“Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.” (2 Kor 2,17)

Kluge néhány szubjektív tapasztalatról számol be, melyeket az ő negatív elvárásokra épülő magatartása befolyásol. Hogy egy adott beszélgetést hogyan vezetünk, attól a személytől függ, akivel beszélgetni kezdünk.  Csak az lehet minden missziós beszélgetés célja, hogy a Jézus követéséhez szükséges legnagyobb segítséget kínáljuk föl. Mivel nincs “F-sémába” tartozó ember, ezért “F-sémába” tartozó missziós beszélgetés sincs.

Ha egy Isten szerinti gyülekezetbe való bevezetésről van szó, nem lehet hallgatni visszásságokról és az álgyülekezetekről. Szeretetlen dolog lenne, ha nem óvnánk másokat tévtanítóktól, akik a kereszténységet meghamisítva hirdetik.

Számunkra egyáltalán nem “élvezet” – mint ahogy Kluge gondolja -, hogy rávilágítunk az egyháztörténelem sötét oldalaira. Ellenkezőleg: nagyon szomorú látni azt, mennyi bűnt követtek és követnek el Jézus nevében.

Kluge leírásával ellentétben beszélgetéseink során mindig annak az Istentől kinyilatkoztatott igazságnak a felismerésére helyezzük a hangsúlyt, melyet  a Bibliában  mindenki megtalálhat.

Ami Luthert illeti, szükségtelennek tartjuk, hogy olyan módon vitatkozzunk vele, amilyen kíméletlen módon ő lerohanta ellenfeleit, miként ezt sok akkori katolikus vitázó is tette. Tanainak mélyebb megismerése kellőképpen fényt derít istentelenségére. Kluge szemünkre veti, hogy előszeretettel kritizáljuk Luther testkerületét, bár erről közülünk a legtöbben semmit sem tudnak. Ha “kövéren is halt meg” (erről e szöveg írójának se volt eddig tudomása), az a fegyelem hiányára utal, ami Isten emberéhez biztos méltatlan, mégis egy ember megítélése tanítása alapján történik.

Mi is különbséget teszünk Luther s a magát róla nevező “egyház” között, amely legalább a szabad akarat tagadásának s az ezzel kapcsolatos eleve elrendelés szörnyű tanát nem vette tőle át.

Ha keresztényekkel találkozunk, örülünk az újonnan megismert testvéreknek, s nem kételkedünk keresztény voltukban, még ha ez talán tökéletlen is volt. Mi csak azokat a testvéreket kereszteljük meg, akik a velünk való találkozás után váltak kereszténnyé.

A “bűn” és a “szabadság” minden bizonnyal olyan két fontos témakör, amely hitetlenekkel való beszélgetések során újra és újra szóba kerül. Hiszen a Krisztusban való megváltás lényege éppen a bűnöktől való szabadság.

“… aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája.” – “Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 34. 36)

Épp azért akarjuk, hogy minden ember részesüljön ebben a szabadságban, mivel mi ezt már megtapasztaltuk életünkben.

Az első század keresztény írásaiban (a  Didakhéban és a Barnabás-levélben) megtalálható a két útról szóló tanítás, melyet Jézus már a Hegyi beszédben (Mt 7,13-14) kifejtett. Minden ember, aki döntés elé kerül, választhat az élet vagy a halál útja között. E korai keresztény írásokban nem elvont utakról van szó, hanem egészen konkrét cselekedetekről, melyekből látható, ki melyik utat járja. Ha mi arról a szabadságról beszélünk, melyet Krisztusban tapasztalunk meg, úgy az alapvetően az az út, amelyet a kora keresztény hagyomány az élet útjaként nevez meg.

Nem akarjuk az embereket megtéveszteni a bűn szabadságként való feltüntetésével, miként Kluge, aki többször is utalást tesz egy kávéházi látogatás “felszabadító” hatására. Nem akarunk azokhoz tartozni, akikről Péter ezt írja:

“Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (2 Pt 2,19)

Amit mi ebben a konzumkényszertől űzött világban szabadságként tapasztalunk meg, azt tartja Kluge úr korlátozottságnak. Ez persze szemléletmód kérdése. Minden kábítószerfüggő egyén “korlátozottságként” éli meg, ha nem juthat hozzá a drogjaihoz. Holott a valódi bilincseket éppen a drogok jelentik számára. Annak, aki még bűneinek rabságában él, a keresztények szabadsága “korlátozottság”, mivel csak azt látja meg, amiről le kell mondania, nem pedig azt, amit megnyer.

Figyelemre méltó Kluge szemrehányása, miszerint mi mindig világos koncepcióval kezdünk beszélgetésbe. Minden értelmes beszélgetésnek előfeltétele, hogy a partnereknek meglegyenek az elképzeléseik a beszélgetés célját illetően. Nem létezik “forgatókönyv” a missziós beszélgetéshez, de célunk világos. Részünkről nem jelentéktelen csevegésről van szó, hanem Istennek és az Ő üdvözítő útjának megismeréséről.

E mondat: “Szabályszerűen begyakorolják, hogy ne hallgassanak a másik érveire” – rágalom. Ha valaki közülünk valóban mondta volna: “Amit mások mondanak, az téves, egyszerűen ne vedd komolyan” -, akkor az ellentétben áll közösségünk elveivel. Nekünk nem kell semmilyen érvektől tartanunk. Egy nyílt érvelésben csak nyerhetünk. De különbséget kell tennünk részletekre, illetve alapvető kérdésekre vonatkozó érvek között. Ha például katolikusok igazolják, hogy Péter volt Rómában, s ott mártírhalált halt, azt teljességgel elfogadjuk. Ez azonban még csak a legcsekélyebb érv sem lehet a pápaság intézményének helyessége mellett, mivel ez sem a Bibliából, sem az első századok egyháztörténelméből nem vezethető le.

Az igazság túlságosan drága ahhoz, hogy az “érvkeresés sportját” űzzék belőle. Az érvek közös megvitatása számunkra nem sport, hanem elkötelezettség igazságszerető emberekért, akik a másképp gondolkodók gondolatait nem akarják egyszerűen semmibe venni.

Kluge kritizálja nálunk egyrészt a “betanítást”, másrészt a “hallgatás általi választ”. Mit tegyünk, hogy igaza legyen? Milyen borzasztóak lehetnek a viszonyok mindazokban az iskolákban, ahol a tanár egyrészt “betanít” (a tananyagát előadja), másrészt diákjaival egy “már meglévő eredményt” dolgoztat ki! Kluge úr egyszerűen megpróbál újra meg újra néhány megfigyelésből egy olyan rendszert létrehozni, amely egyrészt nem létezik, másrészt nem is logikus – hogy ezáltal elérje célját, vagyis, hogy minket “pszichoszektaként” járasson le.

Ezért használja ránk a “pszichoszektákra” illő “love bombing” fogalmat, amely önmagában véve ellentmondás. A szeretet nem fegyver, amellyel valakit el lehet pusztítani. A mi szeretetünk nem a másik ember rövidtávú érzelmi “ellátása”, hanem tartós elkötelezettség.

A Kluge által említett “Tudósítások Lengyelországból” – mely szerint “a szülők akarata ellenére vittek kiskorúakat a csoportba” – az alábbiak szerint egészítendő ki, illetve korrigálandó. Még soha senkit nem “vittek a csoportba”. A fiatal testvérek saját elhatározásukból tartózkodtak a testvéreknél szüleik akarata ellenére. Senki nem kényszerítette őket, szabad akaratukból voltak ott. Annak a lánytestvérnek a “bűne”, akit egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, abban állt, hogy a fiatalokat, akik szabad elhatározásukból nálunk tartózkodtak, nem küldte saját akaratuk ellenére haza a szülőkhöz. Egy másik bíróság egy hasonló esetben visszautasította a vádat.

A fiatalokat a találkozó után mindig hazavittük, holott szörnyű dolgokat kellett otthon kiállniuk. A szülők gyakran megverték őket, többször is széttépték, illetve elégették szemeik előtt a Bibliát, kötelezték őket katolikus elsőáldozási ünnepségen való részvételre. A testvéreknek hosszabb ideig tartó fogságot kellett elviselniük a szülői házban, három hónapig nem járhattak iskolába. Időnként lábuknál fogva lánccal bilincselték le őket, és voltak, akiket lőfegyverrel is fenyegettek.

A bántalmazást szenvedett testvérek szüleik elleni későbbi vádját azzal az indokolással utasították el, hogy a szülők csupán bizonyos intézkedéseket tettek gyermekeik védelme érdekében. Hamis tanúk vallomásai megóvták a szülőket a büntetéstől.

A szülők látták, hogy szigorú korlátozásaikkal nem sikerült a fiatalokat meggyőződésüktől eltéríteni. Mivel azonban a fent említett lánytestvér címét ismerték, törvény elé citálták őt abban a reményben, hogy a gyülekezet a fiataloknak megtiltja a velük való találkozást, mivel ez “büntetendő”.

A testvérek a gyülekezettől való erőszakos elválasztás ellenére is hűek maradtak útjukhoz.

Az a vágy, hogy amennyi időt csak tudunk, együtt szeretnénk tölteni, nem csupán az “újakat” jellemzi. Életkörülményeinket megpróbáljuk úgy tervezni, hogy a mindennapos közösség – akár fiatal, akár idős számára – lehetséges legyen, nem azért, hogy “egymásban biztosak legyünk”, hanem hogy a mindnyájunk számára fontos közösséget megtapasztalhassuk. Olyan emberek számára, akikben nincs meg ez a vágy, azok számára ez persze gyanús.

Könnyű negatív címszavakkal dobálózni, mint például “miliő”-, illetve “információkontroll”, “gondolat” -, és “tudatkontroll”, főleg azért, mert megfelelő negatív viszonyulás mellett könnyű pozitív töltetű szavakat negatív előjellel ellátni.

Ha egy férfi megkérdezi a feleségét, hogy mit tett a nap során, ez lehet szeretetből fakadó érdeklődés, vagy akár “miliő- és információkontroll” is.

A levéltitkokat megőrizzük, s nem létezik semmiféle tilalom, hogy valaki valakivel találkozzon, mint az különböző katolikus “rendeknél” szokásban volt (és van?).

“Hogy egy szerzetes leveleket vagy más egyebet kaphat-e – A szerzetes számára egyáltalán nem megengedhető, hogy a szüleitől vagy bárki mástól, akár szerzetestársától is, hogy az apát engedélye nélkül eulógiákat vagy egyéb kis ajándékokat elfogadjon vagy adjon.” (Szent Benedek regulája 54. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 54. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 240.)

“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek regulája 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.)

Végigfut a hideg az ember hátán, ha  Klugénak az új tag pszichés állapotáról szóló leírását olvassa (kétely, bizonytalanság, öngyilkossági gondolatok, érzéketlenség, az iskolai és munkahelyi teljesítmény csökkenése, lesoványodás, nyugtalan tekintet…). A fantáziának nincsenek határai! Természetes, hogy az embert minden komoly döntés még nagyobb komolyságra indítja. Hogy rossz vicceken vagy felületes pletykákon nem nevetünk együtt másokkal, az értelmezhető a “humorérzék elvesztéseként”, “elállatiasodásként” és “érzéketlenségként”.

Pszichésen labilis emberek teherként élik meg a nagy döntéseket, a stabilak viszont nem. Ez mindenütt így van, és semmi köze a mi közösségi formánkhoz. Bárki utána olvashat különböző szentéletrajzokban, mely szimptómák léptek föl katolikus “szenteknél” döntési időszakaikban.

Keresztényekké szilárd és ingadozó személyiségek is válhatnak, nyilván nem belső erőfeszítés nélkül. Minden általánosítás tisztességtelen, és a Kluge írásaiban mindenütt jelenlévő előítélet hatja át.

Kluge “bibliai helyek ügyes kiválogatása” által történő pszichikai manipulációval vádol minket. Természetes, hogy mérlegeljük, mely bibliai helyek segítenek leginkább egy konkrét szituációban. Nem akarunk naphosszat egyszerűen csak csevegni. Mivel számunkra mindenki szabadsága fontos, csak arra mutathatunk rá, amit az adott helyzetre nézve fölismertünk a Szentírásból. Az Istennel való élet melletti döntést mindenkinek magának kell meghoznia.

Mindazonáltal ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy ne csupán egy szempontot vegyünk figyelembe: az Írás különböző részeit és olyan érveket is mérlegelni akarunk, amelyek úgy tűnik, hogy ellentmondanak a mi véleményünknek. Kluge vádja a Szentírás néhány kijelentésének tudatos elhallgatását is magába foglalja. Ez teljességgel ellentmond a Bibliával szembeni hozzáállásunknak, mivel a mi meggyőződésünket nem akarjuk egyszerűen “belelátni” a Bibliába, hanem tárgyilagos beszélgetésekben akarjuk felismerni Istennek a Bibliában kinyilatkoztatott akaratát. Sajnos csak kevés ember veszi a fáradságot, hogy ilyen beszélgetést folytasson velünk.

Így a vagyonközösségben való részvétel is, amelyet – ahogy Kluge mondja – hogy “nem követelnek meg”, számára csupán “szociális csoportnyomás” eredménye. Neki az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy nálunk valami szeretetből történhet. Mivel azonban mégis elismeri, hogy nálunk “nincs semmiféle irányultság a vezető számára történő pénzszerzésre s a tagok ebből fakadó kizsákmányolására”, tulajdonképpen azt sugallja, hogy mi szeretetből osztjuk meg egymással javainkat. De hát olyasmi nem lehet, aminek nem szabad lennie!

Ha a katolikus rendekben (miként a fent említett példából is kiviláglik) a vagyonközösség csak kényszerből működik, akkor egy szeretetből működő vagyonközösség, ráadásul az “egyedül üdvözítő” római katolikus egyház kebelén kívül per definitionem (definíció szerint) lehetetlen. Ez azonban szeretetből mégis működik, akármilyen szándékot tulajdonítsanak is nekünk mások.

Megjegyzések a “külső kritikához, mely minket eggyé forraszt”. Nyilvánvaló, hogy a kívülállók részéről érkező elutasítás azt is eredményezi, hogy még tudatosabbá válik számunkra, milyen nagy érték minden egyes testvér, akivel az ember mindent megoszthat. De semmiféleképpen sem a kívülről érkező elutasítás a bizonyíték ennek helyességére.  A Jehova tanúi is gyakran részesülnek társadalmi megvetésben, de ez még egyáltalán nem bizonyíték arra nézve, hogy tanaik helyesek.

Kluge úr sem panaszkodhat amiatt, hogy nem tartjuk magunkat azoknak, amik nem vagyunk. Mivel mi nem vagyunk, és nem is akarunk mások lenni, mint keresztények, nem nevezhetjük magunkat másképpen. “Igazi” vagy “új” keresztények sem vagyunk, mert a keresztények között nincsenek különböző osztályok. A mi ismertetőjegyünk a szeretet és az egység:

“Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

“…hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”  (Jn 17,21)