Category Archives: Magyar

VII. A “Hogyan értékelhető a csoport?” című részhez

“… hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2 Kor 4,2)

Kluge úr meghozta ítéletét: “A Holic – csoport egyértelműen az úgynevezett szekták és pszichokultuszok területére sorolható.”

Mivel ezt az ítéletet egy nem létező “Holic-csoport”-ról mondta ki, alapjában véve nem vonatkozik ránk. Mivel azonban Kluge egyértelműen a keresztény gyülekezetre gondol, fontosnak tartjuk, hogy kitérjünk az ítélet tartalmára és megokolására.

Mi a “szekta”? Mi a “pszichokultusz”?

Amikor a Bibliában a “Názáretiek szektájáról” (Apcsel 24,5) van szó, ez “iskolát” vagy “pártot” jelent. A görög “hairesis” kifejezés a szadduceusokra (Apcsel 5,17) és farizeusokra (Apcsel 15,5) is használatos, melyek az I. századi zsidóság legfontosabb irányzatai voltak.

A “szekta” fogalom mai használata “viszonylag pontatlan és kevéssé szelektáló” (fordítás németből: Erste Auskunft Sekten”, 3.Aufl.1999, S. 185). A szakemberek közt csak a szó etimológiáját illetően (a latinból sequor – “követni”) uralkodik egység.

A kifejezést gyakran szociológiai értelemben egy nagyobb vallási közösségtől való elszakadásra használják, mint pl.: “… kifejezés elzárkózó, a tanításban és / vagy gyakorlatban a többségtől eltérő beállítottságú és ezáltal elkülönülő kisebbségek jelölésére.” (fordítás németből: Lexikon der Sekten, Sondergruppen und Weltanschauungen, hg. Gasper, Müller, Valentin, Sp. 973)

Specifikusan keresztény értelemben a szekta fogalmát a következőképp definiálják: “közösségek, amelyek a keresztény hagyományokhoz  lényegében Biblián kívüli igazság-, és kinyilatkoztatás-forrásokat kapcsolnak és általában elutasítják az ökumenikus kapcsolatokat.” (fordítás németből: Handbuch Religiöse Gemeinschaften, hg. Horst Reller u.a., 4, Auflage 1993, S. 15).

Hasonlóan írja le egy másik mű (fordítás németből: Jugendreligionen, Sekten, Destruktive Kulte, hg. Sozialwissenschaftliche Arbeitsgemeinschaft, 1997, S. 12) a szekta ismertető jegyeit:

“keresztény háttér, általában azonban nincs ökumené, Biblián kívüli hitforrások, kizárólagosság igénye”.

Ez a meghatározás pontosan illik a római katolikus “egyház” zsinat előtti alakjára. A II. Vatikáni Zsinat után csak egy pont (“nincs ökumené”) esett ki. A többi pont megmaradt. Ellentétben ezzel mi semmilyen Biblián kívüli hitforrást nem fogadunk el, de az ökomenikus mozgalommal az igazságkeresés elhanyagolása miatt nem tudunk egyetérteni. Ragaszkodunk a kereszténység kizárólagosság-igényéhez, ahogyan ezt Jézus is kinyilatkoztatta (Jn 14,6). E definíció tükrében a Római Katolikus szervezet is legalább olyan mértékben rászolgál a “szekta” megjelölésre, mint a mi közösségünk. Vagy végül mégis csak a nagyságtól és társadalmi befolyástól függ a dolog?

Mivel a “szekta” fogalom számos negatív asszociációt hordoz, az Európa Tanács egy jelentésében annak teljes kerülését javasolja.

“Természetesen világos, hogy az állami hatóságok számára kísértést jelent a “szekta” fogalom használata, lévén, hogy mindenki könnyen megérti. Mégis ajánlatos lenne, ha az állami hatóságok kerülnék e fogalom használatát, mivelhogy nem létezik rá legális definíció, és rendkívül pejoratív konnotációval (mellékértelemmel) bír. A mai közfelfogásban a szekta valami szélsőségesen gonosz vagy veszélyes dolog.” (Az Európa Tanács szektajelentése, fordítás angolból: Council of Europe: Sect Report; AS/Jur 1998/38, Abs. 14)

A “pszichokultusz” megítéléséhez hadd utaljunk a “kultusz” szó alábbi definíciójára:

“A kultusz egy csoport vagy egy mozgalom magatartása, mely

a.    egy személy, egy eszme vagy egy tárgy iránt nagy vagy túlzott tiszteletet tanúsít,

b.    egy gondolkodási reformprogramot használ fel annak érdekében, hogy a tagokat meggyőzze, irányítsa és szocializálja (vagyis, hogy bevonja őket a csoport ’egyedülálló’ jellegű kapcsolataiba, hitébe, értékszemléletébe és gyakorlatába),

c.    a tagokban szisztematikus pszichológiai függést idéz elő,

d.    a tagokat a vezetés céljainak megvalósítása érdekében kizsákmányolja,

e.    hajlik arra, hogy a tagoknak, azok családjainak és társadalmi környezetüknek pszichés károkat okozzon.”

(fordítás németből: Jugendreligionen, Sekten, Destruktive Kulte, Hg. Sozialwissenschaftliche Arbeitsgemeinschaft, 1997, S. 10)

A kereszténység ellenségei szemünkre vethetnék, hogy Jézus iránt, azáltal, hogy őt Istenként tiszteljük “túlzott tiszteletet tanúsítunk”. A felsorolás többi pontja nem illik ránk, amit a d) pontról Kluge is elismer.

Most pedig szeretnénk foglalkozni Kluge kritériumaival is, melyek alapján minket “szektaként” vagy “pszichokultuszként” bélyegez meg.

Először négy pontot említ, melyek Kluge szerint sem vonatkoznak ránk:

f.     a vezetők pénzhez juttatására megy ki a játék, majd követi azt a tagok kizsákmányolása

Steven Hassan (lásd fentebb) számára ez az egyik legfontosabb pont, melyről egy totalitárius szekta felismerhető.

Ha Kluge minket fel is ment e vádpont alól, mi mégsem mondhatjuk, hogy ez a szektaismérv nem bizonyul helyesnek a római katolikus szervezet esetében. Bizonyos államokban még ma is, teljesen érdektelen tagoktól is, akik egyáltalán nem azonosulnak a szervezet tanításával, megkövetelik a kötelező adót, melyet szükség esetén állami kényszerrel hajtanak be. Sőt azt is, aki soha nem mutatta a legcsekélyebb aktív jelét sem a tagságnak, a pénztárhoz tessékelik. A történelem folyamán ez a szervezet tagjai kizsákmányolásából óriási gazdagságot halmozott fel.

g.    az alapító, illetve a jelenlegi vezető mindent felülmúló rangja, aki közvetítő szerepet tölt be tanítványai és Isten között, és olykor kultikus tiszteletben részesül

Ezt a szemrehányást elfogadjuk, még ha nem is a megszokott értelemben. Alapítónknak és nem csak jelenlegi, de örök vezetőnknek, Jézus Krisztusnak mindent meghaladó rangja van. Istenként tiszteljük. Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1 Tim 2,5). Megadjuk neki a tiszteletet, ahogyan méltó hozzá. Ő az Úr. Mi azonban testvérek vagyunk.

Ezzel szemben a római katolikus szervezetnek emberi vezetője van, akit “Szent Atya”-ként (a Bibliában egyedül Istennek kijáró cím Jn 17,11) tisztel, és akinek a hit- és erkölcsi tanítás kérdéseiben  tévedhetetlenséget tulajdonít.

h.    a szekta világméretű (és gazdasági) uralma fedő-, és alszervezetekkel

Isten országa nem e világból való (Jn 18,36). Ezért alapvetően elutasítunk minden szerveződést és intézményesülést.

Ezzel szemben a római katolikus szervezet teljesen beolvad az istentelen gazdasági rendszerbe, ami újra és újra napvilágra kerül a szórványosan előforduló botrányok által. Azonban kritikánkat mindig mindenek előtt a tanításra akarjuk építeni. Csupán, mert Kluge e pontot említi, akarunk utalni arra, hogy ez az ő szervezetére illik.

i.      a világvége közeli várása

Kluge tanult ebben a pontban, és visszavonta korábbi szemrehányásait. Ez a szekta ismertetőjegy a nagy “egyházaknál” általában nem található meg, elfogadott azonban néhány katolikus (máriás) törmelékcsoportnál, anélkül, hogy ezeket szektának bélyegeznék.

Mielőtt Kluge a közvetlen vádpontra rátérne, megállapítja, hogy van “eredeti vallásos törekvés”, de nem mulasztja el, hogy ebben az összefüggésben ismét a fanatizmusra utaljon. A “fanatizmus” azonban ellentétben áll “racionalitás”, illetve “a racionalitásba menekülés” megállapításaival. A fanatikusok soha nem racionálisak. Az elszántság nem fanatizmus.

Most mégis néhány gondolat a nálunk állítólag megtalálható “jellegzetes szekta ismertetőjegyekkel” kapcsolatban:

j.      az új tag teljes szakítása addigi társadalmi környezetével

Ezzel kapcsolatban leszögezzük:

·          Számunkra egyedül Jézus követéséről van szó, nem arról, hogy kiszakítsunk valakit addigi környezetéből. Természetesen az új életcélok egy ember életében új kapcsolatokhoz, és a régi kapcsolatok elhagyásához vezetnek. De soha nem volt célunk – és most sem az – a teljes szakítás. Néha azonban a családtagok ellenséges hozzáállása oda vezet, hogy valóban lehetetlenné válik a kapcsolat. Ez a szakadás azonban annak a következménye, hogy az addigi szociális környezet elutasít bennünket.

·          Jézus szavaiból tudjuk, hogy követésének mindennel szemben elsőbbsége van, mely az addigi kapcsolatok háttérbe szorításához is vezet (pl.: Lk 9,57-62; 14,25-27).

·          Amit nálunk egy szekta ismertetőjegyének tekintenek, azt más téren a különleges szentség és elszántság jelének tartják. Ha pl. Assisi Ferenc úgy határolta el magát a családjától, ahogyan azt testvéreink közül senki nem tette, akkor ez talán azt jelenti, hogy egy totalitárius szektához csatlakozott?

k.    az új tagok pszichés manipulációja, többek között félelem- és bűnösségérzet által, mely rövid idő alatt pszichikai változást és függőséget eredményez.

Egy súlyos vád, mely bizonyítatlan marad. Más szóval: rágalom. Félelem- és bűnösségérzet nem változtathatnak meg egy embert maradandóan pozitívan.

Életünkben tapasztaljuk azt a változást, amit Jézus munkál követőiben. A Biblia abból indul ki, hogy a kereszténnyé válás olyan nagy mértékű változást okoz, amiről, mint újjászületésről beszél.

Ezt a változást nem a félelem idézi elő, hanem bűntől és függésekből való megszabadulásként tapasztalható meg. Mi Jézustól függünk, de ez a függés éppen nagymértékű szabadulást és önállóságot munkál.

Nem gyakorlunk rejtett nyomást. Olyasvalakinek, aki pszichés nyomással manipulál, egy keresztény gyülekezetben nincs keresnivalója.

Mindenesetre vannak néhányan testvéreink között, akik családjuktól és korábbi vallásos környezetüktől nagyon erős pszichikai nyomást tapasztaltak, olykor testi bántalmazásokkal egybekötve. Az ilyen módszerektől mindig is távol tartottuk magunkat. Ezt a magatartást a jövőben is meg fogjuk őrizni.

l.      a tagok érzelmi és anyagi függése a csoporttól

Az “érzelmi függés” vádja valamilyen módon minden közösségre illik, amelyben valaki szívesen vesz részt. Minden baráti kapcsolat érzelmeket vált ki. De vajon “függök-e érzelmileg” már pusztán azért, mert barátaimmal szívesen vagyok együtt? “Érzelmi függés” az, ha valaki feleségének holtig tartó hűséget ígér?

Számunkra teljesen világos, hogy érzések soha nem képezhetik alapját tartós közösségnek. Biztos, hogy szívesen vagyunk együtt. De a közösség alapjai ésszerűen követhetők: Isten kinyilatkoztatása a Bibliában és kiváltképpen Jézusban.

Ahogyan egy autónál nem az üléshuzatok színe és anyaga lényeges, hanem mindig a motor működőképessége és teljesítménye a lényeg, éppúgy egy keresztény életének középpontjában sem érzelmi élete áll, hanem a bibliai igazságon alapuló hit. A szeretet, amellyel egymás iránt vagyunk, nem annyira érzés, hanem inkább az egymásnak való aktív szolgálatban mutatkozik meg.

Mit ért Kluge az “anyagi függés” alatt? Bizonyos értelemben a vagyonközösség függés egymástól, azonban csak bizalomra és szeretetre épülve működik, nem pedig szükség esetén szankciókkal végrehajtott szabályzatokra alapozva (mint különféle regulákban – lásd fentebb – III.D.d). Ez azonban nem egy anonim csoporttól való függés, hanem megosztás személyesen jól ismert testvérekkel, akik nem elkülönülten élnek valahol, hanem életüket megosztják velünk.

Ha már a függésről van szó, ez úgy néz ki, hogy főleg idősebb testvérek azok, akik pénzüket arra adják, hogy a fiatalabb testvérek is, akiket szüleik már nem akarnak támogatni, jó iskolai képzésben részesülhessenek. Hitetlen szülők olykor azt gondolják, hogy fiaikat és lányaikat a pénzforrás elzárásával, tehát a szülőktől való anyagi függés kihasználásával hitük feladására kényszeríthetik. Aztán, amikor a testvérek segítenek, akkor nem szabad, hogy anyagi függés alakuljon ki. Minden egyes testvér önállóságát támogatni akarjuk. Azt legalább még Kluge is belátja, hogy senkit nem zsákmányolunk ki. Ennek inkább az ellentéte áll fenn. Ugyanarra a lelkületre törekszünk, ami Pálban is megvolt a fiatalabb testvérei, “gyermekei” iránt a hitben:

“… mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek. Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” (2 Kor 12,14b)

Mi mint közösség nem vagyunk jogi személyiség, és nem is akarunk azzá válni, akkor sem, ha ez talán bizonyos anyagi előnyt jelentene, ahogyan ezzel különféle vallási közösségek élnek. Így a “csoportnak” sincs semmilyen tulajdona. A közösen használt lakások (amennyiben nem bérlakások), vagy az autók hivatalosan lehetőleg minél többek nevére vannak írva. A gyülekezet testvéri szerkezetének a tulajdonviszonyokban is ki kell fejeződnie.

A keresztények közötti önkéntes vagyonközösség ellentétét találjuk néhány vallásos csoportban, főleg katolikus körökben, ahol kötelező a teljes tulajdon átruházása a mindenkori közösségre. Itt valóban anyagi függést teremtenek.

m.   a csoport kiemelkedő jelentősége, az egyéniség és a magánszféra korlátozása

A közösségi élet minden formája korlátozza az “egyéniséget és a magánszférát”, amennyiben az valódi közösségi élet, és nem egy heti liturgia “megülése”. Hiszen a szeretet éppen azt jelenti, hogy nem magamnak, a magam kívánságainak akarok élni, hanem életemet a testvéreimért adom (1 Jn 3,16). Ez a “korlátozás” azonban, ami által az ember valójában sokat nyer, nem a személyiség elvesztése, hanem épp ellenkezőleg: egy keresztény az odaadásban bontakoztathatja ki legjobban ajándékait.

Nem a “csoportnak” van kiemelkedő jelentősége, hanem Jézus személyének, aki minket közösségre hívott. Mindenképpen óvakodni fogunk attól, hogy a magunk konkrét közösségének jelentőséget tulajdonítsunk, amint ezt a római katolikus szervezet teszi hivatalos szövegeiben.

“[A szent Római Egyház…] szilárdan hiszi, vallja és hirdeti, hogy a Katolikus Egyházon kívül senkinek – sem pogány, sem zsidó, sem hitetlen, vagy az egységtől elváló – nem lesz része az örök életben, hanem az örök tűzre jut, mely az ördögnek és angyalainak készíttetett, ha halála előtt nem csatlakozik ahhoz.” (idézet a florenci zsinat döntéseiből, fordítás németből: Konzil zu Florenz, Lehrentscheid für die Jakobiten 1442, Neuner-Roos, Nr. 381)

Itt “az egyházi tanítóhivatal végérvényes, tévedhetetlen döntéséről” van szó (Neuner-Roos, S. 23, fordítás németből), mely minden másként hangzó ökomenikus nyilatkozat ellenére ma is érvényes.

n.    túlfokozott elittudat, a csoport elzárkózása a külvilágtól (“a szervezet határai az igazság határai”)

Amint azt fentebb (III.D.e) megállapítottuk, nem elitnek tekintjük magunkat, hanem keresztényeknek, sem többnek, sem kevesebbnek. Isten gyülekezetén belül testvérek vannak, de nincs elit. Nem zárkózunk el más keresztényektől, nem vonulunk ki a világból sem, de kétségtelenül – miként az első keresztények – csak azokkal van közösségünk a hitben, akikről tudhatjuk, hogy testvéreink az Úrban.

Mindenesetre néhány katolikus csoportnál látható “túlfokozott elittudat”, akik kifejezetten “elit” akarnak lenni.

“Tucatemberré válni? Te ….hogy te a nagy halomhoz tartozz, te, aki vezetésre születtél?! Nálunk langyosaknak nincs helye. Légy alázatos, és Krisztus újra lángra lobbantja benned szeretetének tüzét.” (Josemaría Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaría Escrivá [Gründer des Opus Dei], Der Weg, 3 Auflage 1967, Nr. 16)

A “szervezeti határok az igazság határai” kijelentés ránk nem igaz. Az igazság mindenki számára világos a Bibliában, és nincs semmiféle monopóliumunk, nem úgy, ahogy a római katolikus “egyház” ezt sokáig (és alapjában véve még mai is) igényelte magának.

o.    dualista világnézet (világos felosztás jóra és rosszra) kidolgozott ellenségképpel

Világos különbséget teszünk jó és rossz, igazság és hazugság között a személyes életben is, amelyben minden hazugság távol áll tőlünk, akkor is, ha ezáltal netán hátrányt szenvedünk a munkahelyünkön. De a jónak és rossznak ez a világos szétválasztása már dualista világkép? Ha János Isten gyermekeit és az ördög gyermekeit (ezt a kifejezést félreértések elkerülése végett kerüljük) megkülönböztette, emiatt dualista volt?

Elutasítjuk az olyan világképet, mely mindent vagy egy mindenható Istennel, vagy egy majdnem mindenható Sátánnal magyaráz. Az ember szabad felelőséggel rendelkezik és nem állat, amin, ahogy Luther kifejezte (A szolgai akaratról, eredetiben: Vom unfreien Willen, 1525; Weimarer Ausgabe 18, 615) vagy Isten lovagol, vagy a Sátán.

Mindazonáltal mégis van “kidolgozott ellenségképünk”:

Fő ellenségünk a bűn, és különleges esetként a tévtanítások bűne, amelyek a kereszténységet eltorzítják. Embereket azonban soha nem tekintünk ellenségeinknek. Mindenesetre sokszor el kell tűrnünk ellenségeskedéseiket (az “ellenségkép” miatt is, amit néhány “szektaszakértő” agitálásával mindenkire, aki nem hagyományos felekezethez tartozik, kivetít).

p.    kimondottan negatív világkép

A világról alkotott nézetünket már bevezetésként (III.C.) részletesen kifejtettük, és nem szükséges itt megismételni. A világot Isten jó teremtésének látjuk, és sok örömünk is van ebben a világban. Csak a bűnöktől határolódunk el, melyek az emberek szabad döntése miatt nagyon sokat romboltak ezen a jó világon.

q.    Egy biztos üdvút ígérete, ha az ember a csoport szabályainak aláveti magát. Az egyetlen személyes üdvhöz vezető út: a csoport életformájának átvétele. Minden más életmódot – mint alapjaiban rosszat – elutasítanak.

Üdvösségünk Jézuson múlik, nem életmódunkon. Az életstílus a megragadott üdvösségnek egy következménye. Minden olyan életformát elutasítunk, mely az Új Szövetséggel ellentétben áll, de saját életmódunkat nem tartjuk “egyetlen üdvözítő” normának.

De éppen a római katolikus szervezet volt az, mely az üdvösséget “csoporthoz való tartozáshoz” kötötte:

“A római pápának alávetni magát feltétlenül szükséges minden embernek az üdvösséghez. Ezt jelentjük ki, állítjuk, határozzuk meg, és hirdetjük.” (Bulle Unam Sanctam, 1302: Neuner-Roos Nr. 430, fordítás németből)

A katolikusok is rituális cselekedetek pontos követése által kínálják fel az üdvösséget, ahogyan ezt “Mária” Lúciának, a fatimai látnoknőnek “kinyilatkoztatta”:

“Nézd, leányom, szívemet tövisek veszik körül, melyekkel a hálátlan emberek káromlásaik és hálátlanságaik által minden pillanatban átdöfik azt. Próbálj meg legalább te megvigasztalni engem, és add hírül ígéretem: Közben fogok járni minden ember lelke üdvösségéért az ahhoz szükséges kegyelemmel halála óráján, aki csak öt egymást követő hónap első szombatján gyón, áldozik, elimádkozik egy rózsafüzért, és 15 percet a velem való együttlétnek szentel azáltal, hogy gondolkozik a rózsafüzér titkairól, hogy ezzel engem engeszteljen.” (A Lúciának adott “kinyilatkoztatás” 1925. december 10-én – idézet a Márialexikonból, fordítás németből: in Marienlexikon, Hg. Bäumer, Scheffczyk, 2. Band, S. 447)

A kereszténységhez ennek természetesen már semmi köze.

r.     nagyon szigorú erkölcsi követelések és az engedelmesség erős hangsúlyozása

Mércénk Jézus mércéje, aki felszólít minket, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint az Atya a mennyben (Mt 5,48). Ez a mérce megmarad akkor is, ha tudjuk, hogy ezt a megkövetelt tökéletességet ebben a földi életben csak megközelítjük, de nem fogjuk elérni. Életünkben mégis ezért a célért akarunk küzdeni. A legfőbb erkölcsi cél mindig irgalmassággal kapcsolódik össze azok iránt, akik, bár vétkeznek, mégis harcolni akarnak. Azoknak az embereknek viszont, akik bűnben akarnak élni nincsen helyük Isten gyülekezetében. A bűn kovászát nem szabad megtűrni (1 Kor 5).

Az engedelmesség a kereszténység egyik alapvető erénye. Pál a Róma 1,5-ben hitből fakadó engedelmességről írt. Azonban mindig Isten iránti engedelmességről van szó. Az az engedelmesség, melyet katolikus rendi közösségekben az apátnak vagy a tartományfőnöknek fogadnak, olyan pozícióba emel embereket, mely egyedül Istent illeti meg.

Erre a pápának és apparátusának való abszolút engedelmességre találunk példát Loyolai “szent” Ignácnak, a Jezsuita rend alapítójának tollából származó írásban:

“…hogy mindnyájan felbuzduljunk, hogy a tökéletességből egyetlen jótát se hagyjunk el,… és minden erőnket teljes egészében az engedelmesség erényének áldozzuk, mindenekelőtt a pápával, azután a társadalom vezetőivel szemben … és minden saját nézetet és saját ítéletet, amely ellenkezik velük, vak engedelmességben megtagadjunk, (mint mondottuk) minden, a vezetőtől elrendelt dologban, melyben semmilyen látszata sincs a bűnnek, mivel – gondoljuk meg – hogy mindenkinek, aki engedelmességben él, úgy kell hordoztatnia és vezettetnie a vezető isteni gondviselésétől, mintha egy holttest lenne, amit mindenhova helyezhetnek, és mindenféle módon bánhatnak vele, vagy, mintha görbebot lenne, ami annak kezében, aki vezeti és igénybe veszi, mindenhol és minden kívánt dologban szolgál…” (Jézus Társaságának rendeleteiből, A nagy rendszabályzat, fordítás németből: Aus den Satzungen der Gesellschaft Jesu: Die großen Ordensregeln, S. 376-377)

“Engedelmeskedjetek, mint ahogyan a szerszám engedelmeskedik a művész kezében, amely nem kérdezi, hogy miért teszi ezt vagy azt vele. Legyetek meggyőződve, hogy semmivel sem fognak megbízni titeket, ami nem jó, nem Isten dicsőségére szolgál.” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből:  Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Auflage 1967, Nr. 617)

“Engedelmesség – biztos út. Az elöljáróknak fenntartás nélkül engedelmeskedni – a szentség útja. Engedelmeskedni küldetésedben – az egyetlen út; …”(Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá,Der Weg, 3. Auflage 1967, Nr. 941)

Ismét megállapíthatja az elfogulatlan olvasó, hol lelhetőek fel szektaszerű vonások.

s.    szörnyű következmények megprófétálása “elbukás” esetén

Elbukástól való óvás az Újszövetség minden szerzőjénél található, így Jézus szájából a Mt 5,13; Mk 9,43-50; 13,13; Lk 19,11-26; Jn 15,2.6; továbbá az Apcsel 20,30-ban; Pálnál pl. 1 Tim 5,15; 2 Tim 2,12. Ezeken túl Barnabás nyomatékosan óv a Zsidó 3,13-14; 6,4-8; és 10,26-31-ben az elbukás veszélyétől. Jakab (1,13-15), Péter (2 Pt 2,21-22), János (1 Jn 5,16) Jel 14,9-12; 21,8) és Júdás (22-23) is ismerik ezt a veszélyt. Tehát Kluge mércéje szerint Jézus és az Újszövetség szerzői mind szektások voltak?

Katolikus dogmákban is állandóan az elbukással fenyegetnek. A korábban említett XII. Pius Apostoli Konstitúciójában, a “Munidicentissimus Deus”-ban 1950-ből már Mária mennybevitetésének tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:

“Ha tehát, amitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi meghatároztunk, tagadni meri, vagy tudatosan kétségbe meri vonni, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.,fordítás németből)

A katolikus egyház is szekta? Mindenesetre azok a tanítások, melyek el nem fogadásáért az elbukással fenyeget, nem egyeznek a Bibliával!

Mindenképpen meghamisítanánk Jézus üzenetét, ha nem óvnánk az elbukástól. Szörnyű földi következmények megprófétálása, amint arról könyvében, egy “kultusz” ismertetőjegyeiként Hassan is említést tesz, távol állnak tőlünk. Senkinek nem kívánunk gonoszt. Szomorú, ha azt kell látnunk, hogy emberek, akik korábban Istennel mély kapcsolatban éltek, üdvösségük forrását (amely Krisztus, és nem a gyülekezet) eltaszítják maguktól.

t.     A külső kapcsolatokat a csoportönzés határozza meg. Újonc tagok toborzását szolgálják. Nincs önzetlen elkötelezettség (szociális aktivitás) a kívülállók felé.

Amikor Pál önzetlen szeretetben, a misszióban odaadta magát, hogy embereket Krisztus és ezáltal az egyház számára is megnyerjen, talán “csoportönzés” vezette? Ismeretes, hogy Pál sem hozott létre társadalmi intézményt, hanem csak “tagokat toborzott” a keresztény gyülekezetnek. A szentek számára való gyűjtés is csak rászoruló “csoporttagoknak” szolgált. Így Kluge mértéke szerint Pált is kritizálni kellene.

A legnagyobb kincs, amit Isten nekünk ajándékozott, az evangélium, az üzenet, amely az embereket a halálból az életre hívja. Ezt az üzenetet akarjuk továbbadni, nem csoportönzésből fakadóan, hanem azért, hogy lehetővé tegyük, hogy az emberek a Krisztusban való örök életben részesedhessenek. Célunk, hogy az emberek megismerjék Istent, a velünk való közösség következményeként, egyszerűen, mert az Isten iránti szeretet a testvérszeretethez és közösséghez vezet.

Az életben is megmutatkozik az, ami a középpontban áll.

A “csoportönzés motiválta tagtoborzás” nem vezet az élet megváltozásához, nem vezet a bűn legyőzéséhez, nem vezet önzetlenséghez, igazságossághoz, tisztasághoz, hanem minden áron meg akar nyerni tagokat magának. De Kluge is elismeri, hogy nem akarunk valakit “minden áron megtartani”.

A tanítás és az igazság alapját mindig meg kell őrizni.

Amint már említettük, vannak katolikus szervezetek (pl. Mária Légió), amelyek mindennemű szociális tevékenységet elutasítanak, mert azok miatt tulajdonképpeni feladataikban korlátozva érzik magukat.

Mi a szociális tevékenységhez nem viszonyulunk ilyen elutasítóan, azonban örvendetes módon ma már szervezetek sokasága létezik, melyek a segítség legkülönbözőbb formáit nyújtják a szociálisan hátrányos helyzetben lévőknek. Másrészt azonban Isten szőlőjében sajnos csak nagyon kevés munkás van, akiknek tevékenységüket a legfontosabbra kell összpontosítaniuk. Akkor is, ha “mellékesen” mindig segítünk gyülekezeten kívül álló szociálisan hátrányos helyzetben lévőkön, fő feladatunkat nem láthatjuk ebben.

Összefoglalás

Közelebbről vizsgálva azok az “áttekinthetetlen tünetek”, melyek minket egyértelműen “az úgynevezett szekták és pszichokultuszok területére” sorolnak, részben egyáltalán nem találóak.

Azok az kritériumok is, melyek legalább részben találóak (a, i, j pontok), a bibliai igazságot is szektásnak tekintik. Ebben az esetben inkább hagyjuk, hogy szektaként korholjanak bennünket, minthogy eltérjünk a bibliai igazságtól.

Mindezeken túl ezek a tünetek a Római Katolikus “egyházban”, vagy legalábbis néhány alszervezetében is előfordulnak. Ráadásul, mivel az a négy kritérium, melyek alól Kluge “felment” minket, igaznak bizonyul katolikusok, vagy alszervezeteik esetében, Klugénak sokkal egyértelműbben kellene saját szervezetét szektának titulálnia.

“Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” (Róma 2,1)

Ebben az összefüggésben szeretnénk utalni egy magyar vallásszociológusnak Klugétól eltérő megítélésére, aki személyesen intenzíven foglalkozott a magyar testvérek életével, és, bár sok pontban nem ért velünk egyet, a következő véleményre jutott:

“…semmiképpen sem sorolható az emberi méltóságot károsító és a társadalmat veszélyeztető, destruktív vallási jelenségek közé. Még akkor sem, he egyes eljárásaik – például a vallási rendezvényeken történő misszionálás – vitathatóak. Magasra tett mércéjük, kritikus állásfoglalásaik, hitelveik, értékrendjük és életformájuk természetesen mind teológiai, mind lélektani, mind szociológiai szempontból vitathatók, de sommás elítélésük az ítélkezőt minősíti negatívan.” (Kamarás István: A “Keresztények”, jelenleg még kiadatlan kézirat)

Továbbá Kluge néhány pontban egyet ért “kritikánkkal az egyházról és világról” és “elkötelezettségünket, komolyságunkat a helyes út megtalálása érdekében mindenképpen példásnak” tartja. Ez a dicséret feszültségben van mindazzal, amit korábban kritizált.

“A szoros közösségért való fáradozás” hirtelen példás, és már nem tudatkontroll. Dicséri “készségünket, hogy hitünket másokkal megosztjuk”. Más helyeken indoktrinálásról, a tanítás beadagolásáról írt.

A rövid dicséret után ismét kritika következik, “hogy az itt kialakult rendszer már a másik végletbe csap. Törvényeskedésnek nyújt támogatást, és Jézus üzenetének talaját messze elhagyta.”

Mindenki, aki ismer minket, láthatja, nincs szó “fanatikus túlbuzgóságról”, és nem fejlesztettünk ki semmilyen rendszert sem. Mint fentebb már kifejtettük (III. B.), a törvényeskedés vádja nem érvényes ránk.

Ha Kluge minket Jézus idejének farizeusaival hasonlít össze, ismét látható, hogy az általa felvázolt négy összehasonlítási pont nem illik ránk, azonban igaz Kluge saját szervezetének legalábbis bizonyos részeire.

u.    Szabályok és törvények szigorú betartása az üdvösség biztosítása érdekében

Már többször kifejtettük, hogy üdvösségünk csak Jézusban van, és semmilyen szabályokat és törvényeket nem ismerünk. Egyetlen tekintély számunkra a Biblia (amit Kluge is elismer). Meggyőződésünk csak az, hogy a hitben való élet csak Jézus parancsolatainak megtartásával valósul meg, ahogyan Jézus is mondja: “Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (Jn 14,15)

v.    Gőgös magatartás nem farizeusokkal és bűnösökkel szemben, akiktől elvitatták az Isten akarata szerinti életet.

Mivel Kluge elismeri, hogy erős bennünk a missziós vágy, ez éppen nyilvánvalóvá teszi, hogy fáradozni akarunk a bűnösökért, megtérésre akarjuk vezetni őket, és nem akarjuk hagyni, hogy bűneikben haljanak meg. A farizeusok nem ismerték a missziót (a Mt 23,15 bizonyára úgy értendő, hogy a farizeusok olyan istenfélő pogányok között, akik zsidó zsinagógákhoz csatlakoztak annyiban voltak aktívak, hogy a zsidó törvény és a farizeusi hagyományok megtartására akarták kényszeríteni őket).

w.   Kiválasztottság- és elittudat

Nincsen más “elittudatunk”, mint, hogy keresztények vagyunk, és a “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet” – hez (1 Pt 2,9) tartozunk. Keresztények között nem lehet, és nem is szabad, hogy legyen elit. Ezzel szemben néhány katolikus csoportban igencsak támogatják az elittudatot.

x.     a nem farizeusokkal való érintkezés következetes kerülése és különösen a bűnösökkel való mindenfajta együttlét elutasítása

E szemrehányás ismétlése semmit nem változtat annak helytelenségén. Bár különbséget teszünk keresztények és nem keresztények között, és tudjuk, hogy szellemi közösségünk csak keresztényekkel lehet. Azonban senkit nem tartunk tisztátlannak, mindenkit emberi méltóságában tisztelünk, és mindenki számára felkínáljuk a Jézus Krisztusban való üdvösséget.

A figyelmes és kritikus olvasót, aki Klugénél nem talált “tartalombeli szembenállást a tanítással”, szeretettel meghívjuk, hogy függetlenül Kluge írásától képet nyerhessen, és kereshesse a kapcsolatot a keresztény gyülekezettel. Készek vagyunk mindenről beszélgetni, mindenre választ adni, és az érdeklődőkkel nemcsak az Evangéliumot, hanem életünket is megosztani (1 Thessz 2,8). Aki nem hagyja, hogy “szektaszakértők” megfélemlítsék, hanem kész arra, hogy maga vizsgálódjon, látni fogja, hogy a tanítási vita nem “egyik vagy másik ige magyarázata körül folytatott csatározás”, hanem, egyszerűen arról van szó, hogy készek vagyunk Jézus szavait ma is komolyan venni, a merev burokból kitörni, és Jézus üzenetét, példaadó életgyakorlatát megvalósítani.

Bírálónk figyelmeztet: a gyümölcsöket kell nézni. Aki látja mindazt a szenvedést és szerencsétlenséget, amit éppen a katolikus “egyház” hozott emberek millióira; aki látja az összes, kereszténység nevében meggyötört, megkínzott, meggyilkolt embert, mindazokat, akiknek hitük miatt el kellett hagyniuk hazájukat, gyermekeiket katolikus családokra kellett hagyniuk; aki látja, hogyan veszik semmibe még ma is katolikus szervezetekben az emberi jogokat, hogyan avatták boldoggá, és állították a “sikeres életpálya” példájául a 2000. évben IX. Piust, a pápai trónon ülő gyermekrablót, aki politikai ellenfeleket kivégeztetett, és a vallásszabadságot tévútnak bélyegezte – tudja, hol vannak a báránybőrbe bújt farkasok.

Bírálónk rágalmai nem fognak minket akadályozni, hogy abban a szabadságban éljünk, amit Krisztus szerzett nekünk halálig tartó odaadása által, és, hogy ezt a szabadságot minden embernek továbbadjuk. Részvételünket a világ átformálásában, mely éppen a hit általi megszabadulásban áll, változatlanul folytatni fogjuk.

VI. A “Mely területeken aktív a csoport?” című részhez

“…és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8)

Jézus a fejezetcímben idézett igében megjelölte tanítványai számára földrajzilag munkálkodásuk területét: “a föld végső határáig”.

Természetesen csak kis térségben ismerünk testvéreket ezen az átfogó területen. Mivel Kluge megállapítása ellenére, hogy a “szervezet határai az igazság határai”, hisszük, hogy nem csak nálunk vannak keresztények, a “csoport”, vagyis a gyülekezet világra kiterjedő tevékenységével lehet számolni.

A mindig visszatérő zaklatások miatt nem áll módunkban az általunk ismert keresztény közösségek listáját nyilvánosságra hozni. Amennyiben valaki érdeklődik, és szeretne megismerni minket, minden megkeresésnek örülünk (e-mail-en keresztül). Minden keresőnek, bárhol lakjon is, lehetősége kell, hogy legyen keresztényekkel felvenni a kapcsolatot.

V. B. “Az egyes tagok” című részhez

“Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2 Kor 5,17)

1. “Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” (2 Tim 2,4)
“Külső életforma” című részhez

Radikális életformát vetnek szemünkre. A “radikális” a “radix” [= gyökér] szóból jön. Mi nemcsak egy kis kereszténységet akarunk játszani, hanem keresztényként élni Krisztusból, aki a gyökerünk. (Kol 2,7).

Nem ismerünk formális napirendi előírásokat. Bizonyos, hogy amennyi időt csak lehet, együtt töltünk, amikor is az időbeosztás alakulása a mindenkor aktuális feladatoktól függ. Mindenkinek elegendő lehetőséget kell adni, hogy képességeivel hozzájáruljon a közösségi élethez.

Mi időnket, képességeinket, testünket Isten ajándékaként fogadjuk az ő dicsőségére. Ezért mindezekkel akarata szerint hálával akarunk bánni.

A testet nem “Szamár Testvérnek” tekintjük (ahogyan Assisi Ferenc tette), amit egyszerűen ki kell zsákmányolnunk, hanem a Szentszellem templomának (1 Kor 6,19), amelyben Istent kell dicsőítenünk. Így testünk minden szükségletét magától értetődően be kell tölteni, mind az alvásra, mind a táplálkozásra vonatkozóan. Mivel a szükségletek egyénenként különbözőek, nem lehet ebben egységes normát felállítani. A vágyunk azonban, hogy Istent szolgáljuk, megóv minket a túl sok alvástól, ahogyan ezt Jézus (pl.: Lk 6,12) és Pál (Apcsel 20,31; 2 Kor 6,5) példáján látjuk.

Ezzel szemben egészen másképp bánik az Opus Dei (XX. századi konzervatív katolikus “megújulási” mozgalom) boldoggá avatott alapítója a testtel:

“…Éppúgy te: még negyed óra vezeklő szíj a tisztítótűzben lévő lelkekért, még öt perc szüleidért, további öt testvéreidért az apostolságban…Ha ekképpen  sanyargatod magad, mily értékes ez  így!” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Ausgabe 1967. Nr. 899)

Testünket nem sanyargatásra kaptuk, hanem Isten dicsőítésére!

Kluge “egészségtelen táplálkozás” vádja csak érvelésének gyengeségét mutatja. Egyrészt vajmi keveset tud táplálkozási szokásainkról, másrészt nem táplálkozunk jellegzetesen “keresztényien”. Táplálkozásunk olyan különböző, mint ízlésünk. Nem űzünk kultuszt az evésből, de nincsenek ételtörvényeink sem, vagy egyéb táplálkozási előírásaink.

“Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele.” (1Tim 4,4)

Ha Kluge a lakásainkat, melyekben soha nem járt, “meglehetősen ridegnek” találja, úgy ez az ő szubjektív véleménye. Az mindenesetre igaz, hogy tulajdonképpen lakóhelyünk nem ezen a Földön van, hanem Istennél (Jn 14,2).

“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsidó 13,14)

Ezért nem törekszünk lakásainkban minél több díszt felhalmozni. Aranyat, ezüstöt és egyéb kincseket, melyeket különféle vallásos építményekben találhatunk. Hiába keresnének ilyeneket nálunk. “Egyszerű és praktikus” a jelszó. Azonban nincsenek előírások (amit sajnos mindig hangsúlyozni kell, mert Kluge minden mögött törvényt akar látni).

Természetesen megválunk azoktól a dolgoktól, amikre nincs és nem is lesz szükségünk. Nem vagyunk régi életünk múzeumőrei.

De ebben a pontban is mindenki maga dönt, hogy mi az, amitől a múlt szükségtelen koloncai közül megválik.

A “hivatás” témájához:

Különbséget teszünk a keresztény elhivatottság és hivatásunk között, ami a megélhetéshez szükséges anyagi dolgok beszerzését szolgálja. Pál is sátorkészítőként kereste kenyerét, de elhívatottsága csak az evangélium hirdetése volt.

A szakmánkban feladatainkat legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint akarjuk ellátni, és ezért a felelősségvállalást sem utasítjuk eleve már el. Az azonban világos, hogy Isten parancsai a munkahelyen is érvényesek, és egy keresztény számára éppúgy lehetetlen az etikátlan magatartás (mint pl. hazugság) a munkahelyen, mint a testvérek közösségében.

Egyházi munkaadókat sem utasítunk el alapvetően. Más munkaadók sem osztják vallásos nézeteinket. Amennyiben a vallásos munkaadó nem kötelez az érintett vallási közösség vallásos cselekedeteiben való részvételre, és a munka önmagában nem etikátlan, úgy nem probléma, ha egy felekezeti munkaadónál tevékenykedünk. A probléma néha éppen fordított volt, éspedig, hogy katolikus munkaadók nem akartak nem katolikus munkavállalót.

Ha egy lánytestvérünk nem látta értelmes tevékenységnek, hogy fodrászként kielégítse az emberi hiúság kívánságát, és más munkát keresett, az az ő saját döntése volt, amit a többi testvér magától értetődően elfogadott. Ennek ellenére nem tilos fodrászként dolgozni. Sajnos nem mindig egyszerű olyan munkát találni, melynek mélyebb értelme van. Amíg egy tevékenység önmagában nem etikátlan, addig egy keresztény számára is lehetséges foglalkozás.

Mindenképpen elutasítandóak azok a foglalkozások, melyek közvetlenül ártanak az embereknek, mint például dohányáru, vagy erkölcstelen tartalmú lapok árusítása. Az, hogy egy keresztény számára bizonyos foglalkozások szóba sem jönnek, a korábbi korok embereinek teljesen világos volt. Így a II.-III. századi egyházrendek eleve kizárták bizonyos foglalkozásokról, hogy az egyházhoz tartozzanak.

Nem igaz az, hogy egy keresztény csak a “legalacsonyabb” pozíciókat foglalhatja el. Vezetőpozíciókat sem kell eleve kizárni. Egy keresztény azonban mindig tudatában van annak, hogy a hivatás soha nem lehet fontosabb az elhívatottságnál, ami Jézus követése. Ennek megfelelően a munkahelyi feltételeknek is vannak határai. Ha Pál nekifogott volna sátrak nagybani előállításának, talán piacvezető helyet nyert volna. Csupán elhívatására nem maradt volna ideje.

2. “…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2)
Az “Erkölcsi irányelvek, melyek az életet meghatározzák” című részhez

Életünket Krisztusra irányítjuk, aki életünk mértékadója. Akarata életünk minden pontját áthatja, de nem erkölcsi irányelvek jegyzékének létrehozása által, hanem, mert benne élünk, láthatjuk, hogyan hatja át akarata – amely a megszentelődés – életünk minden területét.

Életünk nem állandó bűntől való menekülés, hanem állandó odafordulás Istenhez. Nincsen formális és kazuisztikus illemkódexünk, amely előírásainak eleget kell tennünk. Mivel azonban mindig, így a hétköznapokban is keresztényként élünk, ezért Isten akaratát a hétköznapi tevékenységekben is gyakorolni akarjuk.

Éppen a fodrász fentebb (V.B.1.) említett példája mutatja, hogy sok minden az egyén döntése, és nem előirányzott illemkódex makacs betartása.

Az alkohol és nikotin elutasítása – melyek minden évben emberek millióinak betegségét, halálát, és elképzelhetetlen szenvedést okoznak – minden erkölcsi felelőssége tudatában lévő ember számára magától értetődő.

Olyan testvérek, akik korábban dohányoztak Istenhez fordulásuk által megélték a megszabadulást a cigarettától, és a nem-dohányzást nem egy csupán nagy küzdelem árán betölthető parancsnak látják.

Ami az alkoholt illeti, a Bibliával nem ellenkezik ugyan a mértékletes borfogyasztás, mi azonban éppen napjainkban számos okát látjuk az alkoholról való teljes lemondásnak. Egyrészt, mert gyakran közlekedünk autóval. Egy autóvezető számára a 0.0 ‰ egyértelmű kell, hogy legyen. Másrészt az alkohol manapság soha nem látott mértékű társadalmai problémává vált. Azoknak az embereknek is, akik korábban alkoholfüggésben éltek olyan környezetet akarunk kínálni, mely semmiféle kísértést nem okoz a visszaeséshez. Mindezeken túl ma gazdag választéka van a gyümölcsleveknek a gyógyteákkal együtt, melyeket bőségesen nyújt nekünk a természet, hogy ez elég alternatíva legyen mindenkinek, aki nem csak vizet akar inni, a tejet pedig nem bírja.

Ami más élvezeti cikkeket illet (mint például a kávé), azok egészségkárosító hatása bizonyított, és nem csak az “orvosok tekintik egészségtelennek”. Ha szeretem Teremtőmet, megóvom teremtését, és testemet teljes egészében rendelkezésére bocsátom.

Kluge megjegyzése a mosakodásról mutatja, hogyan ragad meg mindent, hogy közösségünkben szigorú parancsrendszert lásson. Szomorú és nevetséges, hogy hangsúlyoznunk kell: a mosakodások gyakoriságának semmilyen “csoporton belüli” normája nincsen. Még ha az objektíve találó idézetet: “túl sok mosdásnak a bőr látja kárát” helyeseljük is, nevetséges, ha ezt az idézetet előírásként akarja értelmezni. Mindezekből sokkal többet lehet Kluge előítéleteiről tanulni, mint mosdási szokásainkról.

Ismét egy közösségünktől teljesen távol álló dolog, amit Kluge “egyháza” egyik szervezetének szabályzatában találunk:

“A betegeknek adjanak lehetőséget fürdőkre, ahányszor szükségük van rá; az egészségeseknek azonban, és különösen a fiatalabbaknak ritkábban engedjék meg.” (Szt. Benedekregulája, fordítás németből: Regel des heiligen Benedictus”, 36. Kapitel in: Die großen Ordensregeln, S. 226)

“Kételkedés tanítási kérdésekben”. Megjegyzések.

A helyes tanítás (és nem valamiféle pszichológiai manipuláció) az alapja minden keresztény gyülekezetnek). Aki ezt az alapot megkérdőjelezi, kívül helyezi magát a közösségen. Ha a gyülekezet Isten gyülekezete akar maradni, ragaszkodnia kell az Isten által kinyilatkoztatott tanításhoz. Bizonyos, hogy a gyenge testvéreket mindenképpen sok türelemmel kell megközelíteni. Aki azonban a bibliai tanítást nem fogadja el, elszakítja magát a gyülekezettől. Ha ezt az alapot föladjuk, a keresztény gyülekezet identitását adjuk föl. Az az alapelv, hogy csak helyes tanítással lehet üdvözülni általánosan keresztényi, és általánosan elismert “egyházak” számos hivatalos tanítási dokumentumában is megtalálható, mint például:

“Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt a katolikus hithez kell ragaszkodnia; aki nem őrzi meg azt annak teljességében és sértetlenül, kétség nélkül örökre elveszik.” (Atanáziuszi hitvallás, fordítás németből: Athanasisches Glaubensbekenntnis, Neuner-Roos 915)  “Katolikus hit” alatt itt kizárólag a Jézus személyében és a Szentháromságban való helyes hit értendő. A konkrét dokumentum összefüggésében egyetértünk az idézett mondattal.  A Jézus személyéről és a Szentháromságról szóló helyes tanítás a kereszténység számára alapvető és elengedhetetlen.)

XII. Pius /1950-ben kiadott M.D. kezdetű Apostoli Konstitúciójában “Munificentissimus Deus” az 1950-es évből, már Mária mennybemenetele tanának tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:

“Ha tehát, mitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi határoztunk meg, tagadni, vagy tudatosan kétségbe vonni meri, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.)

A katolikusoknál tehát már egy nem-biblikus tanítás tudatos kétségbevonása is elegendő az elbukáshoz! Akkor is, ha a gyakorlatban minden hitetlent és bűnözőt elfogadnak (így Hitler is haláláig a katolikus “egyház” tagja volt, anélkül, hogy kizárták volna), hivatalos tanításaikban olyan álláspontot találunk, amit Kluge más szervezeteknél – jogosan – szektásként ítélne el. Saját szervezeténél más mércék érvényesek?

Az, hogy súlyos bűnök tudatos ismétlése kizárás alapja lehet, nem szigorú előírás. Jézus maga parancsolja a Mt 18,15-17-ben, hogy a makacs bűnösöket ki kell zárni. Közelebbit ehhez fentebb (III.D.e.) már kifejtettünk.

Bírálónk a szexualitáshoz való hozzáállásunk ismertetésében szintén egy “tag” kijelentésére hivatkozik, mely szerint “az önmegtartóztatás a közeli világvége miatt történik”, azután kis megszorítással hozzáteszi, hogy ez “bizonyára nem a csoport általános fölfogása”. Mivel amióta egymásra találtunk, a közeli visszajövetel-várást mindig is, mint a Bibliának ellentmondó tanítást utasítottuk el, biztosan kizárhatjuk, hogy testvéreink közül bárki valaha is ilyen kijelentést tett. Ezért csupán az a lehetőség marad, hogy Kluge vagy maga talált ki egy mesét, vagy könnyelműen elhitte mások rágalmait. A “teológusok” között általánosan elterjedt előítélet – hogy az első keresztények közül sokan a világvége közeli várása miatt maradtak házasság nélkül – vezette őt (vagy forrását) arra a téves következtetésre, hogy mi a házasságnélküliséget a közeli visszajövetel-várás miatt becsüljük sokra. Ez a következtetés azonban téves. Az első keresztényeknél sem a közeli visszavárás volt az, ami őket házasságnélküliségre motiválta, hanem, hogy életüket minél jobban odaszánják Isten országának építésére. Számunkra is ez a házasságnélküliség egyetlen oka. Minden gnosztikus nézet, mely az anyagban vagy a szexualitásban valami negatívat lát, összeegyeztethetetlen az Újszövetséggel.

A szexualitást Isten jó teremtése részének tartjuk, amelynek helyét Isten a házasságban (és csakis ott) adta meg. Semmilyen házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolat nem tűrhető meg keresztény gyülekezetben. Egy keresztény házasság keretein belül a szexualitás nem “kerülendő esemény”, hanem a házastársak kölcsönös szeretetének természetes kifejeződése. Az Isten akarata szerinti szeretetre épülve ez nem is önzés, hanem önátadás a társnak, akivel az ember egy test.  Az a megállapítás, hogy a szexualitás “olyan esemény, mely csak olyan emberek között megy végbe, ahol Isten nem játszik szerepet”, helytelen, és nem a mi hozzáállásunkat mutatja.

Ezzel szemben helyes Kluge megállapítása, “hogy manapság fontosabb teendők vannak”- mindenesetre nem csak “manapság”. Az Újszövetségben úgy Pálnál, mint Jézusnál világos kijelentéseket találunk a házasságnélküliség értékéről (Mt 19,12; 1Kor 7,7-8.17-24.25-40). Ezek az Igék számunkra is alátámasztják a házasságnélküliség nagy értékét. A sajátos csak az, hogy épp’ egy katolikus pap, aki maga választotta ezt az életformát, oly kevéssé megértő ebben.

“…hanem mint olyan emberek, akik anélkül, hogy a házasságot elítélnék, elismerik, és keresik, és előnyben részesítik a szüzességet; nem mint valami jót a gonosszal szemben,  hanem mint valami  jobbat egy jó dologgal szemben. Tehát mi nem vetjük meg a házasságot, mégis lemondunk arról; nem írjuk elő a szüzességet, de tanácsoljuk, ebben is a jót megőrizve, ha mindenki erejének megfelelően keresi a jobbat. Akkor azonban határozottan védjük a házasságot, ha azt a bemocskolás ürügyén rosszindulatúan vádolják azzal a céllal, hogy a teremtő Istent megsemmisítsék, aki a házasságot annak méltóságára nézve az emberi nem növekedésére éppúgy megáldotta, amint a teremtést mint teljességet  megáldotta jó és helyes hasznára nézve…” (Tertullianusz, Markion ellen I, 29,1-4)

A “Hobby” témával kapcsolatban, melyhez Kluge mindig visszatér, a bevezetésben (III. B) már állást foglaltunk. Mit válaszolt volna Pál, vagy akár Jézus, ha a hobbyjáról kérdezik?

“Életattitűdünk” sem olyan, mint amit szemünkre vetnek. Ezt nem kell bizonyítanunk. Nem is valamiféle fölényérzetről van szó. Arra törekszünk, hogy mindig Isten akaratát tegyük. Életünk azonban ennek ellenére nem cselekedeteink milyenségének állandó megkérdőjelezése olyan értelemben, amint azt Kluge véli. Nem akarunk valamilyen kiokoskodott illemkódex előírásainak megfelelni, melynek részletein állandóan csiszolunk. Sokkal inkább minden helyzetben Istennek akarunk engedelmeskedni, formális parancsoktól szabadon, de olyan életet élve, melyben a szentség nem csak közhely, hanem valóság, mely az élet minden vonatkozásában megnyilvánul.

3. “ Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”(Péld 22,6)
“Gyermekekkel való bánásmód a csoportban”

Nincs most itt az ideje keresztény gyermeknevelésről szóló kézikönyv írásának. Álljon itt röviden a keresztény nevelés néhány irányelve.

Következetesség: a gyermekek úgy ismerjék szüleiket (és mindazokat a felnőtteket, akikkel a gyülekezeti élet során találkoznak) mint megbízható nevelőket. Itt elsősorban nem szigorról van szó, hanem egy világos irányvonalról, mely segít a gyermekeknek szilárd bizalmi bázist kiépíteni. Semmi nem árt jobban a gyermekeknek, mint a kiszámíthatatlan nevelők. Életünk és beszédünk Istenről a gyermekek előtt is egységet kell, hogy mutasson.

Szabadság: egyrészt megfelel a Biblia szerinti nevelésnek, hogy a gyermekeknek el kell fogadniuk a szülők tekintélyét, másrészt azonban a szülőknek is – amennyire lehetséges – tiszteletben kell tartani a gyermekek szabadságát. A gyermek soha ne kényszerként élje meg az Istennel való életet. Mindenféle vallásos cselekedetre (így imádságra, bibliaolvasásra, hitkérdésekről folytatott beszélgetésre) való kényszerítés elutasítandó. Sokan tapasztalták közülünk, hogyan akartak szüleink minket életmódjukra kötelezni, és részint kényszerrel visszatartani a Krisztussal való élettől. Nem akarjuk ezt a hibát a másik irányban megismételni.

Család és gyülekezet: legfontosabb nevelők egy gyermek számára a szülők akkor is, ha gyermekeket amennyire lehet, bevonjuk a gyülekezeti életbe. A gyermekek nagycsaládként éljék meg a gyülekezetet, mely a tényleges családot magában foglalja.

4. “Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket.” (1Thessz 2,8)
A “Közösség magánszféra helyett” című részhez

Isten közösségre hív minket. Jézus példája arra kötelez, hogy életünket adjuk testvéreinkért (1 Jn 3,16). Ez az életodaadás kölcsönös szolgálatból áll, egymásért való létben.

Kluge vádja: “közösség magánszféra helyett” félreismeri a keresztény közösség lényegét. Senki nem látná igazságosnak a kérdésfelvetést: “család magánszféra helyett”, mivel a családi életet a magánélet részének tekintik. A mi családi életünk a gyülekezeti élet. Életünket testvéreinkkel osztjuk meg, nem ismeretlen, átláthatatlan intézményekkel.

Jézus “magánélete” a tanítványokkal való együttlét volt. Pál pedig a fiatal keresztények számára olyan szelíd lett, “mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit”(1 Thessz 2,7). Így magánéletünket a testvérekkel töltjük, akik iránt Jézus közös követése által bizalmat nyertünk, és kedvesek lettek számunkra.

A különbség egy “természetes” családhoz képest a különböző alapokban áll. Minket a gyülekezetben nem a közös származás köt össze, hanem a közös hit. Ez által a mély alap által a közös élet is mélyebb, mint egy “normális” családban.

Egy keresztény életében a mindent meghatározó kapcsolat az Istennel való kapcsolat, mely minden más kapcsolatra befolyással van. Egy olyan kapcsolat, melyben nem Isten áll középpontban, veszít jelentőségéből. Azok a kapcsolatok, melyeket Isten formál, elmélyülnek.

Annak a rágalomnak az ismétlése, hogy “imádkozás és Bibliaolvasás privát keretek között nem kívánatos”, nem változtat a rágalom helytelenségén. A gyülekezetet a tagok Istennel való kapcsolata tartja fenn. Másrészt a gyülekezeti életben mindenki egyenként a személyes Istenhez-fordulásából erősödik. Ha valakinél a Biblia iránti érdeklődés túl kicsi, a gyülekezet sem tudja az ő szellemi életét megtartani.  Tehát a személyes imádság és Bibliaolvasás elengedhetetlenül alapja úgy az egyén, mint a gyülekezet szellemi életének.

Kluge “szeretetlen, kegyetlen és fanatikus benyomást” szerzett rólunk, és megállapította, hogy “a csoport kifelé elég ridegen működik”. A benyomások mindig szubjektívek és nagyon erősen függenek a megfigyelő elvárásaitól. Más embereknek más benyomása volt. Mindezeken túl ez a benyomás ellentétben áll a “love bombing” váddal. Aki objektíven vizsgál, nem befolyásolják benyomások, a tanítást és az életet bibliai alapon szemléli.

Az biztos, hogy nem az emberek szája íze szerint beszélünk. Nem hallgatunk, ha biblikus tanítás és életvitel felmutatásáról van szó. Épp’ ezáltal utalunk arra az életre, amelyre Jézus hívott minket.

Azt a “szívélyes melegséget”, mely “a csoporton belül van” szívesen megosztjuk minden emberrel. De ehhez szükséges a közös alap. Számunkra a testvér fogalom nem vallásos közhely, hanem naponta megtapasztalt valóság, melyet egymásnak viselkedésünkkel is kifejezünk. A formális udvariasság idegen számunkra, de a testvér személyének tisztelete nem.

Álljon itt egy rövid példa arra, hogy máshol (korábban a gyakorlatban, ma már csak “szent” rendalapítók írásaiban) hogyan bántak a magánszférával:

“Az ágyakba elegendő egy matrac, egy durva posztó, egy gyapjútakaró és egy fejpárna. Ezeket az ágyakat az apátnak gyakrabban át kell kutatnia, hogy utánanézzen: nem található-e ott tulajdon. Ha egynél találtatik valami, amit nem az apáttól kapott, nagyon szigorúan büntettessék meg.” (“Szt. Benedek regulája”, 55. rész)

5. “Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7)
Az “Egy szektatag hite és életérzése” című részhez

Kluge írásának ez a része – objektív szerzőt feltételezve – az érintettekkel való intenzív foglalkozást és számos beszélgetést kívánna meg. Mivel erről szó sincs, e fejezet eleve nagyon szubjektívre és spekulatívra sikerült.

Ennek ellenére azonban érdekes látni, hogyan választja el Kluge az “értelmet” és a “szívet”, melyek a bibliai szemléletben egységet alkotnak. A “szív” érzelmi életre vonatkoztatott leegyszerűsített magyarázata a mai szubjektivizmusnak felel meg, a bibliai jelentést azonban semmiképp nem takarja.

Sajnos szomorú tény, hogy sok ember értelmetlenségbe menekül. De Kluge vádja, hogy “szívesen menekülnek ésszerűségbe” és “megpróbálnak a gondolatok, illetve a tanítás logikus szintjén cselekedni”, egyedülálló. Elzárjuk az embereket “tudatkontrollal” a gondolkodástól, vagy a racionalitásba menekülünk? Ez az ellentmondás már csak ésszerűtlen szinten oldható fel.

Évekkel ezelőtt azt a szemrehányást tette nekünk egy katolikus szervezet, hogy az embereket “logikus érvekkel zavarjuk össze”.

Az irracionalitás és logikátlanság ugyanezen szintjére került Kluge is. Mi azonban nem fogunk megszűnni értelmünkkel keresni és szeretni Istent.

“Isten az intellektuális naplopók számára éppoly kevéssé tartogat bármit is, mint a többi naplopó számára. Aki keresztény akar lenni, készüljön fel: olyan dologba fog bele, ami teljes embert követel, és ehhez az értelem is hozzátartozik. Sokkal inkább éppen másról van szó. Mindenki, aki őszintén megpróbál keresztény lenni, hamarosan látni fogja, hogy értelme élesedik.” (C. S. Lewis, Keresztény vagyok, fordítás németből)

Ami érzelmi életünket illeti: az Isten és testvérek iránti szeretet kiegyensúlyozott élethez vezet. Nem “félünk a valódi érzésektől”. Az érzések az élethez tartoznak, azonban soha nem meghatározó motívumai egy keresztény életének.

Normális, hogy egy kereszténynél az Istenért való odaadásnak abszolút elsőbbsége van. Különben nem nevezhetnénk magunkat Jézus tanítványainak. De nem a félelem az, ami meghatároz minket.

“Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 Jn 4,17-19)

A Lk 9,62-beli igéhez: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Jézus nem félelmet akart kelteni, hanem bátorítani akart, hogy minden erőnket az egyetlen maradandó cél érdekében vessük be. Ilyen igék olvasása nem félelmet okoz nekünk, hanem bátorságot ad.

Milyen jelentősége van azonban ezeknek a szavaknak a szervezett “egyházakban”, ahol a túlnyomó többség biztosan nincs abban a veszélyben, hogy hátratekintsen, hiszen életükben semmiképpen sem különböznek a hitetlenektől, és egyáltalán nincsenek olyan irányú gondolataik, hogy kezüket az Isten országának ekéjére tegyék?

Jellemezné-e Kluge minden katolikus és evangélikus testvérét úgy, hogy életüket nagymértékű komolyság határozza meg? Majdhogynem dicséretként lehetne érteni megjegyzését, minthogy jó “mindig igyekezni, helyesen cselekedni”, azután azonban magyarázatával “azzal a benyomással, mintha kívülről megtanulva beszélnének” burkoltan ismét visszatér a betanítás és a manipuláció alapvádjához.

Azon, hogy a gyülekezetet “egykori tagok” kritizálják, nem kell csodálkozni. Melyik egykori katolikus dicséri volt egyházát? (Számos egyházi adót fizető tagtól sem lehet gyakran mást hallani, mint kritikát.) Elfogadjuk, ha valakinek más céljai vannak, mint Isten. Mi azonban maradandó boldogságunkat nem múlandó dolgokban találjuk.

“…mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2 Kor 4,18)

A földi életet nem büntetésnek látjuk, hanem az eljövendő dicsőség előképének.

6. “Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18)
A “Kapcsolat a környezettel” című részhez

A környezetünkkel való kapcsolatainkat Istennel való kapcsolatunk határozza meg. Nem zárkózunk el csak az elzárkózás kedvéért. Az életben, a szakmában, a tanulásban úgy veszünk részt, mint a legtöbb más ember. “Családi életünket” mindenek előtt természetesen a testvérekkel töltjük. Nem lehet csodálkozni azon, hogy azokkal, akik más úton akarnak járni, kevesebb közösségünk van.

Ha Jézus elvárása első az életünkben, annak következményei vannak. Néhányan közülünk megtapasztalták Jézus szavainak valóságát:

“Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe.” (Mt 10,34-36)

Természetes, hogy Jézus békét akart hozni. Mégis Jézus elvárásainak elutasítása közelálló hozzátartozók között is olyan reakciókhoz vezet, melyekről korábban nem feltételeztük volna, hogy kitelik tőlük. Olyan emberek, akikkel eddig békésen együtt lehetett élni, most erőszakosak lettek. Ezt néhányaknak a testvérek közül is meg kellett tapasztalnia.

Sajnos éppen olyan “szektaszakértők” is, akik az emberekben irracionális félelmet keltenek, hozzájárultak agresszív cselekedetekhez, akkor is, ha ők maguk mindenféle agresszivitást elutasítanak.

Biztosan vigasztaló megtapasztalni a testvéri közösséget, ha az ember a saját családja részéről elutasítást, vagy még inkább erőszakot tapasztal.

Nem csoda, hogy alábbhagynak az érzések olyan hozzátartozók iránt, akik ilyen módon elidegenedtek a keresztényektől.

Soha nem támasztottunk “masszív eltartási követeléseket”, hanem törvényes kötelezettségeikre emlékeztettük azokat a szülőket, akik nem voltak készek gyermekeik tanulmányainak költségeit fedezni. Arra sincs alap, hogy keresztények lemondjanak az őket törvényesen megillető örökségről. Vagy talán Kluge az örökösödési jogot függővé akarja tenni a vallási hovatartozástól?

Számos esetben, amikor keresztények szülei kivonták magukat felelősségük alól, a gyülekezet gondoskodott és gondoskodik (mindenek előtt az “idősebb testvérek” keresetéből, akiket Kluge burkoltan pénzsóvárnak titulál) azon testvérek megélhetéséről, akiket szüleik magukra hagytak.

Mikor Jézus hívta tanítványait, azok – Kluge szavaival kifejezve – ”hirtelen abbahagyták korábbi tevékenységeiket”. Együtt voltak Jézussal, és “kapcsolataikat kifelé mindenek előtt a misszióra és tagtoborzásra irányították”. Mi is ugyanezt tesszük, csupán a “tagtoborzás” kifejezés illik ránk éppoly kevéssé, mint Jézus első tanítványaira.

Amikor Jézust rokonai keresték – hogy Kluge szavaival éljünk – “teljesen megtagadott minden addigi emberi kapcsolatot”.

“Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: “Íme, anyád, a fivéreid és nőtestvéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: “Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: “Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mk 3,31-35)

Ott vagyunk, ahol Urunk és annak fivérei és nővérei vannak.

Kluge kijelentései ellenére környezetünk most is érdekes és az is marad. Csupán új szemmel látjuk. Az igaz, hogy olyan témakörök, mint futball, rockzene, autóversenyzés… “nehezünkre esnek”. De hiányosság ez? Éppen a hit miatt nyitottak szemeink és füleink annak a világnak az eseményeire, amelyben élünk. Hit által nyerünk megerősödött függetlenséget, és nem vagyunk a társadalom divatirányzatainak és tendenciáinak kritikátlanul kiszolgáltatva. A fanatizmussal és intoleranciával kapcsolatos vádat visszautasítjuk. A tolerancia témához fentebb (III.C.) már állást foglaltunk. A Magyar értelmező szótár szerint a fanatikus: “megszállottan rajongó, vakbuzgó” ellentéte egy keresztény határozottságának. Nem egy őrült ötletet követünk vakon, hanem Jézust egész értelmünk bevetésével, “Szellemben buzgón” (Róma 12,11) és épp ezért józanon (1 Pt 1,13).

 

V. A. “ A gyülekezet” című részhez

“Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1 Kor 12,27)

1. “A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (Apcsel 11,26)
“Név ill. a csoport önmegnevezése” című részhez

Kluge majdnem helyesen adja vissza az álláspontunkat. Nem vagyunk és nem is akarunk mások lenni mint keresztények. Az “igazi keresztény“ megnevezést is elutasítjuk, mint ahogyan ez fentebb (I.) már említést nyert.

Mindenfajta felekezeti megjelölés ellentmond Isten akaratának, aki csak egy gyülekezetet akar. Aki ragaszkodik külön egyházak létezéséhez, az azt mutatja, hogy ő nem az egységre törekszik, hanem Isten templomának rombolója.

“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten…” (1 Kor 3,17)

A “katolikus”, “evangélikus”, “ortodox” megjelölések egy egyházra használva korrektek, mivel csak egyetlen katolikus (általános, egyetemes, mindent átfogó), evangélium szerinti, igazhitű gyülekezet létezhet. Mihelyt azonban külön közösségek megkülönböztetéseként használjuk ezeket a megnevezéseket, azok nem megfelelőek (egy megkülönböztetett csoport többé már nem egyetemes, evangéliumi vagy igazhitű), és az egység elleni, azaz Isten akarata elleni lázadást fejeznek ki.

Nem ismerünk olyat, hogy Holic csoport. Egy komoly és objektivitásra törekvő szektaszakértő nem használ olyan nevet a leírt csoport megnevezésére, melyet az érintett közösség saját elveinek ellentmondónak tart, s így elutasít.

2. “…egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8b)
“A csoport belső felépítése” című részhez

A bibliai gyülekezet testvéri felépítéséről már volt szó. Az idősebb testvérek nem alkotnak állandó körülhatárolt kört, akik által a Szent Szellem szól. A Szent Szellem mindenkiben benne lakik.

“Nektek kenetetek van a Szenttől, s mindannyiótoknak ismerete van.” (Csia Lajos fordítása, 1 Jn 2,20)

Mindenkinek teljes erejével, és minden ajándékával hozzá kell járulnia a gyülekezet építéséhez. Isten szellemének vezetése sem nem hierarchikus sem nem demokratikus szerkezeten keresztül adatik. A helyes felismerésén, és annak megtételén alapszik. Még ha kezdetben talán csak kevesen vannak is azok, akik valamit helyesnek látnak, de ez mégis mindenki számára nyomon követhető és felismerhető. Ez nem vak engedelmesség által, hanem a helyesként felismert dolgok megtétele által történik.

A “elkötelezett keresztény” kifejezést nem használjuk, ez inkább a félszívű protestáns ébredési mozgalom terméke. Nincsen “nem elkötelezett” keresztény.

Az egységet nagy és elérhető értéknek látjuk, és nem utópiaként. Ezért az egységtelenség mindig nagy kihívás számunkra, amit nem tehetünk egyszerűen csak félre.

Rágalmazó szemrehányás, miszerint egy “kis kételkedés” az “engedetlen kivetéséhez” vezethet. A gyülekezetből való kizárás csak tévtanítás és erkölcsileg durván helytelen magatartásért lehetséges, de ebben az esetben Isten parancsolata is.

Kluge viszonylag helyesen írta le az anyagi körülményeinket. Csakhogy az önkéntes vagyonközösség nem egy manipulált áldozat szubjektív megtapasztalása, hanem objektív valóság, melynek alapja a szeretet. Az, hogy a megosztás szigorú szabályok nélkül működik, éppen azt mutatja, hogy mindenki szívesen és szívből ad.

3. “Általa vigyük Isten elé a dicséret áldozatát mindenkor: nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” (Zsidó 13,15)
“Istentisztelet a csoportban” című részhez

Egész életünk istentisztelet:

“Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek…” (Róma 12,1)

Ezért nem akarunk semmilyen rituális cselekedeteket tartani, hanem azt akarjuk, hogy Isten munkálkodása minden tettünkben láthatóvá váljék.

A szentséget Jézus ajándékozza nekünk, ezért nem ismerünk semmiféle jelet (szakramentumot) ami a szentséget közvetítené számunkra.

Jézus elrendelte a keresztséget (Mt 28,19), ami a megtérés jele (Apcsel 2,38) az óember halála és a Krisztusban való új élet kezdete. (Róma 6,3-11) A keresztség téves mágikus értelmezése, ami a tartalom nélküli formát szentségközvetítőnek tekinti, szükségessé teszi annak hangsúlyozását, hogy nem a keresztség közvetíti a szentséget, hanem egyedül a hit, amelynek a keresztség az egyik jele.

Amikor a Biblia néhol csak a keresztségről beszél, amikor a kereszténnyé válásról szól, akkor a külső formán elsődlegesen a tartalmat érti.

Csak egy keresztség van. (Ef 4,5) Nem vagyunk újrakeresztelők. Amikor egy “pap”, “pásztor”, stb. hitetlen szülők gyermekét a hitetlen keresztszülők és egyéb rokonok jelenlétében leönti vízzel és a Mt 28-ból Jézus szavait idézi, ez nem keresztség, hanem üres rítus.

Határozottan elutasítjuk, hogy megkereszteljük azt a testvért, aki már keresztény volt, mivel nem akarjuk megkérdőjelezni addigi kereszténységét. Éppoly kevéssé kereszteljük meg azt a testvért, akit keresztényként ismertünk meg, mint Pál Apollóst (Apcsel 18,24-28).

A csecsemőkeresztséget csak akkor tartjuk lehetségesnek – mint ahogyan Kluge ezt helyesen megjegyzi – ha a gyermeknek hivő szülei vannak, akik keresztényi nevelést biztosítanak számára. Egy keresztény családból származó gyermek megkeresztelését fiatal- vagy felnőttkorban teljesen kizártnak tartjuk. Keresztény családban a gyermek fokozatosan ismeri meg Jézus útját, és tesz – jó esetben – mindig újabb lépést a jó irányába. Keresztény gyermek számára nem létezik a megtérés nagy napja, hanem sok kicsi döntésről van szó Isten mellett. A keresztény gyermek kezdetektől fogva a hivők gyülekezetében él, és a gyülekezetben ismeri meg a kereszténységet.

A legkülönbözőbb keresztelőcsoportok története azt mutatja, hogy a keresztény szülők gyermekének csak felnőttkorban való megkeresztelése – ami az I. században ismeretlen volt – sem nyújtott védelmet az elvilágiasodással szemben. Az egyedüli védelem a gyülekezet tisztaságáról való állandó gondoskodásban áll, amihez hozzátartozik az arra való készség is, hogy negatív esetben lássuk és elfogadjuk a gyermekek hitetlenségét, hogy nem akarnak keresztényként élni.

A keresztelés formája (leöntés vagy alámerítés) mellékes dolog. Az egyetlen fontos a megkeresztelendő akarata, hogy Jézust akarja követni.

Az úrvacsora megváltásunk ünnepe. Ezért az őskeresztény gyakorlatot tartjuk: csak azok részesülhetnek az úrvacsorában, akik elfogadták a megváltást, tehát minden keresztény. Kluge kifejezésmódja “csak teljesen elkötelezett tag” értelmetlen. Valaki vagy keresztény, vagy nem.

A katolikus eukarisztiaértelmezést (áldozat jelleg, transzszubsztanciáció) éppúgy elutasítjuk, mint a Zwingli-féle szimbolikus értelmezést és számtalan szabadegyházi gyakorlatot. Az sem kielégítő, ahogyan a kálvinisták beszélnek a szellemi jelenlétről, mert Jézus szellemileg egyébként is jelen van mindig. Azt tartjuk, hogy Jézus a borban és a kenyérben testileg van jelen, anélkül hogy a kenyér lényegileg átváltozna.

Kluge megállapítása (“érdektelenség azon teológiai kérdések iránt, melyek nem érintik az életmódot vagy a gyülekezet építését”) ellenére az úrvacsora kérdését is többször megvitatjuk, méghozzá intenzívebben, mint gondolja. Ezen kívül helytelen az úrvacsora kérdését csak “teológiai kérdésként” kezelni, mivel a gyakorlati élethez is köze van.

“A pontosabb rítusról semmi sem ismert”. Nem akarunk semmiféle rítust. Az egyetlen biztos pont az úrvacsora ünneplésekor Jézus tettéről való megemlékezés a szereztetés szavainak felolvasása által.

A bűnvallásnak sincsen meghatározott “rítusa”. A bűnvallás különböző módón történhet, személyes beszélgetésen vagy nagyobb körben is. A bűnvallás Isten világos parancsa (Jak 5,16). Isten azáltal is segít nekünk szabaddá válni a bűnöktől, hogy beismerjük azokat.

“Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Péld 28,13)

A Didaché (I. század vége) is tanúságot tesz a gyülekezet előtti bűnvallás gyakorlatáról:

“Az egyházban valld meg botlásaidat, és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja. (Did 4,14)

A katolikus fülbegyónás gyakorlata viszont a középkor fejleménye.

Semmiféle meghatalmazottat nem ismerünk, akire szükség lenne a bűnbocsánathoz (mint a katolikusoknál a papok). Mindenki, aki megbánja és bevallja a bűnét, megbocsátást nyer Istentől minden különösebb emberi közvetítő nélkül.

A mindennapos találkozás számunkra bizonyosan a nap fő pontja. De nem ezek a tulajdonképpeni istentiszteleteink. Az egész életünk istentisztelet. A munkahelyi vagy iskolai viselkedésünknek éppúgy Istenhez méltónak kell lennie, mint a testvérekkel való együttlétünknek.

Találkozásaink Krisztus testének épülését szolgálják. Ezért minden tagnak meg kell, hogy legyen a lehetősége arra, hogy hozzájáruljon a közösséghez.

Mindennel Istent kell dicsérnünk, az énekeinkkel is. Nem áll szándékunkban bírálónk művészi elvárásainak kielégítése. Nincsen tehát kórusunk, mely magát művészileg értékes vagy kevésbé értékes előadások által akarja megvalósítani, hanem teremtőnket és megváltónkat akarjuk magasztalni közösen.

Közösen és egyedül is imádkozunk Istenhez. Az a vágy él bennünk, hogy állandóan közösségben legyünk Istennel, mindenkor imádkozzunk. Az imádságot nem lehet egy bizonyos időtartamra redukálni. Isten állandóan velünk van, és az imádságban egész életünket elé vihetjük. Az Istennel való személyes kapcsolat a személyes imában jut kifejezésre. Az a rágalom, miszerint az egyéni imát a gyülekezettől való elszakadás miatt elutasítjuk, a Kluge írásában fellelhető többszörös ismétlés által sem válik igazzá.

(A legújabb verzióban úgy módosítja, hogy esetenként, amikor valaki az iskolában vagy a munkahelyén a gyülekezettől távol van, akkor már megengedett az egyéni ima.)

A közös és a személyes imádság nem mondanak ellent egymásnak, hanem kiegészítik egymást.

Jézus nem azért jött, hogy egy új, “jobb” imádkozási formát vezessen be. Ezért a “Mi Atyánk” szavait kéréshez való útmutatásként értjük, ami az imánkat Jézus akaratához igazítja. Mindenekelőtt Isten országának, Isten akaratának kell bennünk lennie. Nem a szavak pontos ismétlése volt Jézus kérése, hanem azt akarta nekünk mutatni, hogy hogyan kell imádkozni.

Az ünnepek kérdésében fentebb (III.D.c. “Mindennapi találkozás”) már állást foglaltunk.

4. “Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (Apcsel 2,44)
“A külső életforma” című részhez

Ebben a részben már többé-kevésbé ismerős szemrehányások ismétlődnek, ami azonban nem változtat azok helytelenségén.

A lakóközösségi élet, mint ahogyan a bevezetőben (II.) már említettük, elsősorban abból adódik, hogy sokan közülünk tanulnak, illetve keresőképesek, már egyedül, és nem a származási helyükön laknak. Másrészt ez az életmód kétségtelenül előnyös a gyülekezeti élet szempontjából. Egy nagyobb háztartás fenntartásához összességében kevesebb ráfordítás szükséges (időben és anyagiakban is), mint sok kicsihez. Így nemcsak este tudunk találkozni, hanem közös imádsággal is kezdhetjük a napot.

A más városbeli vagy országbeli testvérekkel való találkozás is mindenki számára gyümölcsöző és építő. A közös beszélgetések Isten igéjéről és az egyéni tapasztalatokról segítenek Isten és egymás jobb megismerésében. A természet közös megtapasztalása is a Teremtővel való kapcsolatunkat mélyíti.

Senki sem osztja be a többieket a sétákra. Nagykorú emberek vagyunk, “felső” gyámkodás nélkül.

Amikor Kluge azt veti a szemünkre, hogy helytelenítjük, ha a “csoportban” a házaspárok elkülönülnek, azzal “szarva között keresi a tőgyét”. Aki szabad akaratából csatlakozott a gyülekezethez, az nem akar elkülönülni. Ez a hivő házaspárokra is vonatkozik. Talán össze lehet hasonlítani a gyülekezet és egy család közti viszonyt egy nagy és egy kis család közti viszonnyal, mint ami a korábbi évszázadokban gyakori volt. A kis család egy nagyobb családba integrálódott nagyszülőkkel, nagybácsival, nagynénivel stb. Így van ez a gyülekezetben is, a család úgy épül be a gyülekezetbe, mint egy nagy családba. Ez az életforma természetesen megköveteli az önzés legyőzését, és az csak abszolút szabad döntés alapján lehetséges.

Bírálónk megerősíti, hogy “a közösség – és az összetartozás érzése nagyon intenzív és az őszinteség és becsületesség határozza meg”, de ugyanabban a mondatban kétségbe vonja, hogy “igazi személyes kapcsolatok vannak-e”, viszont aztán nem magyarázza, hogy hogyan egyeztethető össze ez a két egymásnak ellentmondó kijelentés.

Bármit is értsen “igazi személyes kapcsolatok alatt” ez az intenzív közösségtudat, a nagy mértékű őszinteség és nyitottság olyan emberek között, akik a legkülönbözőbb országokból és társadalmi rétegekből származnak, mutatja, hogy itt Isten munkálkodik.

Mely általa keresztényeknek elismert csoportokról merne Kluge ilyen kijelentéseket tenni?

A megismételt vádra, miszerint megszakítjuk a kapcsolatot az addigi társadalmi környezetünkkel, az a válaszunk, hogy különbséget teszünk hitbeli közösség és egyéb kapcsolatok között. A 2 Kor 6,14kk a hitetlenekkel való szellemi közösség lehetetlenségéről beszél, mégsem jelenti az addigi társadalmi környezettel való minden kapcsolat megszakítását. Mindannyiunknak sokféle kapcsolata van a “külvilággal”. Nem törekszünk már eleve a szülőkkel és a családdal való kapcsolat megszakítására. Sokszor a család intoleráns viselkedése tesz mindenféle kapcsolatot lehetetlenné. De az világos, hogy a prioritások megváltozása a kapcsolatokban való hangsúlyeltolódáshoz is vezet. Minden kapcsolat alapvető megszakítása, legalábbis ahogyan a múltban néhány katolikus rend megkövetelte, nem célunk, és ezt el is utasítjuk.

Nem a “kifelé történő kommunikáció bekorlátozása” vezet a “belső kommunikáció” fokozásához, hanem a szellemi rangsor felállítása, a testvérekkel való közösség megélése vezet felületes “külső kapcsolatok” csökkentéséhez. Igyekszünk abban, hogy korábbi, felületes alapokon nyugvó kapcsolatainkat szilárd alapra állítsuk. Az emberek közötti kapcsolatok csak akkor lehetnek mélyek, ha Isten van a középpontban. Csak így tudunk egymásnak problémáinkban is segíteni.

Törekszünk – ahogy azt Kluge helyesen megjegyzi – egyszerű életstílusra, és ezt pozitívan ítéli meg záró értékelésében. Ellentétben néhány katolikus mozgalommal (mint pl. Assisi Ferenc) a szegénységet nem tekintjük önmagában célnak.

“De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. (1 Tim 6,8-10)

“Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6, 24)

“Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6, 19-21)

Mivel kincsünk a mennyben van, nem a földi dolgok állnak a középpontban. Anyagi javainkkal hálával szeretnénk élni szerény életmódban. A szegénység nem életcél, de amellett a nagy ajándék mellett, amelyet Jézus adott, a földi javak elvesztik jelentőségüket.

Nem valamiféle emberi divatdiktátumnak akarunk engedelmeskedni, hanem Istennek, aki minket “az üdvösség ruhájába” öltöztetett (Ézs 61,10).

Nem rendelkezünk titkos pénzforrásokkal, hanem munkánkból élünk. A vagyonközösség és az egyszerű életmód következtében marad pénzünk nagyobb kiadásokra is, mint pl. a találkozásainkhoz szükséges kisbuszokra. Ha Klugéban ”felmerül néhány kérdés”, nincs rejtegetni valónk. Ilyen kérdéseket azonban inkább a katolikus “egyházra” és annak történetére vonatkozóan kellene feltenni.

Örülünk a természetnek, azoknak a szépségeknek, amelyeket Isten teremtett. A “rendkívül hosszúnak” nevezett kirándulások általában kb. három órásak szoktak lenni, kivételes, ha négy vagy öt órát tartanak (olyankor, ha különösen sok látnivaló van egy kiránduláson). Azok a testvérek, akiknek ez túl fárasztó, rövidebb utat tesznek meg. Sokunk ülőmunkát végez a munkahelyén, vagy egyetemen tanul, tehát jót tesz a mozgás szellemi beszélgetéssel összekötve.

Az ünnepek elvetéséről már részletesen kifejtettük véleményünket. A formalista Jehova tanúival való összehasonlítás nem helyénvaló.

Az a vád, hogy saját életmódunkat hirdetjük, mint Isten akaratát, és megköveteljük, hogy mindenki átvegye ezt az életformát, helytelen feltételezésből indul ki. A kiindulópont mindig az, hogy mi Isten akarata. Ebből kiindulóan alakítjuk életünket. Mivel azonban a Bibliában nem találunk 1:1 átvehető modellt, életünk konkrét kialakításában figyelembe vesszük az életkörülményeink által diktált követelményeket, hogy megtaláljuk azt az utat, ami a legjobban szolgálja mindenki épülését.

5. “Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmat jól használjátok fel.”
(Kol 4,5)

“A külső kapcsolatok” című részhez

Ebben a részben is megismétel bírálónk – főleg fentebb leírt – szemrehányásokat. Emiatt itt is sor kerül majd néhány ismétlésre.

Nem-keresztények között is minden új ismeretséggel, új baráti körbe való beilleszkedéssel megváltozik az ember “kommunikációs magatartása”. Új barátok megismerésével új témák határozzák meg a beszélgetések tartalmát. Mennyivel inkább formál egy embert az Istennel való találkozás? Az első keresztények is bizonyságot tettek:

“Mert nem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (Apcsel 4,20)

Isten országa, Jézus követése lesz életünk meghatározó témája. Olyan lényegtelen dolgok, mint bélyegek, futball egyszerűen nem beszédtéma többé. Egy nem-keresztény számára, akinek élete középpontját nem Isten képezi, gyanús lehet az, hogy “egy vallásos elem mindent meghatározó teret nyer az életben és gondolkodásban”. De mi más jellemezheti a keresztényt, ha nem az azon való igyekezet, hogy teljes életét és gondolkodását Krisztus határozza meg?

Istennek e központi szerepe életünkben azonban nem jelenti, hogy nincsenek más beszédtémáink. Nem vagyunk apolitikus, kultúra nélküli és tudományellenes emberek. Azonban mindent a hitre alapozva és Krisztusra nézve szemlélünk.

Az a nekünk tulajdonított taktika, mely szerint a “toborzófázisban az esélyes tag családjának kedvező képet mutatunk magunkról”, de azután “az addigi, szektán kívüli emberi kapcsolatokat minimumra szorítjuk vissza, vagy teljesen megszakítjuk”, nem igaz. Nincsen rejtegetnivalónk. Mindenkinek, aki minket meg akar ismerni, megvan a lehetősége együtt lenni velünk és megismerni minket, hogy milyenek vagyunk. Vendégeinknek lehetősége van belülről megismerni közösségi életünket. Nem akarunk vallásos színházat játszani, hanem mindenkinek lehetővé akarjuk tenni, amennyire lehetséges, már elejétől kezdve, hogy életünkben részt vegyen (vö. 1Thessz. 2,8). Senkinek nem akarunk hamis képet közvetíteni magunkról, sem kedvezőbbet, sem kedvezőtlenebbet. Nem magunkat hirdetjük, hanem Jézust (2 Kor 4,5). Mindenki megvizsgálhatja, mennyire felel meg életünk Jézus elvárásának.

Családtagoknak is megvan a lehetősége, hogy pontosan megnézzék életünket. Előfordult már, hogy szülők követték gyermekeiket a gyülekezetbe, mert nem befolyásolták őket előítéletek, hanem megtapasztalták Isten munkáját gyermekeiken és a gyülekezetben. Felismerték, hogy a gyermekeikben végbement változás nem pszichológiai manipuláció eredménye volt, hanem Isten munkája.

Sajnos csupán kivételek voltak azok az esetek, amikor a családtagok is a követés útját választották. A különböző életcélok miatt az összekötő alap, és a családdal való kapcsolat egyre gyengébb lesz. Ez azonban nem fondorlatos manipuláció eredménye, hanem természetes fejlődés. Egyébként pedig teljesen megfelel Jézus szavainak:

“…senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, , és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.”  (Mk 10,29-30)

A Kluge által idézett ige: 2 Kor 6,14-18 nem erre a problémára vonatkozik. Mint fentebb (V.A.4.) említettük, a 2 Kor 6-ban csak a hívők és hitetlenek közti szellemi kapcsolat lehetetlenségéről van szó.

Ahhoz a vádhoz, hogy nem vesszük figyelembe: Jézus bűnösökkel evett együtt, megjegyzendő: Jézus utánament mindenkinek, hívta a bűnösöket, asztalközösséget vállalt velük. De Jézus soha nem vett részt bűneikben. Ahol Jézus volt, ott mindig Isten állt a középpontban. Isten szeretetét vitte azokhoz, akiket a farizeusok leírtak. Életének, tetteinek és minden beszélgetésének középpontjában Isten országa állt. Sok bűnös megragadta a Jézus által ajándékozott lehetőséget, és megtért. Jézus soha nem erősítette jelenlétével az emberek bűneit. Vagy azt gondolja Kluge, hogy Jézus az emberekkel – a mai időkre vonatkoztatva – futballról, autóversenyről társalgott volna, beült volna velük moziba, és esetleg csendesen mosolygott volna trágárságaikon? Ahol az emberek fejében más volt, mint Isten, Jézus számára is hiányzott a beszélgetés alapja.

“Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.” (Mt 21,32)

A bűnösök hittek Jánosnak, és később még sokkal inkább Jézusnak. Ez volt a további közösség alapja.

“Egy keresztény, aki miután a Holic csoporttal kapcsolatba került nem tér meg, a csoport számára tulajdonképpen rosszabb egy ateistánál, aki az evangéliumot így még nem értette meg” hangzik egy további vád.

Ehhez röviden:

Aki már kereszténnyé vált, nem kell megtérnie. Soha nem szólítottunk még fel keresztényt megtérésre. Ahogyan ismételten kifejtettük, minden kereszténynek örülünk, akit Isten hozzánk vezet.

Egy látszatkeresztény, aki megtagadja az Istenhez (nem egy nem létező “Holic-csoport”-hoz) való megtérést, ezáltal rosszabb helyzetbe hozta magát, mint az, aki az Üzenetet még nem hallotta (mindegy, hogy ateista, vagy vallásos). Aki Isten hívását megtagadja, megkeményíti magát Istennel szemben, és sokkal nehezebb lesz számára Istennek egy további hívását meghallani, mint annak, aki még semmit sem hallott.

Pállal együtt valljuk, hogy Istent minden ember felismerheti, és ezért nem létezhet jóhiszemű ateista.

“Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük…” (Róma 1,19-20)

Ezért sajnos ateisták esetében is feltételeznünk kell, hogy Isten ellen már súlyos döntéseket hoztak, ami azonban nem akadályoz minket abban, hogy ateistákért is harcoljunk.

Az itt idézett kritika is feltételezi, hogy ateistákért is fáradozunk, ami mutatja, hogy Kluge megállapítása, hogy “az ateisták közötti misszió ismeretlen”, nem felel meg a valóságnak.

Érdekes, hogy a “szektatagokat” olyan dicsérettel illeti Kluge, amit római katolikus hittestvérei közül keveseknek adna meg, amikor ezt írja: “Valószínűleg a szektatagok inkább megtagadnák a választ, minthogy hazugsággal kerüljenek ki egy ügyből.” Aki hisz az igazságban, abban is él.

A hiányos “kifelé irányuló szociális aktivitás” kritikához: helyes dolog, hogy feladatunkat nem a szociális aktivitásban látjuk, de nem azért, mert ezeket a tevékenységeket alapvetően rossznak tartjuk. Néhányan testvéreink közül szakmájukban “szociális tevékenységeket” folytatnak. Egy keresztény feladata mégis más. Jézus tanítványait nem szociálisan nehéz helyzetek elhárítására küldte ki, hanem az evangélium hirdetésére. Az anyagi szükséghelyzet elleni küzdelem fontos feladat. A szellemi szükséghelyzet elleni küzdelem még sürgetőbb. Egyrészt azért, mert az Isten nélküli életnek nemcsak a földi életben vannak következményei, hanem az embert mindenkorra elválasztja az örök boldogság forrásától. Másrészt éppen az emberek bűne oka többszörösen a szociális igazságtalanságnak. Egy keresztény nem nyomja el embertársait, és nem is zsákmányolja ki őket. A misszió így közvetve az igazságtalanság megszüntetése is. A megosztás és a keresztények egyszerű életvitele környezetük számára mintaként szolgál. A gyülekezet életéből nyilvánvalónak kell lennie, milyen lenne, lehetne mindenütt, ha mindenki Istent követné.

Teljesen határozottan elutasítjuk azonban azt az alapelvet, amelyet egy római katolikus szervezet kézikönyvében találtunk: “Semmilyen anyagi támogatás nem nyújtható, a legkisebb mértékben sem. A tapasztalatok alapján utalnunk kell arra, hogy e határozat a használt ruhára is vonatkozik.”  (A Mária Légió hivatalos kézikönyve, fordítás németből: Das offizielle Handbuch der Legion Maries, deutsche Ausgabe. Wien 1962, S 303.)

Örvendetes, hogy azokban az országokban, ahol testvéreink vannak, létezik bizonyos szociális biztonság (akkor is, ha bizonyos politikusok – gyakran épp’ az ún. keresztény, valójában azonban kapitalista pártok – szorgalmasan annak leépítésén munkálkodnak). Így a szociális segítség sürgőssége kevésbé áll fenn, mint a bibliai időkben. Alacsony létszámunknál fogva a szociális problémákra való teljes összpontosítás mellet sem tudnánk sok problémát megoldani. Éppen, mert kevesen vagyunk, szükségesebb teljesen missziós tevékenységekre összpontosítanunk. Az “anyagi kenyeret” erkölcsileg magas szinten álló nem keresztények is tovább tudják adni. Az élet kenyerének továbbadását Jézus azonban a tanítványokra bízta. Erre buzgón törekszünk, amit bírálónk is elismer a “nagy missziósigyekezet” kezdetű részben.

A kisbuszokról annyit, hogy a közösségi élet és misszió életünk középpontjában áll. Ez azt is megkívánja, hogy gyakran úton legyünk. Ahogy az idő telt, megmutatkozott, hogy ezt leghatékonyabban olyan kisbuszokkal tudjuk megvalósítani, melyekben rövid ideig lakni is lehet. E buszok fenntartása kizárólag saját anyagi eszközökkel történik – mindennemű állami vagy egyéb támogatás nélkül. Mivel nem vagyunk sem államilag elismert vallási közösség, sem bármiféle egyesület (ezek nem is akarunk lenni), így nem élvezünk semmiféle adózási kedvezményt. Az, hogy ezeket a buszokat – melyek belső kiépítése a célnak megfelelő ugyan, de nem “figyelemre méltó” – megengedhetjük magunknak. Ez a megosztás eredménye. A széles körben elterjedt nézettel ellentétben, miszerint a vagyonközösség csak szűkösséget eredményez, mégiscsak logikus, hogy az egyszerű életvitel és a javak megosztása mellett marad valamennyi pénz közös használatú értékek beszerzésére is.

6. “… ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mind a pogányt vagy a vámszedőt…” (Mt 18,17)
“Büntetések – engedetlen tagok kizárása” című részhez

A “kizárás” témáról a “gyülekezetképpel” összefüggésben már állást foglaltunk.

Kluge megállapítása, hogy “a csoport nem igyekszik görcsösen minden embert megtartani”, ellentétben áll azzal a váddal, mely szerint az embereket pszichológiai módszerekkel akarjuk a “csoport”-hoz kötni.

A kizárást nem szabad a gyülekezeti élettől elkülönítve nézni. Istentől való kötelességünk egymásért harcolni, egymást erősíteni a megszentelődésben. Ez testvéri intéssel és bátorítással történik. Hogyha nyilvánvalóvá válik valakiről, hogy a bűnt jobban szereti az Istennel való életnél, ha látjuk, hogy a gyülekezetben már nem tudunk neki segíteni, akkor csak a kizárás lehetősége marad.

A Zsidó 6,4 kk. felhozott magyarázata, mely szerint az ember már a második bűn által eljátszotta megtérése lehetőségét, és számára nincs kegyelem, erősen leegyszerűsített és ezt mi sem képviseljük. Ez a tanítás mindenesetre megtalálható már “Hermász Pásztorában” az I. sz. végén. Az élet azonban nem szorítható bele egy ilyen egyszerű sémába. Senkitől sem szabad a megtérés lehetőségét elvenni addig, amíg nem teljesen világos, hogy elbukott.

Nemcsak a Zsidó 6,4 kk. beszél az elbukás lehetőségéről, hanem számos más ige is nyomatékosan óv ettől. Maga Jézus is óv:

“Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,6)

A követés melletti döntés nem veszi el az ember szabadságát. Isten szeretete még midig nyitva hagyja számunkra annak lehetőségét, hogy keresztényként is nemet mondjunk neki. Ha egy keresztény bűnei által ténylegesen elfordult Istentől, az Írás világos kijelentései alapján számára nincs már lehetőség megtérésre, mert megkeményítette magát Istennel szemben.

“Vigyázzatok testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” (Zsidó 3,12-13)

Annak ellenére, hogy manapság sok “Biblia-hű” csoport tagadja az elbukás lehetőségét, mégis világos bibliai tanításról van szó, amihez ragaszkodnunk kell akkor is, ha annak megállapítása, hogy valaki elbukott nem egyszerű séma alapján történik, amint ezt Kluge ránk fogja. Ameddig nem világos valakiről, hogy elbukott Istentől, mi is harcolni akarunk érte. Egy ember örök élete minden fáradtságot megér.

Igaz, hogy a kizárás nem végleges kizárás. Ha egy testvérnek a gyülekezetben nem tudunk már segíteni, ez nem azt jelenti, hogy nincs már megtérésre lehetősége. Ha látható, hogy egy testvér megtért, az az egész gyülekezet számára nagy öröm.

Amennyiben valaki egyértelműen és visszafordíthatatlanul elhagyta Isten útját, számunkra is csak az a lehetőség marad, hogy elváljunk tőle, mert olyan embereknek, akik Isten nélkül akarnak élni, nem lehet helyük Isten gyülekezetében. Mi mindenesetre ezt az elválást nem “kiküldésnek” (Entsendung) nevezzük, ahogyan Kluge gondolja. Az “kiküldés” fogalmára, amelyet mi ebben a formában egyébként sem használunk, inkább pozitívan lehet asszociálni, mint pl. kiküldés misszióba.

Ismeretlen számunkra, hogy őszintétlenség miatt a lakáskulcs elvételével büntessünk valakit. Ha azonban valaki veszélyes vezetési stílussal mind a testvérek, mind a kívülállók életét, illetve épségét veszélyezteti, természetes, hogy csak lelkülete megváltoztatása után ülhet ismét volánhoz.

 

 

IV. Exkurzus: Moon is not the son! (Moon nem a Fiú!)

Megjegyzések “Steven Hassan: Kitörés a szekták bűvöletéből” című könyvéhez

Mivel Kluge Hassan könyvére hivatkozik, engedtessék meg néhány megjegyzés a könyvhöz, s különösképpen a “tudatkontrollról” szóló leírásához.

Maga a szerző tagja volt a közismerten “Mun” szektának nevezett “Egyesítő egyháznak”. Több év eltelte után kikerül onnan, s ettől kezdve óv tőle s a hasonló szektáktól, és ebből a tevékenységből valószínűleg egész jól megél. (Saját beismerése szerint [a német kiadásban 241-242. old.] szektaelhagyó tanácsadóként napi honoráriuma a nyolcvanas évek Amerikájában 250 és 1000 dollár között mozgott. Egy normális beavatkozásra átlagosan 2000-5000 dollárt számított fel.)

Zsidó gyökerekkel rendelkezik, a kereszténység felé való odafordulásáról nincs semmilyen tudomásunk. Ő csak a pszichológiai problematikával foglalkozik. A tanítási tartalmak számára irrelevánsak. Ez egy vallásos csoportosulás megítélésekor nyílván problematikus, hiszen épp a tanítás a lényeges pont annak megítélésében, hogy egy csoport valóban az Újszövetség alapjain áll-e vagy sem.

Üdvözlendő, hogy a szerző számára mennyire fontos az emberi szabadság mindenféle manipulációtól való megóvása. E törekvést mi csak helyeselni tudjuk. Elutasítjuk a pszichológiai manipuláció mindenféle formáját, történjék az hipnózis vagy csoportdinamika által. Pszichológiával lehet talán valakit egy szektához kötni. Isten közössége pszichológia révén nem maradhatna fönn.

Nem osztjuk Hassannak az emberről alkotott azon nézetét, miszerint az ember szinte képtelen önmagát megvédeni tévtanítók manipulációitól. Hisszük, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy nem eshet tehetetlenül tévtanítók csapdájába.

Jézus ezt mondja: “…mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37b)

Ezért nem kell egy igazságszerető embernek semmiféle tévtanítótól félnie, amíg az igazságot keresi.

Néha-néha nekünk is volt kapcsolatunk az “Egyesítő egyház” tagjaival. A velünk való nyílt beszélgetések során mindig a tanításról volt szó. Világos bibliai érveléssel szemben végül semmit sem tudtak fölhozni. Nem próbáltak különösebben pszichológiai trükköket bevetni. Valószínűleg látták, hogy olyan emberek esetében, akik az igazság elkötelezettjei, ezek nem hatnak.

Hassan könyve az “Egyesítő egyház” módszereit illetően nagyon tanulságos lehet. Kluge úr azonban e könyvet egy keresztény gyülekezet megítélésére használja föl, s azzal rágalmaz meg bennünket, hogy mi is ugyanolyan módszerekkel dolgozunk. Ugyanakkor már saját írásából kiderül, hogy a “Mun” követőivel való összehasonlítás legalább néhány döntő pontban teljesen helytelen.

Hassan ezt írja: “Mivel minden totalitárius szekta azt hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezért úgy vélik: a törvény fölött állnak. Mindaddig, míg meg vannak győződve arról, hogy amit tesznek, ’helyes’ és ’igazságos’, sokaknak közülük nincs semmiféle aggálya, hogy célját hazugság által, lopással, csalással és a szellemi manipuláció etikátlan praktikáival érje el. Az emberi szabadságjogokat, amelyekért síkra szállnak, lábbal tiporják. Mit sem sejtő embereket tesznek rabszolgává.”

Mi efféle praktikákkal csak az elismert egyházakhoz tartozó ellenfeleinknél találkoztunk. Ha valaki közöttünk csak javasolna is ilyen praktikát, nem lenne többé helye a gyülekezetben.

“A cél szentesíti az eszközt” alapelv abszolút ellentmondásban áll a Bibliával:

“Vagy talán igaz az, amivel rágalmaznak minket, és amit állítanak némelyek? Hogy tudniillik így beszélünk: tegyük a rosszat, hogy a jó következzék belőle! Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet! (Róma 3,8)

Ami pedig a hazugságot illeti, Kluge úr is elismeri rólunk:

“Ezen ellenségkép ellenére mégsem lehet arra számítani náluk, hogy az embert közvetlenül becsapják. A szekta tagjai valószínűleg előbb megtagadják a válaszadást, mintsem hogy hazugság által kerüljenek ki egy nehéz helyzetből.”

Az Apostolok cselekedete 5. fejezetének 1-11. verséből látjuk, mennyire elítéli Isten a hazugságot.

Jel 22,15: “Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.”

A nagy “egyházakkal” ellentétben, Isten gyülekezetében a hazugoknak nincs helyük.

Kluge úr azt is elismeri, hogy nálunk más “szekta-ismertetőjegyek”, mint amilyenek a következők is, hiányoznak:

— a vezető központi jelentősége

— pénzgyűjtés a vezető számára s a tagok ebből következő kifosztása

— a világot behálózó impérium (beleértve a gazdaságit is) a maga fedő- és álszervezeteivel.

Még ha felületes ismeretekkel rendelkezik is gyülekezetünkről, tudnia kellene, hogy Hassan következő mondata ránk nézve nem igaz:

“Tudomásom szerint fogyatékosságban szenvedő szektatag nem található köztük, mert a velük való törődés időbe, pénzbe és fáradságba kerül. Destruktív szektákban nincs szociális öntudat.” (88. oldal)

Isten szeretetét mi mindenkinek fölajánljuk, akivel találkozunk, s vannak közöttünk is különböző testi fogyatékosságban szenvedő testvérek, akiknek hálásak vagyunk a közösség építésében való értékes részvételükért. Mi Jézust követjük, nem pedig a qumráni közösséget, amely a vakokat és bénákat nem fogadta be.

Még néhány megjegyzés a “tudatkontroll” Hassan által fölsorolt négy összetevőjéhez:

a) Magatartáskontroll

“Magatartáskontroll alatt az individuum pszichés realitásának rendezettségét értjük… hogy hol él, hogyan öltözködik, mit eszik, mennyit alszik, de a munka, a rituálék és az egyéb tevékenységek is, melyeket űz, ide tartoznak. A magatartáskontroll ezen szükséges volta az oka annak, ami miatt a legtöbb szekta nagyon szigorú szabályzatot ír elő. (…) A szekta tagjának a nap minden órájáról számot kell adnia. (…) A parancsok, utasítások végrehajtási menete általában szigorú hierarchikus rendben történik: a szekta vezetőjétől kiindulva helyettesein keresztül az alacsonyabb vezetőkön át egész a hierarchia aljáig…” ( 102-103. old.)

Mi a legszigorúbban elutasítunk minden öltözködésre és étkezésre vonatkozó előírást. Az alvás is az egyéni szükségletektől függ. A szertartások teljesen idegenek tőlünk. Nálunk nincs hierarchia, s ezért “parancsvégrehajtási láncolat” sincs.

Azok közül azonban, amiket Hassan e pontban felsorol, sok minden megtalálható katolikus rendek szabályzataiban, de itt most nincs helye a részletes bizonyításnak.

b) Gondolatkontroll

“A gondolatkontroll … azt jelenti, hogy a tagokba olyan alaposan beletáplálják a tanítást, hogy azok teljesen magukévá teszik a csoport dogmatikáját, elfogadnak egy új nyelvi rendszert és gondolatmegállító technikákat alkalmaznak, hogy a szellemükkel ’összpontosítani’ tudjanak. Ahhoz, hogy jó taggá válhasson valaki, meg kell tanulnia saját gondolati folyamatainak manipulálását. (…) Minden jó a szekta vezetőjében és a csoportban testesül meg, minden rossz pedig a külvilágban. (…) Jellemző módon minden totalitárius szektának megvan a maga sajátos nyelve, vagyis azok a speciális szavak és kifejezések, amelyek, a dogmatikájukban megszabott fogalmi tartalommal bírnak. (…) A bizonyára legközismertebb és leghatásosabb módszer a tagok gondolatainak ellenőrzésére a gondolatmegállító rituálék alkalmazására. (…) A különböző csoportok különféle gondolatmegállító technikákat alkalmaznak: koncentrált imádkozást, hangos vagy halk kántálást, meditálást, nyelveken szólást, éneklést vagy dúdolást. …”(105-107. oldal.)

Az valóban igaz, hogy mi a Biblia tanítását magunkévá tesszük, azáltal, hogy egyénenként is sokat olvassuk a Bibliát, s közösen is sokat beszélgetünk róla. Jóllehet azt minden magát kereszténynek nevező közösség vallja, hogy a Biblia olvasása csak pozitívan hathat az emberre. A Bibliát mi éppen értelmünkkel akarjuk vizsgálni, tanulmányozni, nem pedig értelmünk kikapcsolásával. Nem elvakult ismételgetésről van szó, hanem átgondolásról, mely felelősségteljes cselekvéshez vezet.

Az szintén igaz, hogy a bibliai nyelv a mi nyelvhasználatunkon is érződik. Azonban tudatosan nem akarunk semmiféle csoportnyelvet kialakítani.

A jót csakis Istenben s az ő Fiában, Jézus Krisztusban látjuk megtestesülni. Megváltott bűnösként egyre jobban akarunk az Ő tökéletességéhez közeledni, abban a tudatban, hogy e tökéletességet a földön sohasem fogjuk elérni.

Imádságunk nem gondolatmegállító technika, hanem személyes beszélgetés Istennel.  A szertartásos imádságnak minden formáját elvetjük. A nyelveken szólás Isten ajándéka volt az első keresztény nemzedék számára. Azokban a csoportokban, amelyekben ma használják, ez gyakran menekülést jelent az érzelmekbe.

Később épp az érzelmekbe menekülés ellentétét veti szemünkre Kluge: menekülést a realitásba. Racionalitás és gondolatmegállítás csak egy irracionális gondolati építményben férnek össze.

Hogyan küzdi le Kluge úr a rózsafüzér gondolatmegállító rituáléját saját szervezetében?

c) Érzelemkontroll

“Az érzelmek kontrollja … az egyén érzéseinek manipulálására és beszűkítésére irányul. A bűn és a félelem a két leglényegesebb eszköz az emberek kontroll alatt tartására. Alighanem a bűn a legfontosabb eszköze a nyomásgyakorlásnak, melynek célja konformizmus és engedelmesség elérése. (…) A lojalitás és az odaadás a legtöbbre becsült érzelem. … A tagok soha nem kritizálhatják a vezetőt, mindig csak önmagukat. Az emberek közötti kapcsolatokat sok csoportban teljes kontroll alatt tartják. (…) Sokszor szándékosan tartják az embereket belső kiegyensúlyozatlanságban: egyik pillanatban dicsérve, a másikban szidalmazva őket… A korábbi bűnök vagy rossz hozzáállás bevallása úgyszintén az érzelemkontroll óriási eszköze. A régi bűnöket természetesen … csak ritkán felejtik el vagy bocsátják meg. (…) Az érzelemkontroll leghatásosabb technikája irracionális félelmek keltése. … Az emberekben kialakítják, hogy pánikszerű reakcióik legyenek, ha a csoport elhagyására gondolnak: heves verejtékezés, erős szívdobogás. … A tanításba beavatott tag gyakorlatilag el se tudja képzelni, hogy a csoporton kívül biztonságban érezze magát. …” (107-109. oldal)

A bűn minden ember életében valóság. Ha nem tisztulunk meg a bűntől, az félelmekhez vezet, egyszerűen azért, mert a bűn elválaszt Istentől s az embertársaktól, s végül saját magunktól is elidegenít. Éppen ezért a megbocsátás s a bűntől és félelmektől való megszabadulás a kereszténység egyik lényeges pontja. A bűnt nem elfojtjuk, hanem bevalljuk s megbocsátunk egymásnak. Isten erejében megtapasztaljuk a szabadulást, s tiszta lelkiismerettel élhetünk. A testvéri intések nem a kontrollt szolgálják, hanem segítséget nyújtanak a bűntől való megszabaduláshoz. Tartozunk egymásnak azzal, hogy intsük egymást, függetlenül attól, hogy a bűnt elkövető egy hete vagy húsz éve van a gyülekezetben. A keresztény intés célja a jóban való állhatatosság és stabilitás elérése. A dicséret és a feddés kiegészítik egymást. Csak akkor válnak a pszichikai manipuláció eszközévé, ha a konkrét élethelyzettől elválnak, ha a dicséret az etikátlan cselekvés megerősítését, a feddés pedig a bűnösség érzésének bebeszélését szolgálja.

A keresztények azért vannak együtt, hogy egymást intsék és bátorítsák (1 Tessz 5,11). Szidalmazásoknak pedig Isten gyülekezetében amúgy sincs helye.

Isten gyülekezetében senki se tud tartósan csupán a félelemtől motiváltan megmaradni. Egyedül az Isten iránti szeretet az a motiváció, mely minket a gyülekezetben tart.

Nyilván vannak a Bibliában elbukástól való erős óvások. Az ihletett szerzőktől azonban elfogadhatjuk, hogy náluk nem arról van szó, amit Hassan érzelemkontrollnak nevez, hanem tényleges veszélyre való őszinte figyelmeztetésről. Ezért óvunk mi is az elbukástól, de mindig abban a tudatban, hogy mindenek előtt a szeretetet kell felébresztenünk a másikban.

d) Információkontroll

“Sok totalitárius szektában a tagok egyáltalán nem juthatnak hozzá semmiféle a szektától független újságokhoz, folyóiratokhoz, televízióhoz és rádióhoz. (…) Az információkontroll kiterjed az összes kapcsolatra.  A tagok nem beszélhetnek egymás között soha sem olyasmiről, amivel a vezetőt, a doktrínákat vagy a szervezetet kritizálnák. A tagoknak kölcsönösen meg kell figyelniük egymást…  Újonnan csatlakozottak nem beszélgethetnek egymással idősebb tag felügyelete nélkül… Az információellenőrzést e csoportokban azáltal is elérik, hogy az ’igazság’ különféle szintjeiről beszélnek.  A szektaideológiák külön a külvilágra s külön a bent lévőkre érvényes doktrínákból állnak…” (110-111. oldal.)

Gyülekezetünkben megtalálható a különböző csoportok és szervezetek irodalma. Nincs semmiféle korlátozás az irodalom olvasására vonatkozólag. Hogy egy keresztény erkölcstelen tartalmú folyóiratokat és könyveket kerül, az magától értetődő. A kritika nem tilos, hanem kívánatos, csak legyen építő. Közösségünk életében fontos szerepet szánunk a testvérek közötti személyes találkozásoknak, a hitben fiatalabb testvérek egymás közötti találkozásának is.

Mi csak egy igazságot ismerünk: ugyanazt osztjuk meg a közösségben egymással és a külvilággal is.

Hogy mi valójában az információkontroll, arról “szt.” Benedek regulájának föntebb említett szakaszában olvashatunk:

“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek szabályzata 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.)

Minden olvasó ítélje meg maga, hol található itt a totalitárius rendszer.

A IV. C. “Hogyan szerveznek be új tagokat” című részhez

“Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.” (2 Kor 2,17)

Kluge néhány szubjektív tapasztalatról számol be, melyeket az ő negatív elvárásokra épülő magatartása befolyásol. Hogy egy adott beszélgetést hogyan vezetünk, attól a személytől függ, akivel beszélgetni kezdünk.  Csak az lehet minden missziós beszélgetés célja, hogy a Jézus követéséhez szükséges legnagyobb segítséget kínáljuk föl. Mivel nincs “F-sémába” tartozó ember, ezért “F-sémába” tartozó missziós beszélgetés sincs.

Ha egy Isten szerinti gyülekezetbe való bevezetésről van szó, nem lehet hallgatni visszásságokról és az álgyülekezetekről. Szeretetlen dolog lenne, ha nem óvnánk másokat tévtanítóktól, akik a kereszténységet meghamisítva hirdetik.

Számunkra egyáltalán nem “élvezet” – mint ahogy Kluge gondolja -, hogy rávilágítunk az egyháztörténelem sötét oldalaira. Ellenkezőleg: nagyon szomorú látni azt, mennyi bűnt követtek és követnek el Jézus nevében.

Kluge leírásával ellentétben beszélgetéseink során mindig annak az Istentől kinyilatkoztatott igazságnak a felismerésére helyezzük a hangsúlyt, melyet  a Bibliában  mindenki megtalálhat.

Ami Luthert illeti, szükségtelennek tartjuk, hogy olyan módon vitatkozzunk vele, amilyen kíméletlen módon ő lerohanta ellenfeleit, miként ezt sok akkori katolikus vitázó is tette. Tanainak mélyebb megismerése kellőképpen fényt derít istentelenségére. Kluge szemünkre veti, hogy előszeretettel kritizáljuk Luther testkerületét, bár erről közülünk a legtöbben semmit sem tudnak. Ha “kövéren is halt meg” (erről e szöveg írójának se volt eddig tudomása), az a fegyelem hiányára utal, ami Isten emberéhez biztos méltatlan, mégis egy ember megítélése tanítása alapján történik.

Mi is különbséget teszünk Luther s a magát róla nevező “egyház” között, amely legalább a szabad akarat tagadásának s az ezzel kapcsolatos eleve elrendelés szörnyű tanát nem vette tőle át.

Ha keresztényekkel találkozunk, örülünk az újonnan megismert testvéreknek, s nem kételkedünk keresztény voltukban, még ha ez talán tökéletlen is volt. Mi csak azokat a testvéreket kereszteljük meg, akik a velünk való találkozás után váltak kereszténnyé.

A “bűn” és a “szabadság” minden bizonnyal olyan két fontos témakör, amely hitetlenekkel való beszélgetések során újra és újra szóba kerül. Hiszen a Krisztusban való megváltás lényege éppen a bűnöktől való szabadság.

“… aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája.” – “Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 34. 36)

Épp azért akarjuk, hogy minden ember részesüljön ebben a szabadságban, mivel mi ezt már megtapasztaltuk életünkben.

Az első század keresztény írásaiban (a  Didakhéban és a Barnabás-levélben) megtalálható a két útról szóló tanítás, melyet Jézus már a Hegyi beszédben (Mt 7,13-14) kifejtett. Minden ember, aki döntés elé kerül, választhat az élet vagy a halál útja között. E korai keresztény írásokban nem elvont utakról van szó, hanem egészen konkrét cselekedetekről, melyekből látható, ki melyik utat járja. Ha mi arról a szabadságról beszélünk, melyet Krisztusban tapasztalunk meg, úgy az alapvetően az az út, amelyet a kora keresztény hagyomány az élet útjaként nevez meg.

Nem akarjuk az embereket megtéveszteni a bűn szabadságként való feltüntetésével, miként Kluge, aki többször is utalást tesz egy kávéházi látogatás “felszabadító” hatására. Nem akarunk azokhoz tartozni, akikről Péter ezt írja:

“Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (2 Pt 2,19)

Amit mi ebben a konzumkényszertől űzött világban szabadságként tapasztalunk meg, azt tartja Kluge úr korlátozottságnak. Ez persze szemléletmód kérdése. Minden kábítószerfüggő egyén “korlátozottságként” éli meg, ha nem juthat hozzá a drogjaihoz. Holott a valódi bilincseket éppen a drogok jelentik számára. Annak, aki még bűneinek rabságában él, a keresztények szabadsága “korlátozottság”, mivel csak azt látja meg, amiről le kell mondania, nem pedig azt, amit megnyer.

Figyelemre méltó Kluge szemrehányása, miszerint mi mindig világos koncepcióval kezdünk beszélgetésbe. Minden értelmes beszélgetésnek előfeltétele, hogy a partnereknek meglegyenek az elképzeléseik a beszélgetés célját illetően. Nem létezik “forgatókönyv” a missziós beszélgetéshez, de célunk világos. Részünkről nem jelentéktelen csevegésről van szó, hanem Istennek és az Ő üdvözítő útjának megismeréséről.

E mondat: “Szabályszerűen begyakorolják, hogy ne hallgassanak a másik érveire” – rágalom. Ha valaki közülünk valóban mondta volna: “Amit mások mondanak, az téves, egyszerűen ne vedd komolyan” -, akkor az ellentétben áll közösségünk elveivel. Nekünk nem kell semmilyen érvektől tartanunk. Egy nyílt érvelésben csak nyerhetünk. De különbséget kell tennünk részletekre, illetve alapvető kérdésekre vonatkozó érvek között. Ha például katolikusok igazolják, hogy Péter volt Rómában, s ott mártírhalált halt, azt teljességgel elfogadjuk. Ez azonban még csak a legcsekélyebb érv sem lehet a pápaság intézményének helyessége mellett, mivel ez sem a Bibliából, sem az első századok egyháztörténelméből nem vezethető le.

Az igazság túlságosan drága ahhoz, hogy az “érvkeresés sportját” űzzék belőle. Az érvek közös megvitatása számunkra nem sport, hanem elkötelezettség igazságszerető emberekért, akik a másképp gondolkodók gondolatait nem akarják egyszerűen semmibe venni.

Kluge kritizálja nálunk egyrészt a “betanítást”, másrészt a “hallgatás általi választ”. Mit tegyünk, hogy igaza legyen? Milyen borzasztóak lehetnek a viszonyok mindazokban az iskolákban, ahol a tanár egyrészt “betanít” (a tananyagát előadja), másrészt diákjaival egy “már meglévő eredményt” dolgoztat ki! Kluge úr egyszerűen megpróbál újra meg újra néhány megfigyelésből egy olyan rendszert létrehozni, amely egyrészt nem létezik, másrészt nem is logikus – hogy ezáltal elérje célját, vagyis, hogy minket “pszichoszektaként” járasson le.

Ezért használja ránk a “pszichoszektákra” illő “love bombing” fogalmat, amely önmagában véve ellentmondás. A szeretet nem fegyver, amellyel valakit el lehet pusztítani. A mi szeretetünk nem a másik ember rövidtávú érzelmi “ellátása”, hanem tartós elkötelezettség.

A Kluge által említett “Tudósítások Lengyelországból” – mely szerint “a szülők akarata ellenére vittek kiskorúakat a csoportba” – az alábbiak szerint egészítendő ki, illetve korrigálandó. Még soha senkit nem “vittek a csoportba”. A fiatal testvérek saját elhatározásukból tartózkodtak a testvéreknél szüleik akarata ellenére. Senki nem kényszerítette őket, szabad akaratukból voltak ott. Annak a lánytestvérnek a “bűne”, akit egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, abban állt, hogy a fiatalokat, akik szabad elhatározásukból nálunk tartózkodtak, nem küldte saját akaratuk ellenére haza a szülőkhöz. Egy másik bíróság egy hasonló esetben visszautasította a vádat.

A fiatalokat a találkozó után mindig hazavittük, holott szörnyű dolgokat kellett otthon kiállniuk. A szülők gyakran megverték őket, többször is széttépték, illetve elégették szemeik előtt a Bibliát, kötelezték őket katolikus elsőáldozási ünnepségen való részvételre. A testvéreknek hosszabb ideig tartó fogságot kellett elviselniük a szülői házban, három hónapig nem járhattak iskolába. Időnként lábuknál fogva lánccal bilincselték le őket, és voltak, akiket lőfegyverrel is fenyegettek.

A bántalmazást szenvedett testvérek szüleik elleni későbbi vádját azzal az indokolással utasították el, hogy a szülők csupán bizonyos intézkedéseket tettek gyermekeik védelme érdekében. Hamis tanúk vallomásai megóvták a szülőket a büntetéstől.

A szülők látták, hogy szigorú korlátozásaikkal nem sikerült a fiatalokat meggyőződésüktől eltéríteni. Mivel azonban a fent említett lánytestvér címét ismerték, törvény elé citálták őt abban a reményben, hogy a gyülekezet a fiataloknak megtiltja a velük való találkozást, mivel ez “büntetendő”.

A testvérek a gyülekezettől való erőszakos elválasztás ellenére is hűek maradtak útjukhoz.

Az a vágy, hogy amennyi időt csak tudunk, együtt szeretnénk tölteni, nem csupán az “újakat” jellemzi. Életkörülményeinket megpróbáljuk úgy tervezni, hogy a mindennapos közösség – akár fiatal, akár idős számára – lehetséges legyen, nem azért, hogy “egymásban biztosak legyünk”, hanem hogy a mindnyájunk számára fontos közösséget megtapasztalhassuk. Olyan emberek számára, akikben nincs meg ez a vágy, azok számára ez persze gyanús.

Könnyű negatív címszavakkal dobálózni, mint például “miliő”-, illetve “információkontroll”, “gondolat” -, és “tudatkontroll”, főleg azért, mert megfelelő negatív viszonyulás mellett könnyű pozitív töltetű szavakat negatív előjellel ellátni.

Ha egy férfi megkérdezi a feleségét, hogy mit tett a nap során, ez lehet szeretetből fakadó érdeklődés, vagy akár “miliő- és információkontroll” is.

A levéltitkokat megőrizzük, s nem létezik semmiféle tilalom, hogy valaki valakivel találkozzon, mint az különböző katolikus “rendeknél” szokásban volt (és van?).

“Hogy egy szerzetes leveleket vagy más egyebet kaphat-e – A szerzetes számára egyáltalán nem megengedhető, hogy a szüleitől vagy bárki mástól, akár szerzetestársától is, hogy az apát engedélye nélkül eulógiákat vagy egyéb kis ajándékokat elfogadjon vagy adjon.” (Szent Benedek regulája 54. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 54. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 240.)

“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek regulája 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.)

Végigfut a hideg az ember hátán, ha  Klugénak az új tag pszichés állapotáról szóló leírását olvassa (kétely, bizonytalanság, öngyilkossági gondolatok, érzéketlenség, az iskolai és munkahelyi teljesítmény csökkenése, lesoványodás, nyugtalan tekintet…). A fantáziának nincsenek határai! Természetes, hogy az embert minden komoly döntés még nagyobb komolyságra indítja. Hogy rossz vicceken vagy felületes pletykákon nem nevetünk együtt másokkal, az értelmezhető a “humorérzék elvesztéseként”, “elállatiasodásként” és “érzéketlenségként”.

Pszichésen labilis emberek teherként élik meg a nagy döntéseket, a stabilak viszont nem. Ez mindenütt így van, és semmi köze a mi közösségi formánkhoz. Bárki utána olvashat különböző szentéletrajzokban, mely szimptómák léptek föl katolikus “szenteknél” döntési időszakaikban.

Keresztényekké szilárd és ingadozó személyiségek is válhatnak, nyilván nem belső erőfeszítés nélkül. Minden általánosítás tisztességtelen, és a Kluge írásaiban mindenütt jelenlévő előítélet hatja át.

Kluge “bibliai helyek ügyes kiválogatása” által történő pszichikai manipulációval vádol minket. Természetes, hogy mérlegeljük, mely bibliai helyek segítenek leginkább egy konkrét szituációban. Nem akarunk naphosszat egyszerűen csak csevegni. Mivel számunkra mindenki szabadsága fontos, csak arra mutathatunk rá, amit az adott helyzetre nézve fölismertünk a Szentírásból. Az Istennel való élet melletti döntést mindenkinek magának kell meghoznia.

Mindazonáltal ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy ne csupán egy szempontot vegyünk figyelembe: az Írás különböző részeit és olyan érveket is mérlegelni akarunk, amelyek úgy tűnik, hogy ellentmondanak a mi véleményünknek. Kluge vádja a Szentírás néhány kijelentésének tudatos elhallgatását is magába foglalja. Ez teljességgel ellentmond a Bibliával szembeni hozzáállásunknak, mivel a mi meggyőződésünket nem akarjuk egyszerűen “belelátni” a Bibliába, hanem tárgyilagos beszélgetésekben akarjuk felismerni Istennek a Bibliában kinyilatkoztatott akaratát. Sajnos csak kevés ember veszi a fáradságot, hogy ilyen beszélgetést folytasson velünk.

Így a vagyonközösségben való részvétel is, amelyet – ahogy Kluge mondja – hogy “nem követelnek meg”, számára csupán “szociális csoportnyomás” eredménye. Neki az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy nálunk valami szeretetből történhet. Mivel azonban mégis elismeri, hogy nálunk “nincs semmiféle irányultság a vezető számára történő pénzszerzésre s a tagok ebből fakadó kizsákmányolására”, tulajdonképpen azt sugallja, hogy mi szeretetből osztjuk meg egymással javainkat. De hát olyasmi nem lehet, aminek nem szabad lennie!

Ha a katolikus rendekben (miként a fent említett példából is kiviláglik) a vagyonközösség csak kényszerből működik, akkor egy szeretetből működő vagyonközösség, ráadásul az “egyedül üdvözítő” római katolikus egyház kebelén kívül per definitionem (definíció szerint) lehetetlen. Ez azonban szeretetből mégis működik, akármilyen szándékot tulajdonítsanak is nekünk mások.

Megjegyzések a “külső kritikához, mely minket eggyé forraszt”. Nyilvánvaló, hogy a kívülállók részéről érkező elutasítás azt is eredményezi, hogy még tudatosabbá válik számunkra, milyen nagy érték minden egyes testvér, akivel az ember mindent megoszthat. De semmiféleképpen sem a kívülről érkező elutasítás a bizonyíték ennek helyességére.  A Jehova tanúi is gyakran részesülnek társadalmi megvetésben, de ez még egyáltalán nem bizonyíték arra nézve, hogy tanaik helyesek.

Kluge úr sem panaszkodhat amiatt, hogy nem tartjuk magunkat azoknak, amik nem vagyunk. Mivel mi nem vagyunk, és nem is akarunk mások lenni, mint keresztények, nem nevezhetjük magunkat másképpen. “Igazi” vagy “új” keresztények sem vagyunk, mert a keresztények között nincsenek különböző osztályok. A mi ismertetőjegyünk a szeretet és az egység:

“Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

“…hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”  (Jn 17,21)