenéseihez, saját fordításban: Vorrede zur Offenbarung Johannes, 1522)

Mindenkinek lehetősége van, hogy maga ítéljen, ki beszél kánonról a kánonban, ki fuvalkodik fel, hogy megítélje azt, “amit Krisztus prédikál”, ki emelte saját értelmezését (vagy büszkeségét) az Írás mértéke fölé.

A saját irodalom kérdéséhez: A kinyilatkoztatás lezárult. Ezért a Biblia marad az egyetlen irodalom, amely számunkra tekintély. Nem tűztük ki célul, hogy saját irodalmat hozzunk létre. Előnyt élvez az, hogy mindenki aktívan és önállóan foglalkozzon a Bibliával.

III. D. “A gyülekezetről alkotott elképzelés” című részhez

“Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19)

Kluge kritériumok egész sorát nevezi meg, melyekre részletesen ki akarunk térni.

Sajnos a legfontosabb kritériumok elkerülték a figyelmét: az igazság és a tanítás. Pál az élő Isten egyházát az igazság oszlopának és erős alapjának nevezi. (1 Tim 3,15) Ezért az első kérdés mindig a tanítás. Aki nyíltan bibliaellenes tanítást képvisel, az nem az igazság erős alapjára épít, ennélfogva nem lehet a gyülekezetben. Mint ahogyan a testi feltámadást tagadó Hümenaiosznak és Filétosznak sem volt helye a gyülekezetben. (2 Tim 2,17-18 // 1 Tim 1,20) A mai egyházakra vetett pillantás nagyon különböző, gyakran egymásnak és mindenek előtt a Bibliának ellentmondó  tanítást mutat minden nagy felekezetben. Semmi nyoma a tanításban való egységnek és az Írással való megegyezésnek! Hogyan lehetnének ezek a szervezetek gyülekezetek, vagyis az igazság erős alapja?

Az igazság hiányzó alapja, a gyakorlati életben is megfelelő következményekhez vezet. Keresztény gyülekezeti élet csak a keresztény tanítás alapján lehetséges.

De most térjünk rá a Kluge által felsorolt kritériumokra:

a) Az “elkötelezett keresztény” fogalma tautológia. Aki nem kész magát odaszánni, az nem “nem elkötelezett” keresztény, hanem nem keresztény. A gyülekezet MINDEN keresztény közössége. Mindenki, aki Jézust követi az a gyülekezethez tartozik, aki pedig nem követi Jézust az nem tartozik a gyülekezethez.

b) “Nincsenek tisztségviselők”

A gyülekezet lényege nem hierarchikus szerkezetben áll, (ahogyan ezt a római katolikus szervezet dogmatikusan lefektette) hanem a testvéri közösségben.

“De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. (Mt 23,8-10 )

Jézus itt nem sorolta föl a “Főtisztelendő Úr”, “Monsignore”, “Kanonok Úr”, “Bíboros Úr”, “Eminenciás Úr”, “Excellenciás Úr” és az “Őszentsége” címeket vagy megszólításokat. De ha ezeket felsorolta volna, az ún. keresztény vezetőknek – hiúságuktól vezérelve – még bizonyára eszébe jutott volna néhány más cím is. Mindemellett meg merték tenni, hogy a “tisztségviselőkre” az “Atya” (Páter) sőt a “Szent Atya” megjelölést használják. Akik ezt teszik, elég hosszú ideig tanultak teológiát ahhoz, hogy kimutassák, hogy éppen ez volt Jézus akarta. Vagy nem?

Az elrettentő példa után, amit elsősorban a katolikus hierarchia ad, forduljunk újra a bibliai valósághoz, a testvéri gyülekezethez.

A testvéri gyülekezet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz a feladata. Vannak különbségek az ajándékokban és a feladatokban (Róma 12; 1 Kor 12), természetesen mindig a testvéri kapcsolatok alapján. A különbségtétel a papok és a laikusok, a tisztségviselők és az egyszerű hivők között vagy a mennyei reménységgel bíró 144 000 és a “juhokhoz hasonló” emberek nagy tömege között (a Jehova Tanúinál) vagy a Szent szellem által megkereszteltek és a vízkeresztségben részesülők között (a Pünkösdieknél), vagyis az ilyen két részre tagolt közösség idegen a Bibliától és ellentmond a testvérszeretetnek. A Biblia csak más értelemben ismer két csoportot: hivők és hitetlenek, akik belül vannak, és akik kívül.

Mint ahogyan a családban az idősebb testvérek gondoskodnak a fiatalabbakról, úgy gondoskodnak a gyülekezetben is az idősebb testvérek a fiatalabbakról, de nem azért, hogy függőségben tartsák őket, hanem hogy a lehető legnagyobb önállóságra neveljék a fiatalokat:

“…hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától…” (Ef 4, 12-14)

Minél többet kapott valaki Istentől, annál nagyobb a felelőssége. A Biblia különböző megjelöléseket ismer a felelősség-hordozókra (pl. “vének” [presbyteroi]  az Apcsel 11:30-ban, 14:23-ban és a 20:17-ben … ; “próféták és tanítók” az Apcsel 13:1-ben; “episkopoi”  [ennek a szónak a fordítása okoz némi nehézséget, mert jelentése biztosan nem azonos a katolikus vagy a protestáns “püspök” megjelöléssel, és a szó szerinti fordítás “felvigyázó”, ahogyan a Jehova Tanúi használják, negatív tartalmú – olyan valakiről van szó, aki “a másikra figyel, aki gondoskodik a másikról” – Apcsel 20,28; Fil 1,1; 1 Tim3,2; Tit 1,7; “pásztorok és tanítók”  – Ef 4,11 “akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket”  – 1 Thessz 5,12; “elöljárók”  – Zsidó 13,7.17 )

Ezekből a különböző megjelölésekből, amik részben ugyanazt jelentik (így a presbiter és elöljáró szavak az Apcsel 20-ban és a Tit 1-ben – világos bizonyság a papok és a püspökök közti katolikus különbségtétel ellen mely címeknek semmi közük sincsen a bibliai presbiterekhez és elöljárókhoz) világosan felismerhető, hogy az újszövetségi gyülekezetekben semmiféle uniformizált egyházszerkezet nem létezett. Egy konkrét gyülekezet szerkezete nagyon erősen függ a mindenkori körülményektől, melyek között a gyülekezet él.

Sajnos a monarchikus szerkezetet már viszonylag korán (a 2. évszázad elején) propagálta Antiókiai Ignác, és azóta majdnem minden ún. egyház meghatározó szerkezetévé vált. A protestánsok sem mertek visszatérni az Ignác előtti eredeti szerkezethez, jóllehet a protestáns szervezetekben a hierarchiának nincs meg ugyanaz az alkotmány-jellege, mint a katolikusoknál, ahol a hierarchia a pápával a csúcson üdvösségkérdéssé vált. Példaként álljon itt VIII. Bonifác “Unam Sanctam” bullája 1302-ből és az 1. Vatikáni zsinatnak a pápa tévedhetetlenségéről szóló gondolata:

“…Így tehát ennek az egy és egyetlen egyháznak nem két feje van, mint holmi torzszülöttnek, hanem csak egy teste és egy feje, aki Krisztus és az ő helyettese, Péter, és az ő követői. Mert az Úr személyesen mondta Péternek: ’legeltesd az én juhaimat!’ (Jn 21,17). ’Az én juhaimat’, mondta teljesen általánosan, nemcsak egyeseket, ezeket vagy azokat. Ebből következik, hogy mindegyiket rábízta.

Ha tehát a görögök vagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek Péterre és az ő követőire rábízva, akkor szükségszerűen azt is be kell ismerniük, hogy ők nem Krisztus juhai közül valók, hiszen az Úr Jánosnál ezt mondja: ’Egy akol van csak és egy pásztor.’ (Jn 10,16)…

Kijelentjük, határozatba hozzuk és hirdetjük, hogy az üdvösség elnyerése végett minden ember számára feltétlenül szükséges, hogy magát a római pápának alávesse.” (Unam Sanctam bulla (1302), fordítás németből: in: J. Neuner – H. Roos, Der Glaube der Kirche in den Urkunden der Lehrverkündigung, 11. Aufl. 1971, Nr. 429-430)

“Isten, a mi üdvözítőnk dicsőségére, a katolikus vallás magasztalására, a keresztény népek üdvösségére tanítjuk és kijelentjük mint Isten által kinyilatkoztatott hittételt, hűen csatlakozva a keresztény hit kezdetétől fogva meglévő hagyományhoz, a szent zsinat egyetértésével:

Ha a római püspök legmagasabb tanítói hatalmával (ex chatedra) beszél, vagyis ha minden keresztény pásztorának és tanítójának hivatalát gyakorolva, legnagyobb, apostoli hatalommal végérvényesen úgy dönt, hogy egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást az egész egyháznak meg kell tartania, akkor az isteni pártfogó révén, aki neki szent Péterben megígértetett, azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni megváltó egyházát a hit- és erkölcsi tanításokra vonatkozó döntéseknél fel akarta ruházni. A római püspöknek ezek a végérvényes döntései tehát önmagukban, és nem az egyház egyetértése alapján megváltoztathatatlanok.

Ha valaki – amitől Isten őrizzen – arra vetemedne, hogy ennek a mi végérvényes döntésünknek ellentmond, az legyen kiközösítve.” (1. Vatikáni Zsinat, 4. ülés, 1870, fordítás németből: in: Neuner-Roos Nr. 454)

Míg a katolikusok a Jézus Mt 23,9-ben elhangzó szavaival szembeni engedetlenséget üdvkérdéssé tették, mi ragaszkodunk ahhoz a testvéri közösséghez, amit Jézus alapított.

c) “mindennapi találkozás”

Történelmi szempontból nem úgy történt, hogy először az Apcsel 2,42-47-et olvastuk, és aztán elhatároztuk, hogy naponként találkozunk egymással. Egyszerűen, csak azt akartuk, hogy olyan gyakran és olyan intenzíven lehessünk együtt, amennyire csak lehet. Ezután ismertük fel, hogy Isten Szelleme ugyanarra a közösségi életre vezetett el minket, amelyre az első keresztényeket is elvezette. Péter, pünkösdi beszédében nem egyháztörvényt hirdetett: “Naponként kell találkoznod testvéreiddel!”. A keresztények ezt egyszerűen azért tették, mert Isten szeretete kiáradt a szívükbe a Szent Szellem által (Róma 5,5); az a testvérszeretet, amiről Pál ír:

“A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” (1 Thessz 4,9)

Akiben Isten szelleme van, szereti a testvéreit, és vágya van a közösségre, életének megosztására. Ha ezt az életet ritualizált Istentisztelet helyettesíti, az azt mutatja, hogy nem Isten Szellemének a vezetése érvényesül.

Tudatos számunkra, hogy a történelem folyamán mindig voltak helyzetek, amikor a naponkénti találkozás vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem volt kivitelezhető. A keresztények azonban mindig a legjobbat akarták tenni az adott helyzetben, mert az egymás iránti szeretet vezérelte őket. Senki sem tartott attól, hogy túl sokat lesznek közösségben, hanem az Isten iránti közös szeretet vezette össze a testvéreket.

Örülünk annak, hogy olyan korban élhetünk, amelyben a külső tényezők (munkaidő, közlekedési lehetőségek) a naponkénti találkozást nagymértékben megkönnyítik. Így még könnyebben megvalósíthatjuk életünkben a Zsidó 3,13-ban kifejezett alapelvet:

“…Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.”

Mivel Jézus Istennel és a testvérekkel való személyes kapcsolatra tett szabaddá, világos, hogy a közösségi életünket sem rituális liturgiák fogják meghatározni, hanem az egymással való személyes közösség, melyhez mindenki hozzájárul. (vö. 1 Kor 14,26) Egy rítus szükségessége akkor merül fel, ha az élő kapcsolat meghalt. Ahol a szellemi élet többé már nem valóság, ott azt rítusként “játsszák el”.

A naponkénti közösség oda vezet, hogy szellemileg nézve minden nap ünnepnap lesz. Minden nap tapasztaljuk a közösséget Istennel és a testvérekkel, és már ebből adódóan sem látunk semmi okot arra, hogy különleges ünnepnapokat tartsunk.

Ez a gyakorlat a következő újszövetségi igének is megfelel:

Róma 14,5: “Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot…”

Azok a zsidókeresztények, akik megmaradtak a zsidó törvényben, még tartották a zsidó ünnepnapokat; azok a keresztények, akik már felismerték, hogy Jézus megváltói művével a törvény érvényét vesztette, nem tettek semmilyen különbséget a napok között. Ez vonatkozik ránk is, mivel tudjuk, hogy Krisztus betöltötte a törvényt. Az átmeneti időszak az Ó és Újszövetség között már régen elmúlt.

Ezért ír Pál szintén a Kol 2,16-17-ben:

“Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.”

Aki még ünnepnapokat akar tartani, az még nem értette meg a megváltás jelentőségét. Az ünnepek csak árnyékai az eljövendőnek. Hisszük, hogy az örök valóság már eljött Krisztusban, és így minden nap ünnep a maga jelenében a szentek közösségében.

Gal 4,9-11: “… Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek.”

Ez az ige szintén mutatja, hogy “napok, hónapok, évszakok és évek” tartása visszaesés “az erőtlen és szegény elemekhez”. A pontos megfelelője ezeknek az “elemeknek” egy külön téma lenne, ez túllépne ennek a munkának a keretein – de az világos, hogy Pál az üdvösség veszélyeztetésének látja, ha keresztények a zsidó ünnepnapokat tartják, mert ezen keresztül megtagadják a keresztény szabadságot.

Az első keresztények az ún. “keresztény” ünnepeket, mint a húsvétot és a karácsonyt nem tartották. A karácsonynak pogány eredete van, és a húsvétot is nagyon erősen áthatják pogány népszokások. Ezek az ünnepek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a Logosz emberré válásának, Jézus halálának és feltámadásának egyszeri üdveseményei, rendszeresen visszatérő mítoszokká formálódnak át. Jézus feltámadása így az újjáéledő természet szimbólumává lesz, a karácsony pedig a fény ünnepe, ami eredetileg is volt (a legyőzhetetlen napisten: Sol Invictus ünnepnapja). A pogányság visszatér keresztény köntösben.

Krisztusban a napok és idők elvesztik jelentőségüket. Mindazonáltal ma is ragaszkodni kell a rendszeres pihenőnapok szociális intézményéhez. Az jó, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően ma sok országban szokásos a heti két pihenőnap. A szociális hanyatlás idején sem szabad semmi esetre sem feladni ezt a vívmányt. A termelékenység növekedésének tulajdonképpen a munkaidő további csökkenéséhez kellene vezetnie.

Az államilag elrendelt ünnepeket egyáltalán nem utasítjuk el, sőt, még inkább üdvözölnénk azok gyarapodását (ami manapság sajnos utópia). A nem keresztény embereknek sem árt tudatosítani, hogy a munka nem célja az ember életének. Az a társadalom, melynek fő célja a gazdasági növekedés, a hanyatlás irányába megy.

Természetesen örülünk, ha a szabadnapok által több lehetőségünk nyílik a közösségi életre, és ha így távol élő testvéreinkkel is együtt tölthetünk egy-egy hosszú hétvégét.

d) “Szellemi és anyagi javak megosztása”

Apcsel 4,32: “A hívők összessége pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem mindenük közös volt.”

Didakhé  4,8: “A rászorulót el ne utasítsd, mindenedet oszd meg testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; ha a halhatatlanban közösködtök, mennyivel inkább közösködnötök kell a romlandókban!”

Ahogyan a mindennapi közösség, ugyanúgy mind a szellemi mind az anyagi javak megosztása a szeretet következménye, amit Isten a szívünkbe helyezett.

Egy jól működő családban is megosztanak egymással dolgokat. Nem az “enyém” vagy a “tiéd” van a középpontban, hanem a “miénk”. Ami egy földi családnál működik, ne lenne meg Isten családjában?

Hitetlenek között így van: “A pénznél véget ér a barátság”. A gyülekezetben viszont így:

“Testvérem, megosztom veled.”

Ez persze keresztény közösséget feltételez. Ha nem bízom a másikban, természetesen a pénzemet sem tudom rá bízni. Ha azonban tudom, hogy a másik az én pénzemet pont ugyanolyan gondossággal kezeli, mint a sajátját, hiszen az a mienk; ha tudom, hogy nem pazarol, nem iszákos, nem dohányzik, aki a pénzemet a bűneire használná fel, akkor meg tudom osztani vele.

Keresztényként tudjuk, hogy mindent Istentől kaptunk, hogy azt Őérte a legjobban használjuk fel. Ezért ezt meg is tudjuk osztani. A kereszténység az önzés vége. A vagyonközösség a szeretet egyik lényeges megnyilvánulása.

Hogy hogyan néz ki a vagyonközösség, az nagy mértékben függ a gyülekezet aktuális helyzetétől. Minél intenzívebb a gyülekezeti élet, annál intenzívebb lesz a vagyonközösség.

A vagyonközösség minden esetben a javak önkéntes odaadásán kell, hogy alapuljon. (Apcsel 5,4).

Vajon mit mondanának bírálóink, ha a mi szánkból hallanák a következő szavakat:

“Lehet a testvéri közösségben valakinek sajátja? – Ez a hívőknek az ellen a bizonysága ellen lenne, amelyről az Apostolok Cselekedeteiben írva van: “Senki sem mondott semmit a magáénak.” (Apcsel 4,32). Aki tehát azt mondja, hogy valami az övé, az elválasztja magát Isten Egyházától és az Úr szeretetétől, aki szavak és cselekedetek által tanította, hogy az ember adja oda életét barátaiért,  akkor hát mennyivel inkább a múlandó javakat?” (Bazíliusz kis regulája, fordítás németből: Basilius, Kleine Regel 85: Die großen Ordensregeln, Hg. Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961, S. 87)

“Akik a világban vagyont birtokoltak, kolostorba lépésük után örömmel vegyék, hogy az közösségi tulajdonná válik” (Szt. Ágoston regulája, fordítás németből: Die Regel des hl. Augustinus, 1. Kapitel: Die großen Ordensregeln S. 161)

“Először is gyökerestül …  ki kell irtani azt a gonoszságot, hogy tudniillik valaki az apát engedélye nélkül merészel valamit elajándékozni vagy elfogadni, vagy még inkább valamit mint sajátját birtokolni: egyáltalán semmit, egyetlen könyvet, egyetlen írótáblát, egyetlen palavesszőt sem, semmit de semmit. A szerzeteseknek az sem megengedett, hogy testük és akaratuk felett szabadon rendelkezzenek. Nekik sokkal inkább a kolostor apátjától kellene minden szükséges dolgot kérniük. Semmi esetre sem megengedett valami sajáttal rendelkezni, amit nem az apát adott, vagy amihez nem ő adott engedélyt.

Minden közös legyen, ahogy megíratott, és senki se nevezzen semmit magáénak, és semmit se vegyen saját használatba. Ha előfordulna, hogy valaki ilyen igen súlyos bűnnek hódol, azt egyszer aztán másodszor is intsék meg. Ha nem javul meg, büntetésnek kell alávetni.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 33. Kapitel: Die Großen Ordensregeln, S. 223-224)

“Ha egy szerzetes valamilyen küldeményt kapna is a szüleitől, nem bátorkodhat elfogadni, mielőtt az apátnak bemutatná azt. Ha pedig az apát egyetért annak elfogadásával, úgy az ő hatalmában áll meghatározni, ki kapja azt meg; az a testvér pedig, akinek küldték, ne legyen kelletlen, nehogy ezáltal az ördögnek adjon alkalmat. Aki veszi magának a bátorságot, hogy másként cselekedjen, a szabályzatban rögzített büntetésben részesüljön.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 54. Kapitel: Die Großen Oredensregeln S. 240-241)

“A vagyonközösség teljes.” (Taizé szabályzata, fordítás németből: Frere Roger, Die Regel von Taize, 7. Auflage 1974, S. 51)

Amit “az egyház legkegyesebb gyermekei” (így nevezi H. U. von Balthazar a rendalapítókat) csak kényszerrel és a büntetések fenyegetésével tudtak keresztülvinni, az Isten gyülekezetében a szeretet műve, ami szabad döntésből fakad.

A félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy a fenti regulák leírása szerinti abszolút értelmű vagyonközösséget mi elutasítjuk, mint ami az emberi méltóságnak ellentmond. Egyszerűen megalázó, hogy egy emberrel a mindennapi élet apróságaiban (könyv, palavessző…) is egy úgynevezett szellemi vezető érezteti a tőle való függőséget. A vagyonközösség bibliai fogalma, aminek a megvalósításán mi is munkálkodunk, a magántulajdon elvére épül, amiből mindenki szabad döntésből szolgálja a közösség javát.

“Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2 Kor 9,7)

Az, hogy közösen megbeszéljük a személyes problémákat, kételyeket, hibákat, keresztények között természetes, valamint mély bizalmi alapot feltételez, ami Jézusban lehetséges. Természetesen Kluge úrnak ezt is negatívan kell magyaráznia, méghozzá úgy, hogy ezáltal az egyént célirányosan lehet befolyásolni.

Minden ember folyamatosan befolyás alatt áll. Aki azt gondolja, hogy nem áll befolyás alatt, mutatja, hogy milyen kevéssé kritikus képe van a világról. Világos, hogy befolyásoljuk egymást, de nem olyan értelemben, ahogyan szemünkre vetik. Azért vagyunk együtt, hogy egymást bátorítások és intések által az Isten felé vivő úton erősítsük.

A mi szabadságunkban áll meghatározni, hogy kitől hagyjuk befolyásolni magunkat. Nem engedjük befolyásolni magunkat az elbutító tömegmédiától, hanem tudatosan, de nem kritika nélkül engedünk Isten pozitív befolyásának rendszeres bibliaolvasás és a testvérekkel való közösség által. A testvéri kritika és intés mindig nyílt és világos.  A pszichológiai trükkök használata, csoportdinamikai hatások stb. ellentmondanak az emberi méltóságnak, ezért keresztények között nincs keresnivalójuk.

A testvérek, akikkel nemcsak bizonyos kultikus cselekedeteket viszünk véghez együtt, hanem  mindennapjainkat osztjuk meg, akiknek  bűnei és gyengeségei nem idegenek számunkra, akik nem a saját előnyüket keresik, hanem adni akarnak, akik készek elfogadni az intéseket – biztos bizalomra méltóbbak, mint valamilyen guru vagy klerikus, aki nem kész Pálhoz hasonlóan “átadni nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkét is” (1 Thessz 2,8), hanem öndicsőítő titulusa mögött távolságot tart fenn maga és a többiek között.

e) “nincs bűnös a gyülekezetben”

Jézus szavai itt teljesen egyértelműek:

“Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. Bizony mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” (Mt 18,15-18)

Pál is egyértelműen állást foglal:

“Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő; hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én…már ítéltem afelett, aki így cselekedett. (…) átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.

Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek…

Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával…

Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek… Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” (részletek az 1 Kor 5-ből)

“Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: “Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket.” (2 Kor 6,14-7,1)

A korai egyház gyakorlata komolyan vette, sőt gyakran túl szigorúan értelmezte ezeket a szavakat. Esetenként világos kijelentéseket találunk nagy “egyházak” újabb kori szerzőinél is ebbe az irányba, még ha ők nem tettek is ennek megvalósításáért semmit.

“Ezzel az egyház és a társadalom között éles választóvonalat húztak, amely nem enged meg elmosódott átmenetet. Ez a választóvonal nyelvileg abban jut kifejezésre, hogy Pál a legcsekélyebb gátlás nélkül tesz különbséget “hívők” és “hitetlenek” között. Ki jutna közülünk ma arra a gondolatra, hogy környezetében ilyen nyelvi különbséget tegyen? Pál azonban itt alapvető különbséget tesz annak az újnak az alapján, ami Krisztussal és az egyházzal elkezdődött a világban. Így lehetséges az, hogy még a belül valókat (1 Kor 5,12) és a kívül valókat (1 Kor 5,12k; 1 Thessz 4,12) is megkülönbözteti. Viszont Pál soha nem tesz különbséget olyan keresztények között, akik már csak külsőleg tartoznak a gyülekezethez, és gyakorló hívők között; számára nyilvánvalóan egy és ugyanazt jelenti kereszténynek lenni, és a látható módon egybegyűlt gyülekezethez tartozni. Sőt mi több: a keresztény lét megköveteli azt is, hogy a keresztségben megkapott megszentelődés és a megkeresztelt erkölcsi élete összhangban legyenek. Ha e kettő között túl mély szakadék nyílik, Pál felhívja a következményekre a figyelmet: (1Kor 5,9-12).

Ebben a nagyon kemény rendelkezésben, amely – önmagában szemlélve – azt a látszatot kelti, mintha Pál számára már nem lenne keresztény könyörület a vétkessel szemben, egy bibliai alapelv jut világosan kifejezésre, amit a gyülekezet szentségének lehetne nevezni.  Az egyház nemcsak Krisztus megváltói műve által megszentelt, ezt a megszentelődést egy megfelelő életvezetésben is meg kell valósítania, különben a világhoz válik hasonlóvá. Pál számára nem okoz problémát a törvény egy szabályát – amely az ószövetségi Isten népe szentségét volt hivatott biztosítani – a korinthusi gyülekezetre alkalmazni: ’Távolítsátok el a gonoszt magatok közül.’ (5 Móz 17,7 / 1 Kor 5,13). Ebben is megmutatkozik a gyülekezet és a világ éles szembenállása.” (Milyennek akarta Isten a gyülekezetet?, fordítás németből: Gerhard Lohfink: Wie hat Jesus Gemeinde gewollt?, Freiburg im Breisgau 1982, S.149-150)

“A gyülekezetnek szól a felhívás, …a kulcsok hivatalát gyakorolni, … mert ezennel Isten saját ítélete éri el a bűnöst. Ha őszinte bűnbánatot gyakorol, nyilvánosan beismeri vétkét, akkor elnyeri bűnei bocsánatát Isten nevében (vö.1 Kor 2,6kk), ha megmarad bűnében, akkor a gyülekezetnek Isten nevében meg kell tartania az ő bűneit. Ez a gyülekezet minden közösségéből való kizárást jelenti. Tekintsd olyannak, mint a pogányt és a vámszedőt (Mt 18,17)… A gyülekezeti kizárásban csak megerősíttetik az, ami amúgy is tény, vagyis hogy a megtérésre nem kész bűnös olyan, mint az, ’aki elítéli önmagát.’ (Tit 3,10). Nem a gyülekezet ítéli el őt, hanem ő maga mondta ki maga felett az ítéletet. Ezt a teljes kizárást nevezi Pál ’a Sátánnak való átadásnak’ (1 Kor 5,5; 1Tim 1,20). A vétkes visszaadatik a világnak, amelyben a Sátán uralkodik, és a halál munkálkodik. … A vétkes kivettetik Krisztus testéből, mert maga választotta el magát attól. Semmilyen joga nincs már a gyülekezethez. Mégis ez az utolsó cselekedet is még teljesen az érintett üdvcéljának a szolgálatában áll, ’hogy a lélek megtartassék az Úr Jézus napján (1 Kor 5,5), hogy megtanulja, hogy ne káromoljon’ (1 Tim 1,20). A gyülekezeti fenyítés célja a gyülekezetbe való visszatérés vagy az üdv elnyerése marad. Pedagógiai aktusról van szó. Amilyen biztosan a gyülekezet ítélete örökre megmarad, ha a másik nem gyakorol bűnbánatot, éppúgy ez az ítélet, amelyben a gyülekezetnek az üdvösséget meg kell vonnia a bűnöstől, egyben az utolsó lehetséges ajánlat is a gyülekezet közösségére és az üdvösségre.

Így megy végbe a gyülekezet megszentelődése az idők során, miközben az evangéliumhoz méltón jár.

A Szellem gyümölcseit termi és az Ige útmutatása alatt áll. Mindezek által marad azok gyülekezete, akiknek a megszentelődése egyedül Krisztus (1 Kor 1,30), és akik a visszajövetel napját várják.” (Követés, fordítás németből: Dietrich Bonhoeffer: Nachfolge, 14. Auflage, München 1983, S. 267-269)

Végső soron a gyülekezeti fenyítés (vagyis a készség a vétkező testvér megintésére, és ha hiányzik az elszántság a változásra, akkor a tőle való elhatárolódásra) a szeretethez és a gyülekezet önazonosságához tartozó dolog. A szeretet nem szemléli a bűnt tétlenül, hanem felmutatja a bűnösnek azt a szellemi veszélyt, amiben az van. A szeretet nem akarja passzívan szemlélni, mint teszi tönkre magát egy ember szellemileg. A kizárás célja végső soron mégis csak az, hogy “a lelke üdvözüljön”, akkor is, ha nincs rá garanciánk, hogy a bűnös meg fog térni.

Ha valaki intenzív buzdítás és intés ellenére is ragaszkodik a bűnhöz, ellenáll a megszentelődésnek, nincs helye az Istentől megszentelt gyülekezetben. Talán a világgal való konfrontáció még segíthet, és mutathatja neki, hogy mit veszített el azáltal, hogy vétkezett. Talán a “Sátánnak való átadás” (ami nem azt jelenti, hogy a Sátánnak különleges hatalma lenne arra, hogy a bűnöst kínozza, hanem azt, hogy aki nincs a gyülekezetben, az a világban van, amelyben Jézus szavai szerint a Sátán a fejedelem [Jn 14,30]), a hús pusztulásához, vagyis az istentelen, bűnös lelkület feladásához vezet.

A másik pont, amiről szó van, a gyülekezet önazonossága. Ha a megváltottak gyülekezetében olyanok is vannak, akik ellenállnak Jézus váltságművének, akiknek a bűn fontosabb, mint Jézus követése, akkor a gyülekezet megszűnik gyülekezet lenni.

Természetesen nekünk is világos, hogy bűntelen gyülekezet soha sem létezett, és nem is lesz soha. A mi bűnbevallásaink nem “szóbeli beismerések”, hanem a bűn elleni harc kifejezései.

János hangsúlyozza első levelében, hogy egy keresztény nem vétkezik (1 Jn 3,3-10), másrészt mindenki, aki azt mondja, hogy nem vétkezett, Istent hazuggá teszi (1 Jn 1,8-10). Ezek a kijelentések önmagukban nem ellentmondásosak. A 3. fejezetben János alapvetően a megváltott ember helyzetéről beszél, akinek teljesen megváltozott a hozzáállása a bűnhöz, és sok mindent, ami a korábbi életét meghatározta, már nem tesz. A keresztény szabadságban él, és győz a bűn felett. De éppen akkor, ha valaki igyekszik, hogy szentségben éljen, fogja meglátni, milyen sok dolog nincsen még rendben, milyen sok bűn van még mindennek ellenére az életében, “…mert sokat vétkezünk mindnyájan…” (Jak 3,2)

Ha valaki Jézus szerint alakítja életét, és megosztja testvéreivel, az természetesen kevesebbet érintkezik másokkal. Jézus alapkövetelményként állította tanítványai elé, hogy a vele való kapcsolattal szemben minden más kapcsolatot háttérbe kell helyezni.

“Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)

Jézus számára a szellemi rokonságnak elsőbbsége van a természetes rokonsággal szemben.

“Erre kinyújtotta kezét tanítványi felé, és így szólt: Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mt 12,49-50)

Az életünket csak olyanokkal tudjuk megosztani, akik ugyanazt az Urat követik. Olyan kötelezettség azonban, hogy meg kell szakítani minden családi kapcsolatot, ahogy az olykor katolikus rendeknél előfordult, Isten gyülekezetében nincsen.

Ismét egy idézet másoktól:

“Így a testvériség egy tagjának testi szülei vagy testvérei iránt, ha azok Istennek tetsző módon élnek, minden testvérnek közös szülőként és rokonként tisztelettel kell viseltetni, és ápolnia kell őket. ‚…(Mt 12,50)’….Ha azonban a rokonok  lelkületét még a világ vágyai irányítják, akkor velük nekünk, akik a szétszóratástól távol arra törekszünk, ami kedves és értékes az Úr előtt, nincs közösségünk. Ha korábbi rokonaink közül olyanok jönnek látogatóba, akik Isten parancsolatait megvetik, és a kegyesség szolgálatát semmibe veszik, nem szabad befogadnunk őket, mert nem szeretik az Urat, aki azt mondja: ‚Aki engem nem szeret, nem tartja meg parancsolataimat.’ (Jn 14,24)…

Sem rokonnak sem idegennek nem szabad megengedni, hogy a testvérekkel beszélgetésbe bocsátkozzon, ha nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a beszélgetés a lelkek épülését és tökéletesbítését szolgálja…” (Bazíliusz nagy regulái, fordítás németből: Basilius, Große Regeln, 33: Die großen Ordensregeln, hg. von Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961.)

Mit mondana Kluge, ha mi fogalmaznánk meg ilyesmit? Miliőkontroll? Információkontroll? Egy szekta tipikus jellemvonásai! Bazíliuszt azonban Kluge “egyháza” szentként tiszteli.

Jézus gyülekeztében csak aktív tagok vannak. Ezért lehetetlenség, hogy valaki Jézus egyházának csak formálisan legyen tagja. Közösségi élet és névtelenség olyan ellentétben állnak egymással, mint tűz és víz. Ezért lehetetlen, hogy azokat az “egyházakat”, amelyeknél a tagok túlnyomó többsége még a saját “egyháza” hitvallását se fogadja el, egyháznak nevezzük. Ha a gyülekezeti életet formalizmusokkal helyettesítik, az világosan mutatja, hogy itt Isten Szelleme nem munkálkodik.

Mi azonban nem a csecsemőkeresztséget vetjük a “népegyházak” szemére, hanem azt, hogy a gyerekeket nem testvérek gyülekezetébe keresztelik, amelyben a keresztény életre tanítanák őket. Nem a csecsemőkeresztség vagy a felnőtt keresztség jelenti a két alternatívát, hanem: hívők gyülekezete vagy formalizmus.

Egyházadó keresztények számára elképzelhetetlen dolog. Testvéreimmel amúgy is megosztom mindenemet, amim van – a szívből fakadó szeretkapcsolatból következően. Ha valakit állami kényszerrel beszolgáltatásra köteleznek, akkor végleg értelmetlenné válik Isten gyülekezetéről beszélni. Ha valami Istentől van, akkor a hívek mögötte állnak, és többet adnak, mint szükséges, kényszer nélkül. A kényszer-beszolgáltatás nem más, mint a bizalmatlanság kifejezése Isten és a hívek felé, ill. a saját hitetlenség beismerése.

Amikor Kluge a kívülállókkal való viszonyunkról ír, ingadozik a “máshitű” és a “csoporton kívüli keresztények” kifejezések között.

Máshitűekkel, vagyis nem keresztényekkel nem lehetséges a közösség, hiszen világosnak kell lennie annak, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Ez az alapelv az első századokban magától értetődő volt. Olyan emberekkel viszont, akik Istent őszintén keresik, szívesen imádkozunk. Éppígy a “csoporton kívüli” keresztényekkel is magától értetődő az imádság. Mindig nagyon örülünk, ha találunk olyan keresztényeket, akik Jézust közösségünktől függetlenül találták meg, és örülünk a velük való mély egységnek.

Nem a “mi csoportunk” a kereszténység jele, hanem az egymás iránti szeretet, amelyet Isten minden gyermekének a szívébe helyezett. Ha megismerünk keresztényeket, akkor magától értetődő, hogy együtt keressük az egységet, és meg is találjuk azt. Lehetetlen azonban hitbeli testvéreket szektásnak bélyegezni, amit Kluge úr tesz, aki egyrészt valahogy kereszténynek tart bennünket, másrészt viszont szektának nevez, és soha a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy egységre jusson velünk.

NEM tartjuk magunkat elitközösségnek. Keresztények között nem lehet megosztottság elit és egyszerű tagok között. Mindenki szent, és igyekszik, hogy növekedjen a hitben. Soha nem célunk az elbizakodottság, hanem az alázatos szolgálat. Nincs jogunk bármire is büszkének lenni, amit mi is csak kaptunk.

Arra viszont nem vagyunk készek, hogy holmi álalázatból a kereszténység igazságigényét csökkentsük. Nem önteltség a kereszténység igaz voltáról való meggyőződés (ami szükségszerűen azt jelenti, hogy minden más út helytelen). Ez volt Jézus (Jn 14,6) és az apostolok (Apcsel 4,12) meggyőződése. Ehhez a meggyőződéshez akarunk mi is ragaszkodni. Megtapasztaltuk, hogy Isten kihívott minket a sötétségből világosságra, a tévelygésből az igazságra. Most pedig mi is hívhatunk másokat, hogy ugyanezt a lépést megtegyék. Nem azért, mert magunkkal elégedettek vagyunk, hanem mert Jézus az egyetlen út Istenhez. Szeretnénk megosztani másokkal azt a nagy ajándékot, amit mi kaptunk.

Nem vagyunk gnosztikusok, akik másokat ”az anyag rabságában élő embereknek” látnak, mert az anyag is Isten jó teremtésének része. Azt sem gondoljuk, hogy rendkívül magas erkölcsi és vallásos szintet értünk volna el. Micsoda világ az, ahol a normális már felülmúlhatatlanul magas szintet jelent! Arról sincs szó, hogy valamit ”alkotni” akarnánk. Keresztényként Isten erejéből élünk, és tapasztaljuk, hogy az Ő parancsolatai nem nehezek.

“Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1 Jn 5,3)

Az Apcsel 2,42-46-hoz: Nincs szó arról, hogy formalista módon le akarnánk másolni egy adott kor gyülekezetmodelljét – és semmiképpen nem is tesszük ezt. De az Apcsel2-ből látszik, hogyan töltötte be Isten Szelleme a fiatal keresztényeket Isten és egymás iránti szeretettel, és ez a szeretet marad minden keresztény közösségi élet alapja, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között élnek ezek a keresztények. Ugyanaz a szeretet, amely az első keresztényeket mindennapi közösségre és az anyagi javak megosztására indította, indít minket is erre, még ha ez ma konkrétan másképp is néz ki, mint 30-ban Jeruzsálemben vagy 55-ben Efézusban. Nem mindig és mindenhol volt a naponkénti közösség olyan egyszerű, mint számunkra ma. A keresztények mindig a tőlük telhető legtöbbet tették, a körülmények mégsem tették mindig lehetővé a mindennapi találkozást. A mi esetünkben azonban lehetőség van erre, és mi hálásan fogadjuk ezt a lehetőséget, anélkül, hogy magasabb- vagy alacsonyabb rendű gyülekezeti modellekről beszélnénk.

Jézus szent életre hívott bennünket. Így aztán érthető, hogy a gyülekezet tagjaitól magas erkölcsi szintet vár el. Ez a Biblia tanítása (pl. Fil 2,14-15: “Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…) és a korai egyház hagyománya (pl. Athenagoras, Kérvény a keresztények ügyében, 31: ”Így aztán ti is tudjátok, hogy mi még egy rövid gondolati bűnt sem engedünk meg magunknak soha.  Mert mivel Isten jelenti a zsinórmértéket életünkben, buzgón törekszünk arra, hogy Isten szemében mindegyikünk élete hibátlan és feddhetetlen legyen…”)

Nem teljesen világos, hogy Kluge ebben a pontban dicsérni akar minket, vagy az erkölcsösségre való törekvésünket a szektásság ismertetőjegyének látja. (Azonban az erkölcsösségre való törekvés hiánya biztos mutatója annak, hogy egy szervezet már nem egyház.) Szeretnénk remélni, hogy az előbbiről van szó, és helyesbítésül megjegyeznénk, hogy a ”hamis evangélium” kifejezést nem a laza életstílusra használjuk.

III. C. “A világkép” című részhez

“A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt…” (Jn 1,10)

A “világ” fogalmát a Biblia különböző értelemben használja. Magában a világban, mint Isten jó teremtésében nincs semmi istenellenes. Isten ajándéka ez, amit mi hálásan fogadunk, s ez az Ő dicséretére vezet minket gyönyörű alkotásáért. Ezért örülünk a sok szépségnek, amit újra meg újra átélhetünk, legyen az egy tavaszi virág, sziklás hegyszoros, naplemente, csillagos ég… A gonosz teremtés gnosztikus eszméjét határozottan visszautasítjuk.

A “világ” fogalmat az Újszövetség azonban negatív értelemben is használja olyan emberek körülírására, akik szabad, saját felelősségű döntésük által szembehelyezkedtek Istennel. Az teljesen világos, hogy egy keresztény ettől a “világtól” csak elhatárolódni tud. Jézus tanítványaiként mi “nem e világból” valók vagyunk, mint ahogy Jézus sem e világból való (Jn 17,14-17).

Ezért áll ránk nézve:

“Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is: de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1 Jn 2,15-17)

Mégsem menekülünk el a világból. A világban élünk, amelybe Jézus elküldött minket (Jn 17,18). A világtól való menekülés, amit különböző korok úgynevezett szentjeinek példáján látunk, teljesen távol áll tőlünk. Mi nem húzódunk vissza sem a pusztába, sem vastag kolostorfalak mögé. Közülünk senki sem tenné le a némasági fogadalmat, ahogyan ez a Trappistáknál szokásos.  Az oszlopos szentek oszlopaira sem másznánk fel.

Jézus a tanítványait arra hívta el, hogy a világ világossága és hegyen épült város legyenek (Mt 5,14-16). Éppen azáltal tudunk világítani, és az embereket olyan életre vezetni, amely cselekedeteivel Istent dicsőíti, hogy nem alkalmazkodunk a világi mércéhez (Róma 12,2).

A világban élünk, a legtöbben valamilyen hivatásban dolgozunk, amelyben tőlünk telhetően a legjobbat akarjuk nyújtani. Hivatásunk azonban nem azonos elhivatásunkkal, amely az Istennek való odaszánásban áll.

“Az egész világ gonoszságban van” írja János (1 Jn 5,18). Ez azonban nem azt jelenti, hogy kivonjuk magunkat a világ iránti felelősségünk alól. A politikai tevékenységnek azonban kétségkívül szűk határai vannak, mivel egyrészt ez nem fő feladatunk, másrészt pedig minden politikai erő annyira eltávolodott az emberi erkölcs minimális mértékétől, hogy a velük való együttműködés eleve kizárt.

Sok tennivaló lenne egy olyan világban, amelyben emberi jogként tisztelik azt, hogy saját gyermeküket az anyaméhben meggyilkolhatják, mely igazságosságról beszél, és a szegényeket elnyomja, a rendezett költségvetés nevében egyfolytában szociális leépítést folytat, emellett azonban a gazdagokat nemcsak sértetlenül hagyja, hanem még elő is segíti gazdagságukat (különösen az ún. “keresztény” pártok révén), mely humanitásért és vendégszeretetért rajong, közben pedig egyre idegengyűlölőbb törvényeket hoz, amely jogfosztott menekülteket pénzsóvár embercsempészek kezeibe s gyakran a halálba is kerget; röviden: egy olyan világban, amely megtanulta a legszélsőségesebb szörnyűségeket szép szavakkal álcázni.

Nekünk is van szavunk ezekhez az igazságtalanságokhoz. Mégis, Isten arra hívta el Jézus tanítványait, hogy a legjobbat adják a világnak, ami csak létezik: az evangéliumot, az örök életet Jézus követésében. Ott, ahol az emberek Jézust követik, valóság lesz Isten akarata e világ számára: együttélés szeretetben és igazságosságban, idegengyűlölet nélkül és teljes bizalomban. Örülünk, hogy minden bűnünk ellenére megtapasztalhatjuk Istennek ezt a munkáját közösségünkben.

A világ nem “fekete fólia, melyről nézőpontunk még világosabban ragyog”. Isten világosságának nincs szüksége az árnyékra ahhoz, hogy fénye felismerhető legyen. A jó önmagában jó, függetlenül a gonosztól. Csak a gonosznak kell magát mindig jóként feltüntetni, mivel önmagában nem tudna fönnmaradni.

Igaza van Klugénak abban, hogy a világból kihívottnak tartjuk magunkat. Ez illik minden keresztényre. Elhívott szentek vagyunk (Róma 1,7; 1 Kor 1,2) ebben a világban, de nem e világból valók (Jn 17,11.26). Aki úgy gondolja, hogy nincs kihívva e világból, ezzel elismeri, hogy nem Jézus tanítványa, nem keresztény.

Nemcsak a mi véleményünk, de Pálé is, hogy “a negatív jelenségeket a bűn okozza”.

“Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róma 5,12)

Természetesen óvakodni akarunk túlságosan primitív elképzelésektől. A kardfogú tigris nem volt vegetáriánus. A biológiai halál az állatvilágban kezdettől fogva létezett, már jóval az első bűn előtt. Tudjuk azonban, hogy az első bűn jelentős változást okozott Isten és ember kapcsolatában; a bűneset után az ember rosszabb kiindulási helyzetbe került, mint azelőtt, és a rossz könnyebb lett számára, mint a jó. Elutasítjuk azonban az eredendő bűnnek azt az értelmezését, amely ezt a negatív következményt bűnként tünteti fel. Ezt a tanítást, amelyet Ágoston óta különböző hangsúllyal valamennyi egyházi tradíció képvisel, visszautasítjuk, mint nem biblikus és istentelen tanítást.

Minden bűn nélküli világról való elmélkedés spekulatív jellegű. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy Isten az el nem bukott embert megőrizte volna kegyelmében a betegségtől és fogyatékosságtól. Nem mi vagyunk az elsők, akik így gondolkoznak. “Mivel a világban a bűn uralkodik, teret nyer a betegség is, és a halál láthatóvá teszi a bűn lényegét”. (Teológiai és egyházi lexikon, fordítás németből: Lexikon für Theologie und Kirche, 6. Band 1977, Sp.428)

Kluge azon kritikájához, hogy “olykor még a testi vagy szellemi korlátozottságokat is Isten büntetéseként magyarázzák”, a következőket jegyezzük meg:

Ami a konkrét bűn és konkrét betegség közötti összefüggést illeti, nagyon óvatosnak kell lennünk. Jób könyve arra tanít minket, hogy nem megengedhető a betegségből automatikusan bűnre következtetni.

Jézus szavai a Jn 9,3-ban is világosak:

“Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

Noha Jézus itt csak egy esetről szól, ezzel mégis megmutatja, hogy a tanítványok kérdésében megmutatkozó gondolkodás helytelen.

Sok esetben természetesen nyilvánvaló összefüggés van bűn és betegség között, ami egyszerűen a szóban forgó bűn lényegében áll. Egy dohányosnak nem kell csodálkoznia a tüdőrákján, és az alkohol- vagy drogfogyasztás egészségügyi következményei is kellőképpen ismertek.

Az 1 Kor 11,30-ban Pál a betegségeket és a haláleseteket bűnök következményeiként tünteti fel. Itt még sincs arról szó, hogy az egyes betegek voltak a legbűnösebbek. A gyülekezet vétkezése miatt olyan szintre csúszott le, amely nagyon közel volt a világhoz, úgy, hogy Isten sok veszélytől már nem tudta megóvni. Nem azok voltak a legnagyobb bűnösök, akik a leginkább betegségbe estek. Úgy tűnik, hogy az 1 Kor 5-ben említett vérfertőzővel nem történt semmi.

Elutasítjuk az 1 Kor 5,5-nek azt a magyarázatát, miszerint a test pusztulása a betegség okozta testi károkat vagy magát a halált jelenti, hanem úgy értjük ezt az igehelyet, hogy a testi gondolkodásnak, a kizárt személy bűnének kell pusztulnia.

A Biblia olykor büntetésnek tart betegségeket, sőt a halált is (Apcsel 13,11; 5,1-11). Ezeket az igehelyeket azonban kivételnek tekintjük.

Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy az átlagosnál jóval nagyobb számban foglalkoznak testvérek betegekkel, ill. fogyatékosokkal hivatásukban.

Nem akarunk szemet hunyni a közösségünkön kívül létező pozitívumok felett. Fájó azonban megfigyelni, hogy gyakran mennyire összekapcsolódik a helyes tanítás a helytelennel. A leghatározottabban visszautasítjuk a bűneset utáni ember teljes romlottságának protestáns tanát, mintha az ember Isten nélkül semmi jót nem tudna tenni.

Ami a saját tanítás és kutatás fölött gyakorolt kritikát illeti, tudatában vagyunk hiányosságainknak. Tudjuk, hogy sokan nálunk sokkal alaposabb tudással rendelkeznek, és hálásak vagyunk, hogy másoktól tanulhatunk. Óvakodni akarunk mindenfajta beszűkült látásmódtól. Másrészről olyan embereknél is, akik tudás tekintetében fölöttünk állnak, újra meg újra előfordulnak olyan alapvető gondolkodási hibák, amelyeket egyszerű emberek is átláthatnak.

Világos különbséget kell tenni alaptanítások között, amelyek semmiképp sem változhatnak meg, és részletkérdések között, amelyekben gyakran még nincs világos felismerésünk. Azáltal, hogy a Bibliával intenzíven foglalkozunk, egyre többet tanulhatunk, és saját gondolkodásunk hibáit is megláthatjuk. Elvárjuk másoktól, hogy nyitottak legyenek a mi kritikánkra, és így mi magunk sem akarunk elzárkózni az érvekkel szemben.

A fogalmak “újradefiniálása” című részben Kluge elismeri, hogy az általa idézett példában egyedi esetről van szó, de ilyen eset számunkra nem ismert. Mi is negatívan értjük az “embertelen” szót. Igaz, vannak különbségek az “embertelen” szó jelentéstartalmaiban.

Nem embertelen dolog, a saját lelkiismeretet és azt, amiről az ember felismerte, hogy Isten akarata, követni, és a közösséget az Úrban való testvérekkel a saját családdal szemben előnyben részesíteni.

Az viszont embertelen dolog, ha szülők saját gyermeküket mérgekkel elkábítják, elrabolják, bezárják a lakásba, a fűtőtesthez kötözik, irataitól megfosztják, jogellenesen gyámság alá helyeztetik, hónapokig kolostorfalak mögött tartják fogva akarata ellenére… Mindezek megtörténtek közösségünkhöz tartozó testvéreinkkel a XX. században. Egyéb gaztettekről, amelyeket a kereszténység nevében követtek el, a történelemkönyvekben lehet olvasni.

A tolerancia fontos alapelve minden emberi társadalomnak, olyan erény, amit gyakran éppen ellenfeleink nem gyakorolnak velünk szemben. “Ahhoz, hogy a társadalom fennmaradjon és virágozzon, bizonyos mértékig szükséges a tolerancia, vagyis a tűrés (lat. tolerare = tűrni).” (A keresztény erkölcs lexikona, fordítás németből: K. Hörmann: Lexikon der christlichen Moral, 1969, Sp. 1221.)

A tolerancia azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a joga arra, hogy azt gondolja és higgye, amit akar. A tolerancia azonban nem azt jelenti, hogy minden helyes. Csak egy igazság van. De ezt az igazságot szabadságban kell felismerni és megérteni. A katolikus alapelv, “csak az igazságnak van létjogosultsága, és nem a tévedésnek” (Hörmann, Sp. 1221), megszámlálhatatlanul sok embernek került a szabadságába, hazájába, egészségébe vagy életébe. Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy erőszakkal terjesszék vagy védelmezzék. Aki az erőszak érvéhez nyúl, ahogyan azt a nagy “egyházak” újra meg újra tették, az arról tesz bizonyságot, hogy nincs nála az igazság. Az igazság önmagáért beszél, és nem kell félnie a tévedés konkurenciájától vagy az áligazságoktól.

A világban szükség van toleranciára. Mindenkinek megvan a joga, hogy azt gondolja, és azt higgye, amit akar. Ha azonban valaki kereszténynek mondja magát, az döntött amellett, hogy Jézus tanítását követi. Ha másban akar hinni, az az ő szabad döntése. De akkor azt ne nevezze kereszténységnek. Isten gyülekezete nem “gyűjtőegylet”, hanem az igazság oszlopa és erős alapja (1 Tim 3,15). Tévtanításoknak ebből következően nincs helyük a gyülekezetben. Viszont minden tévtanítónak biztosítani kell továbbra is minden polgári jogot.

Fontos világos különbséget tenni tévedés és tévtanítás között. Aki tudatlanul téved, az nyitott az érvekre, és örül, hogy kijöhet a tévedésből. Ebben az esetben nagy türelemre van szükség, hogy egymást megerősítsük az igazság felismerésében. De azt, aki tudatosan szembehelyezkedik az apostolok tanításával, nem lehet megtűrni a gyülekezetben. Emberi méltóságát azonban tiszteletben kell tartani.

Minden keresztény megtapasztalta Isten nagy türelmét, és újra meg újra megtapasztalja azt. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy türelemmel elhordozzuk egymást. Másrészt viszont tudatában kell lennünk annak is, hogy Jézus hívása milyen sürgető. Nem lehet a megtérést halogatni. Akkor is, ha ezt a legtöbben nem akarják belátni: van, amikor már “túl késő”. “Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket…” (Zsidó 3,7-8; jó nagyobb összefüggésben olvasni).

Aki Isten hívásának újra meg újra ellenáll, azt ez az ellenállás oly mértékben fogja formálni, hogy egy napon nem lesz képes már megváltozni.

A világ végének közeli várása soha nem jellemezte közösségünket. Épp ellenkezőleg: ez volt az első vitakérdések egyike a fundamentalista-szabadegyházi csoportokkal való találkozásunkkor. Határozottan elutasítjuk ezt az egocentrikus (“a mi időnknek különlegesnek kell lennie”) világképet. Rejtély marad, hogy testvéreinknek mely kijelentéseit lehetett így félremagyarázni. Vagy Kluge be akart dugni minket egy skatulyába, amiről csak később vette észre, hogy nem illünk bele?

Mivel szeretnénk kihozni az embereket a világvége-őrület tévedéséből, sokat és mélyrehatóan foglalkoztunk a “közeli visszajövetel-várással”. Mivel Kluge a közeli várás vádját visszavonta, most nincs helye a téma behatóbb tárgyalásának.