Category Archives: Magyar

V. A. “ A gyülekezet” című részhez

“Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1 Kor 12,27)

1. “A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (Apcsel 11,26)
“Név ill. a csoport önmegnevezése” című részhez

Kluge majdnem helyesen adja vissza az álláspontunkat. Nem vagyunk és nem is akarunk mások lenni mint keresztények. Az “igazi keresztény“ megnevezést is elutasítjuk, mint ahogyan ez fentebb (I.) már említést nyert.

Mindenfajta felekezeti megjelölés ellentmond Isten akaratának, aki csak egy gyülekezetet akar. Aki ragaszkodik külön egyházak létezéséhez, az azt mutatja, hogy ő nem az egységre törekszik, hanem Isten templomának rombolója.

“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten…” (1 Kor 3,17)

A “katolikus”, “evangélikus”, “ortodox” megjelölések egy egyházra használva korrektek, mivel csak egyetlen katolikus (általános, egyetemes, mindent átfogó), evangélium szerinti, igazhitű gyülekezet létezhet. Mihelyt azonban külön közösségek megkülönböztetéseként használjuk ezeket a megnevezéseket, azok nem megfelelőek (egy megkülönböztetett csoport többé már nem egyetemes, evangéliumi vagy igazhitű), és az egység elleni, azaz Isten akarata elleni lázadást fejeznek ki.

Nem ismerünk olyat, hogy Holic csoport. Egy komoly és objektivitásra törekvő szektaszakértő nem használ olyan nevet a leírt csoport megnevezésére, melyet az érintett közösség saját elveinek ellentmondónak tart, s így elutasít.

2. “…egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8b)
“A csoport belső felépítése” című részhez

A bibliai gyülekezet testvéri felépítéséről már volt szó. Az idősebb testvérek nem alkotnak állandó körülhatárolt kört, akik által a Szent Szellem szól. A Szent Szellem mindenkiben benne lakik.

“Nektek kenetetek van a Szenttől, s mindannyiótoknak ismerete van.” (Csia Lajos fordítása, 1 Jn 2,20)

Mindenkinek teljes erejével, és minden ajándékával hozzá kell járulnia a gyülekezet építéséhez. Isten szellemének vezetése sem nem hierarchikus sem nem demokratikus szerkezeten keresztül adatik. A helyes felismerésén, és annak megtételén alapszik. Még ha kezdetben talán csak kevesen vannak is azok, akik valamit helyesnek látnak, de ez mégis mindenki számára nyomon követhető és felismerhető. Ez nem vak engedelmesség által, hanem a helyesként felismert dolgok megtétele által történik.

A “elkötelezett keresztény” kifejezést nem használjuk, ez inkább a félszívű protestáns ébredési mozgalom terméke. Nincsen “nem elkötelezett” keresztény.

Az egységet nagy és elérhető értéknek látjuk, és nem utópiaként. Ezért az egységtelenség mindig nagy kihívás számunkra, amit nem tehetünk egyszerűen csak félre.

Rágalmazó szemrehányás, miszerint egy “kis kételkedés” az “engedetlen kivetéséhez” vezethet. A gyülekezetből való kizárás csak tévtanítás és erkölcsileg durván helytelen magatartásért lehetséges, de ebben az esetben Isten parancsolata is.

Kluge viszonylag helyesen írta le az anyagi körülményeinket. Csakhogy az önkéntes vagyonközösség nem egy manipulált áldozat szubjektív megtapasztalása, hanem objektív valóság, melynek alapja a szeretet. Az, hogy a megosztás szigorú szabályok nélkül működik, éppen azt mutatja, hogy mindenki szívesen és szívből ad.

3. “Általa vigyük Isten elé a dicséret áldozatát mindenkor: nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” (Zsidó 13,15)
“Istentisztelet a csoportban” című részhez

Egész életünk istentisztelet:

“Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek…” (Róma 12,1)

Ezért nem akarunk semmilyen rituális cselekedeteket tartani, hanem azt akarjuk, hogy Isten munkálkodása minden tettünkben láthatóvá váljék.

A szentséget Jézus ajándékozza nekünk, ezért nem ismerünk semmiféle jelet (szakramentumot) ami a szentséget közvetítené számunkra.

Jézus elrendelte a keresztséget (Mt 28,19), ami a megtérés jele (Apcsel 2,38) az óember halála és a Krisztusban való új élet kezdete. (Róma 6,3-11) A keresztség téves mágikus értelmezése, ami a tartalom nélküli formát szentségközvetítőnek tekinti, szükségessé teszi annak hangsúlyozását, hogy nem a keresztség közvetíti a szentséget, hanem egyedül a hit, amelynek a keresztség az egyik jele.

Amikor a Biblia néhol csak a keresztségről beszél, amikor a kereszténnyé válásról szól, akkor a külső formán elsődlegesen a tartalmat érti.

Csak egy keresztség van. (Ef 4,5) Nem vagyunk újrakeresztelők. Amikor egy “pap”, “pásztor”, stb. hitetlen szülők gyermekét a hitetlen keresztszülők és egyéb rokonok jelenlétében leönti vízzel és a Mt 28-ból Jézus szavait idézi, ez nem keresztség, hanem üres rítus.

Határozottan elutasítjuk, hogy megkereszteljük azt a testvért, aki már keresztény volt, mivel nem akarjuk megkérdőjelezni addigi kereszténységét. Éppoly kevéssé kereszteljük meg azt a testvért, akit keresztényként ismertünk meg, mint Pál Apollóst (Apcsel 18,24-28).

A csecsemőkeresztséget csak akkor tartjuk lehetségesnek – mint ahogyan Kluge ezt helyesen megjegyzi – ha a gyermeknek hivő szülei vannak, akik keresztényi nevelést biztosítanak számára. Egy keresztény családból származó gyermek megkeresztelését fiatal- vagy felnőttkorban teljesen kizártnak tartjuk. Keresztény családban a gyermek fokozatosan ismeri meg Jézus útját, és tesz – jó esetben – mindig újabb lépést a jó irányába. Keresztény gyermek számára nem létezik a megtérés nagy napja, hanem sok kicsi döntésről van szó Isten mellett. A keresztény gyermek kezdetektől fogva a hivők gyülekezetében él, és a gyülekezetben ismeri meg a kereszténységet.

A legkülönbözőbb keresztelőcsoportok története azt mutatja, hogy a keresztény szülők gyermekének csak felnőttkorban való megkeresztelése – ami az I. században ismeretlen volt – sem nyújtott védelmet az elvilágiasodással szemben. Az egyedüli védelem a gyülekezet tisztaságáról való állandó gondoskodásban áll, amihez hozzátartozik az arra való készség is, hogy negatív esetben lássuk és elfogadjuk a gyermekek hitetlenségét, hogy nem akarnak keresztényként élni.

A keresztelés formája (leöntés vagy alámerítés) mellékes dolog. Az egyetlen fontos a megkeresztelendő akarata, hogy Jézust akarja követni.

Az úrvacsora megváltásunk ünnepe. Ezért az őskeresztény gyakorlatot tartjuk: csak azok részesülhetnek az úrvacsorában, akik elfogadták a megváltást, tehát minden keresztény. Kluge kifejezésmódja “csak teljesen elkötelezett tag” értelmetlen. Valaki vagy keresztény, vagy nem.

A katolikus eukarisztiaértelmezést (áldozat jelleg, transzszubsztanciáció) éppúgy elutasítjuk, mint a Zwingli-féle szimbolikus értelmezést és számtalan szabadegyházi gyakorlatot. Az sem kielégítő, ahogyan a kálvinisták beszélnek a szellemi jelenlétről, mert Jézus szellemileg egyébként is jelen van mindig. Azt tartjuk, hogy Jézus a borban és a kenyérben testileg van jelen, anélkül hogy a kenyér lényegileg átváltozna.

Kluge megállapítása (“érdektelenség azon teológiai kérdések iránt, melyek nem érintik az életmódot vagy a gyülekezet építését”) ellenére az úrvacsora kérdését is többször megvitatjuk, méghozzá intenzívebben, mint gondolja. Ezen kívül helytelen az úrvacsora kérdését csak “teológiai kérdésként” kezelni, mivel a gyakorlati élethez is köze van.

“A pontosabb rítusról semmi sem ismert”. Nem akarunk semmiféle rítust. Az egyetlen biztos pont az úrvacsora ünneplésekor Jézus tettéről való megemlékezés a szereztetés szavainak felolvasása által.

A bűnvallásnak sincsen meghatározott “rítusa”. A bűnvallás különböző módón történhet, személyes beszélgetésen vagy nagyobb körben is. A bűnvallás Isten világos parancsa (Jak 5,16). Isten azáltal is segít nekünk szabaddá válni a bűnöktől, hogy beismerjük azokat.

“Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Péld 28,13)

A Didaché (I. század vége) is tanúságot tesz a gyülekezet előtti bűnvallás gyakorlatáról:

“Az egyházban valld meg botlásaidat, és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja. (Did 4,14)

A katolikus fülbegyónás gyakorlata viszont a középkor fejleménye.

Semmiféle meghatalmazottat nem ismerünk, akire szükség lenne a bűnbocsánathoz (mint a katolikusoknál a papok). Mindenki, aki megbánja és bevallja a bűnét, megbocsátást nyer Istentől minden különösebb emberi közvetítő nélkül.

A mindennapos találkozás számunkra bizonyosan a nap fő pontja. De nem ezek a tulajdonképpeni istentiszteleteink. Az egész életünk istentisztelet. A munkahelyi vagy iskolai viselkedésünknek éppúgy Istenhez méltónak kell lennie, mint a testvérekkel való együttlétünknek.

Találkozásaink Krisztus testének épülését szolgálják. Ezért minden tagnak meg kell, hogy legyen a lehetősége arra, hogy hozzájáruljon a közösséghez.

Mindennel Istent kell dicsérnünk, az énekeinkkel is. Nem áll szándékunkban bírálónk művészi elvárásainak kielégítése. Nincsen tehát kórusunk, mely magát művészileg értékes vagy kevésbé értékes előadások által akarja megvalósítani, hanem teremtőnket és megváltónkat akarjuk magasztalni közösen.

Közösen és egyedül is imádkozunk Istenhez. Az a vágy él bennünk, hogy állandóan közösségben legyünk Istennel, mindenkor imádkozzunk. Az imádságot nem lehet egy bizonyos időtartamra redukálni. Isten állandóan velünk van, és az imádságban egész életünket elé vihetjük. Az Istennel való személyes kapcsolat a személyes imában jut kifejezésre. Az a rágalom, miszerint az egyéni imát a gyülekezettől való elszakadás miatt elutasítjuk, a Kluge írásában fellelhető többszörös ismétlés által sem válik igazzá.

(A legújabb verzióban úgy módosítja, hogy esetenként, amikor valaki az iskolában vagy a munkahelyén a gyülekezettől távol van, akkor már megengedett az egyéni ima.)

A közös és a személyes imádság nem mondanak ellent egymásnak, hanem kiegészítik egymást.

Jézus nem azért jött, hogy egy új, “jobb” imádkozási formát vezessen be. Ezért a “Mi Atyánk” szavait kéréshez való útmutatásként értjük, ami az imánkat Jézus akaratához igazítja. Mindenekelőtt Isten országának, Isten akaratának kell bennünk lennie. Nem a szavak pontos ismétlése volt Jézus kérése, hanem azt akarta nekünk mutatni, hogy hogyan kell imádkozni.

Az ünnepek kérdésében fentebb (III.D.c. “Mindennapi találkozás”) már állást foglaltunk.

4. “Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (Apcsel 2,44)
“A külső életforma” című részhez

Ebben a részben már többé-kevésbé ismerős szemrehányások ismétlődnek, ami azonban nem változtat azok helytelenségén.

A lakóközösségi élet, mint ahogyan a bevezetőben (II.) már említettük, elsősorban abból adódik, hogy sokan közülünk tanulnak, illetve keresőképesek, már egyedül, és nem a származási helyükön laknak. Másrészt ez az életmód kétségtelenül előnyös a gyülekezeti élet szempontjából. Egy nagyobb háztartás fenntartásához összességében kevesebb ráfordítás szükséges (időben és anyagiakban is), mint sok kicsihez. Így nemcsak este tudunk találkozni, hanem közös imádsággal is kezdhetjük a napot.

A más városbeli vagy országbeli testvérekkel való találkozás is mindenki számára gyümölcsöző és építő. A közös beszélgetések Isten igéjéről és az egyéni tapasztalatokról segítenek Isten és egymás jobb megismerésében. A természet közös megtapasztalása is a Teremtővel való kapcsolatunkat mélyíti.

Senki sem osztja be a többieket a sétákra. Nagykorú emberek vagyunk, “felső” gyámkodás nélkül.

Amikor Kluge azt veti a szemünkre, hogy helytelenítjük, ha a “csoportban” a házaspárok elkülönülnek, azzal “szarva között keresi a tőgyét”. Aki szabad akaratából csatlakozott a gyülekezethez, az nem akar elkülönülni. Ez a hivő házaspárokra is vonatkozik. Talán össze lehet hasonlítani a gyülekezet és egy család közti viszonyt egy nagy és egy kis család közti viszonnyal, mint ami a korábbi évszázadokban gyakori volt. A kis család egy nagyobb családba integrálódott nagyszülőkkel, nagybácsival, nagynénivel stb. Így van ez a gyülekezetben is, a család úgy épül be a gyülekezetbe, mint egy nagy családba. Ez az életforma természetesen megköveteli az önzés legyőzését, és az csak abszolút szabad döntés alapján lehetséges.

Bírálónk megerősíti, hogy “a közösség – és az összetartozás érzése nagyon intenzív és az őszinteség és becsületesség határozza meg”, de ugyanabban a mondatban kétségbe vonja, hogy “igazi személyes kapcsolatok vannak-e”, viszont aztán nem magyarázza, hogy hogyan egyeztethető össze ez a két egymásnak ellentmondó kijelentés.

Bármit is értsen “igazi személyes kapcsolatok alatt” ez az intenzív közösségtudat, a nagy mértékű őszinteség és nyitottság olyan emberek között, akik a legkülönbözőbb országokból és társadalmi rétegekből származnak, mutatja, hogy itt Isten munkálkodik.

Mely általa keresztényeknek elismert csoportokról merne Kluge ilyen kijelentéseket tenni?

A megismételt vádra, miszerint megszakítjuk a kapcsolatot az addigi társadalmi környezetünkkel, az a válaszunk, hogy különbséget teszünk hitbeli közösség és egyéb kapcsolatok között. A 2 Kor 6,14kk a hitetlenekkel való szellemi közösség lehetetlenségéről beszél, mégsem jelenti az addigi társadalmi környezettel való minden kapcsolat megszakítását. Mindannyiunknak sokféle kapcsolata van a “külvilággal”. Nem törekszünk már eleve a szülőkkel és a családdal való kapcsolat megszakítására. Sokszor a család intoleráns viselkedése tesz mindenféle kapcsolatot lehetetlenné. De az világos, hogy a prioritások megváltozása a kapcsolatokban való hangsúlyeltolódáshoz is vezet. Minden kapcsolat alapvető megszakítása, legalábbis ahogyan a múltban néhány katolikus rend megkövetelte, nem célunk, és ezt el is utasítjuk.

Nem a “kifelé történő kommunikáció bekorlátozása” vezet a “belső kommunikáció” fokozásához, hanem a szellemi rangsor felállítása, a testvérekkel való közösség megélése vezet felületes “külső kapcsolatok” csökkentéséhez. Igyekszünk abban, hogy korábbi, felületes alapokon nyugvó kapcsolatainkat szilárd alapra állítsuk. Az emberek közötti kapcsolatok csak akkor lehetnek mélyek, ha Isten van a középpontban. Csak így tudunk egymásnak problémáinkban is segíteni.

Törekszünk – ahogy azt Kluge helyesen megjegyzi – egyszerű életstílusra, és ezt pozitívan ítéli meg záró értékelésében. Ellentétben néhány katolikus mozgalommal (mint pl. Assisi Ferenc) a szegénységet nem tekintjük önmagában célnak.

“De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. (1 Tim 6,8-10)

“Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6, 24)

“Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6, 19-21)

Mivel kincsünk a mennyben van, nem a földi dolgok állnak a középpontban. Anyagi javainkkal hálával szeretnénk élni szerény életmódban. A szegénység nem életcél, de amellett a nagy ajándék mellett, amelyet Jézus adott, a földi javak elvesztik jelentőségüket.

Nem valamiféle emberi divatdiktátumnak akarunk engedelmeskedni, hanem Istennek, aki minket “az üdvösség ruhájába” öltöztetett (Ézs 61,10).

Nem rendelkezünk titkos pénzforrásokkal, hanem munkánkból élünk. A vagyonközösség és az egyszerű életmód következtében marad pénzünk nagyobb kiadásokra is, mint pl. a találkozásainkhoz szükséges kisbuszokra. Ha Klugéban ”felmerül néhány kérdés”, nincs rejtegetni valónk. Ilyen kérdéseket azonban inkább a katolikus “egyházra” és annak történetére vonatkozóan kellene feltenni.

Örülünk a természetnek, azoknak a szépségeknek, amelyeket Isten teremtett. A “rendkívül hosszúnak” nevezett kirándulások általában kb. három órásak szoktak lenni, kivételes, ha négy vagy öt órát tartanak (olyankor, ha különösen sok látnivaló van egy kiránduláson). Azok a testvérek, akiknek ez túl fárasztó, rövidebb utat tesznek meg. Sokunk ülőmunkát végez a munkahelyén, vagy egyetemen tanul, tehát jót tesz a mozgás szellemi beszélgetéssel összekötve.

Az ünnepek elvetéséről már részletesen kifejtettük véleményünket. A formalista Jehova tanúival való összehasonlítás nem helyénvaló.

Az a vád, hogy saját életmódunkat hirdetjük, mint Isten akaratát, és megköveteljük, hogy mindenki átvegye ezt az életformát, helytelen feltételezésből indul ki. A kiindulópont mindig az, hogy mi Isten akarata. Ebből kiindulóan alakítjuk életünket. Mivel azonban a Bibliában nem találunk 1:1 átvehető modellt, életünk konkrét kialakításában figyelembe vesszük az életkörülményeink által diktált követelményeket, hogy megtaláljuk azt az utat, ami a legjobban szolgálja mindenki épülését.

5. “Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmat jól használjátok fel.”
(Kol 4,5)

“A külső kapcsolatok” című részhez

Ebben a részben is megismétel bírálónk – főleg fentebb leírt – szemrehányásokat. Emiatt itt is sor kerül majd néhány ismétlésre.

Nem-keresztények között is minden új ismeretséggel, új baráti körbe való beilleszkedéssel megváltozik az ember “kommunikációs magatartása”. Új barátok megismerésével új témák határozzák meg a beszélgetések tartalmát. Mennyivel inkább formál egy embert az Istennel való találkozás? Az első keresztények is bizonyságot tettek:

“Mert nem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (Apcsel 4,20)

Isten országa, Jézus követése lesz életünk meghatározó témája. Olyan lényegtelen dolgok, mint bélyegek, futball egyszerűen nem beszédtéma többé. Egy nem-keresztény számára, akinek élete középpontját nem Isten képezi, gyanús lehet az, hogy “egy vallásos elem mindent meghatározó teret nyer az életben és gondolkodásban”. De mi más jellemezheti a keresztényt, ha nem az azon való igyekezet, hogy teljes életét és gondolkodását Krisztus határozza meg?

Istennek e központi szerepe életünkben azonban nem jelenti, hogy nincsenek más beszédtémáink. Nem vagyunk apolitikus, kultúra nélküli és tudományellenes emberek. Azonban mindent a hitre alapozva és Krisztusra nézve szemlélünk.

Az a nekünk tulajdonított taktika, mely szerint a “toborzófázisban az esélyes tag családjának kedvező képet mutatunk magunkról”, de azután “az addigi, szektán kívüli emberi kapcsolatokat minimumra szorítjuk vissza, vagy teljesen megszakítjuk”, nem igaz. Nincsen rejtegetnivalónk. Mindenkinek, aki minket meg akar ismerni, megvan a lehetősége együtt lenni velünk és megismerni minket, hogy milyenek vagyunk. Vendégeinknek lehetősége van belülről megismerni közösségi életünket. Nem akarunk vallásos színházat játszani, hanem mindenkinek lehetővé akarjuk tenni, amennyire lehetséges, már elejétől kezdve, hogy életünkben részt vegyen (vö. 1Thessz. 2,8). Senkinek nem akarunk hamis képet közvetíteni magunkról, sem kedvezőbbet, sem kedvezőtlenebbet. Nem magunkat hirdetjük, hanem Jézust (2 Kor 4,5). Mindenki megvizsgálhatja, mennyire felel meg életünk Jézus elvárásának.

Családtagoknak is megvan a lehetősége, hogy pontosan megnézzék életünket. Előfordult már, hogy szülők követték gyermekeiket a gyülekezetbe, mert nem befolyásolták őket előítéletek, hanem megtapasztalták Isten munkáját gyermekeiken és a gyülekezetben. Felismerték, hogy a gyermekeikben végbement változás nem pszichológiai manipuláció eredménye volt, hanem Isten munkája.

Sajnos csupán kivételek voltak azok az esetek, amikor a családtagok is a követés útját választották. A különböző életcélok miatt az összekötő alap, és a családdal való kapcsolat egyre gyengébb lesz. Ez azonban nem fondorlatos manipuláció eredménye, hanem természetes fejlődés. Egyébként pedig teljesen megfelel Jézus szavainak:

“…senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, , és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.”  (Mk 10,29-30)

A Kluge által idézett ige: 2 Kor 6,14-18 nem erre a problémára vonatkozik. Mint fentebb (V.A.4.) említettük, a 2 Kor 6-ban csak a hívők és hitetlenek közti szellemi kapcsolat lehetetlenségéről van szó.

Ahhoz a vádhoz, hogy nem vesszük figyelembe: Jézus bűnösökkel evett együtt, megjegyzendő: Jézus utánament mindenkinek, hívta a bűnösöket, asztalközösséget vállalt velük. De Jézus soha nem vett részt bűneikben. Ahol Jézus volt, ott mindig Isten állt a középpontban. Isten szeretetét vitte azokhoz, akiket a farizeusok leírtak. Életének, tetteinek és minden beszélgetésének középpontjában Isten országa állt. Sok bűnös megragadta a Jézus által ajándékozott lehetőséget, és megtért. Jézus soha nem erősítette jelenlétével az emberek bűneit. Vagy azt gondolja Kluge, hogy Jézus az emberekkel – a mai időkre vonatkoztatva – futballról, autóversenyről társalgott volna, beült volna velük moziba, és esetleg csendesen mosolygott volna trágárságaikon? Ahol az emberek fejében más volt, mint Isten, Jézus számára is hiányzott a beszélgetés alapja.

“Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.” (Mt 21,32)

A bűnösök hittek Jánosnak, és később még sokkal inkább Jézusnak. Ez volt a további közösség alapja.

“Egy keresztény, aki miután a Holic csoporttal kapcsolatba került nem tér meg, a csoport számára tulajdonképpen rosszabb egy ateistánál, aki az evangéliumot így még nem értette meg” hangzik egy további vád.

Ehhez röviden:

Aki már kereszténnyé vált, nem kell megtérnie. Soha nem szólítottunk még fel keresztényt megtérésre. Ahogyan ismételten kifejtettük, minden kereszténynek örülünk, akit Isten hozzánk vezet.

Egy látszatkeresztény, aki megtagadja az Istenhez (nem egy nem létező “Holic-csoport”-hoz) való megtérést, ezáltal rosszabb helyzetbe hozta magát, mint az, aki az Üzenetet még nem hallotta (mindegy, hogy ateista, vagy vallásos). Aki Isten hívását megtagadja, megkeményíti magát Istennel szemben, és sokkal nehezebb lesz számára Istennek egy további hívását meghallani, mint annak, aki még semmit sem hallott.

Pállal együtt valljuk, hogy Istent minden ember felismerheti, és ezért nem létezhet jóhiszemű ateista.

“Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük…” (Róma 1,19-20)

Ezért sajnos ateisták esetében is feltételeznünk kell, hogy Isten ellen már súlyos döntéseket hoztak, ami azonban nem akadályoz minket abban, hogy ateistákért is harcoljunk.

Az itt idézett kritika is feltételezi, hogy ateistákért is fáradozunk, ami mutatja, hogy Kluge megállapítása, hogy “az ateisták közötti misszió ismeretlen”, nem felel meg a valóságnak.

Érdekes, hogy a “szektatagokat” olyan dicsérettel illeti Kluge, amit római katolikus hittestvérei közül keveseknek adna meg, amikor ezt írja: “Valószínűleg a szektatagok inkább megtagadnák a választ, minthogy hazugsággal kerüljenek ki egy ügyből.” Aki hisz az igazságban, abban is él.

A hiányos “kifelé irányuló szociális aktivitás” kritikához: helyes dolog, hogy feladatunkat nem a szociális aktivitásban látjuk, de nem azért, mert ezeket a tevékenységeket alapvetően rossznak tartjuk. Néhányan testvéreink közül szakmájukban “szociális tevékenységeket” folytatnak. Egy keresztény feladata mégis más. Jézus tanítványait nem szociálisan nehéz helyzetek elhárítására küldte ki, hanem az evangélium hirdetésére. Az anyagi szükséghelyzet elleni küzdelem fontos feladat. A szellemi szükséghelyzet elleni küzdelem még sürgetőbb. Egyrészt azért, mert az Isten nélküli életnek nemcsak a földi életben vannak következményei, hanem az embert mindenkorra elválasztja az örök boldogság forrásától. Másrészt éppen az emberek bűne oka többszörösen a szociális igazságtalanságnak. Egy keresztény nem nyomja el embertársait, és nem is zsákmányolja ki őket. A misszió így közvetve az igazságtalanság megszüntetése is. A megosztás és a keresztények egyszerű életvitele környezetük számára mintaként szolgál. A gyülekezet életéből nyilvánvalónak kell lennie, milyen lenne, lehetne mindenütt, ha mindenki Istent követné.

Teljesen határozottan elutasítjuk azonban azt az alapelvet, amelyet egy római katolikus szervezet kézikönyvében találtunk: “Semmilyen anyagi támogatás nem nyújtható, a legkisebb mértékben sem. A tapasztalatok alapján utalnunk kell arra, hogy e határozat a használt ruhára is vonatkozik.”  (A Mária Légió hivatalos kézikönyve, fordítás németből: Das offizielle Handbuch der Legion Maries, deutsche Ausgabe. Wien 1962, S 303.)

Örvendetes, hogy azokban az országokban, ahol testvéreink vannak, létezik bizonyos szociális biztonság (akkor is, ha bizonyos politikusok – gyakran épp’ az ún. keresztény, valójában azonban kapitalista pártok – szorgalmasan annak leépítésén munkálkodnak). Így a szociális segítség sürgőssége kevésbé áll fenn, mint a bibliai időkben. Alacsony létszámunknál fogva a szociális problémákra való teljes összpontosítás mellet sem tudnánk sok problémát megoldani. Éppen, mert kevesen vagyunk, szükségesebb teljesen missziós tevékenységekre összpontosítanunk. Az “anyagi kenyeret” erkölcsileg magas szinten álló nem keresztények is tovább tudják adni. Az élet kenyerének továbbadását Jézus azonban a tanítványokra bízta. Erre buzgón törekszünk, amit bírálónk is elismer a “nagy missziósigyekezet” kezdetű részben.

A kisbuszokról annyit, hogy a közösségi élet és misszió életünk középpontjában áll. Ez azt is megkívánja, hogy gyakran úton legyünk. Ahogy az idő telt, megmutatkozott, hogy ezt leghatékonyabban olyan kisbuszokkal tudjuk megvalósítani, melyekben rövid ideig lakni is lehet. E buszok fenntartása kizárólag saját anyagi eszközökkel történik – mindennemű állami vagy egyéb támogatás nélkül. Mivel nem vagyunk sem államilag elismert vallási közösség, sem bármiféle egyesület (ezek nem is akarunk lenni), így nem élvezünk semmiféle adózási kedvezményt. Az, hogy ezeket a buszokat – melyek belső kiépítése a célnak megfelelő ugyan, de nem “figyelemre méltó” – megengedhetjük magunknak. Ez a megosztás eredménye. A széles körben elterjedt nézettel ellentétben, miszerint a vagyonközösség csak szűkösséget eredményez, mégiscsak logikus, hogy az egyszerű életvitel és a javak megosztása mellett marad valamennyi pénz közös használatú értékek beszerzésére is.

6. “… ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mind a pogányt vagy a vámszedőt…” (Mt 18,17)
“Büntetések – engedetlen tagok kizárása” című részhez

A “kizárás” témáról a “gyülekezetképpel” összefüggésben már állást foglaltunk.

Kluge megállapítása, hogy “a csoport nem igyekszik görcsösen minden embert megtartani”, ellentétben áll azzal a váddal, mely szerint az embereket pszichológiai módszerekkel akarjuk a “csoport”-hoz kötni.

A kizárást nem szabad a gyülekezeti élettől elkülönítve nézni. Istentől való kötelességünk egymásért harcolni, egymást erősíteni a megszentelődésben. Ez testvéri intéssel és bátorítással történik. Hogyha nyilvánvalóvá válik valakiről, hogy a bűnt jobban szereti az Istennel való életnél, ha látjuk, hogy a gyülekezetben már nem tudunk neki segíteni, akkor csak a kizárás lehetősége marad.

A Zsidó 6,4 kk. felhozott magyarázata, mely szerint az ember már a második bűn által eljátszotta megtérése lehetőségét, és számára nincs kegyelem, erősen leegyszerűsített és ezt mi sem képviseljük. Ez a tanítás mindenesetre megtalálható már “Hermász Pásztorában” az I. sz. végén. Az élet azonban nem szorítható bele egy ilyen egyszerű sémába. Senkitől sem szabad a megtérés lehetőségét elvenni addig, amíg nem teljesen világos, hogy elbukott.

Nemcsak a Zsidó 6,4 kk. beszél az elbukás lehetőségéről, hanem számos más ige is nyomatékosan óv ettől. Maga Jézus is óv:

“Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,6)

A követés melletti döntés nem veszi el az ember szabadságát. Isten szeretete még midig nyitva hagyja számunkra annak lehetőségét, hogy keresztényként is nemet mondjunk neki. Ha egy keresztény bűnei által ténylegesen elfordult Istentől, az Írás világos kijelentései alapján számára nincs már lehetőség megtérésre, mert megkeményítette magát Istennel szemben.

“Vigyázzatok testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” (Zsidó 3,12-13)

Annak ellenére, hogy manapság sok “Biblia-hű” csoport tagadja az elbukás lehetőségét, mégis világos bibliai tanításról van szó, amihez ragaszkodnunk kell akkor is, ha annak megállapítása, hogy valaki elbukott nem egyszerű séma alapján történik, amint ezt Kluge ránk fogja. Ameddig nem világos valakiről, hogy elbukott Istentől, mi is harcolni akarunk érte. Egy ember örök élete minden fáradtságot megér.

Igaz, hogy a kizárás nem végleges kizárás. Ha egy testvérnek a gyülekezetben nem tudunk már segíteni, ez nem azt jelenti, hogy nincs már megtérésre lehetősége. Ha látható, hogy egy testvér megtért, az az egész gyülekezet számára nagy öröm.

Amennyiben valaki egyértelműen és visszafordíthatatlanul elhagyta Isten útját, számunkra is csak az a lehetőség marad, hogy elváljunk tőle, mert olyan embereknek, akik Isten nélkül akarnak élni, nem lehet helyük Isten gyülekezetében. Mi mindenesetre ezt az elválást nem “kiküldésnek” (Entsendung) nevezzük, ahogyan Kluge gondolja. Az “kiküldés” fogalmára, amelyet mi ebben a formában egyébként sem használunk, inkább pozitívan lehet asszociálni, mint pl. kiküldés misszióba.

Ismeretlen számunkra, hogy őszintétlenség miatt a lakáskulcs elvételével büntessünk valakit. Ha azonban valaki veszélyes vezetési stílussal mind a testvérek, mind a kívülállók életét, illetve épségét veszélyezteti, természetes, hogy csak lelkülete megváltoztatása után ülhet ismét volánhoz.

 

 

IV. Exkurzus: Moon is not the son! (Moon nem a Fiú!)

Megjegyzések “Steven Hassan: Kitörés a szekták bűvöletéből” című könyvéhez

Mivel Kluge Hassan könyvére hivatkozik, engedtessék meg néhány megjegyzés a könyvhöz, s különösképpen a “tudatkontrollról” szóló leírásához.

Maga a szerző tagja volt a közismerten “Mun” szektának nevezett “Egyesítő egyháznak”. Több év eltelte után kikerül onnan, s ettől kezdve óv tőle s a hasonló szektáktól, és ebből a tevékenységből valószínűleg egész jól megél. (Saját beismerése szerint [a német kiadásban 241-242. old.] szektaelhagyó tanácsadóként napi honoráriuma a nyolcvanas évek Amerikájában 250 és 1000 dollár között mozgott. Egy normális beavatkozásra átlagosan 2000-5000 dollárt számított fel.)

Zsidó gyökerekkel rendelkezik, a kereszténység felé való odafordulásáról nincs semmilyen tudomásunk. Ő csak a pszichológiai problematikával foglalkozik. A tanítási tartalmak számára irrelevánsak. Ez egy vallásos csoportosulás megítélésekor nyílván problematikus, hiszen épp a tanítás a lényeges pont annak megítélésében, hogy egy csoport valóban az Újszövetség alapjain áll-e vagy sem.

Üdvözlendő, hogy a szerző számára mennyire fontos az emberi szabadság mindenféle manipulációtól való megóvása. E törekvést mi csak helyeselni tudjuk. Elutasítjuk a pszichológiai manipuláció mindenféle formáját, történjék az hipnózis vagy csoportdinamika által. Pszichológiával lehet talán valakit egy szektához kötni. Isten közössége pszichológia révén nem maradhatna fönn.

Nem osztjuk Hassannak az emberről alkotott azon nézetét, miszerint az ember szinte képtelen önmagát megvédeni tévtanítók manipulációitól. Hisszük, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy nem eshet tehetetlenül tévtanítók csapdájába.

Jézus ezt mondja: “…mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37b)

Ezért nem kell egy igazságszerető embernek semmiféle tévtanítótól félnie, amíg az igazságot keresi.

Néha-néha nekünk is volt kapcsolatunk az “Egyesítő egyház” tagjaival. A velünk való nyílt beszélgetések során mindig a tanításról volt szó. Világos bibliai érveléssel szemben végül semmit sem tudtak fölhozni. Nem próbáltak különösebben pszichológiai trükköket bevetni. Valószínűleg látták, hogy olyan emberek esetében, akik az igazság elkötelezettjei, ezek nem hatnak.

Hassan könyve az “Egyesítő egyház” módszereit illetően nagyon tanulságos lehet. Kluge úr azonban e könyvet egy keresztény gyülekezet megítélésére használja föl, s azzal rágalmaz meg bennünket, hogy mi is ugyanolyan módszerekkel dolgozunk. Ugyanakkor már saját írásából kiderül, hogy a “Mun” követőivel való összehasonlítás legalább néhány döntő pontban teljesen helytelen.

Hassan ezt írja: “Mivel minden totalitárius szekta azt hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezért úgy vélik: a törvény fölött állnak. Mindaddig, míg meg vannak győződve arról, hogy amit tesznek, ’helyes’ és ’igazságos’, sokaknak közülük nincs semmiféle aggálya, hogy célját hazugság által, lopással, csalással és a szellemi manipuláció etikátlan praktikáival érje el. Az emberi szabadságjogokat, amelyekért síkra szállnak, lábbal tiporják. Mit sem sejtő embereket tesznek rabszolgává.”

Mi efféle praktikákkal csak az elismert egyházakhoz tartozó ellenfeleinknél találkoztunk. Ha valaki közöttünk csak javasolna is ilyen praktikát, nem lenne többé helye a gyülekezetben.

“A cél szentesíti az eszközt” alapelv abszolút ellentmondásban áll a Bibliával:

“Vagy talán igaz az, amivel rágalmaznak minket, és amit állítanak némelyek? Hogy tudniillik így beszélünk: tegyük a rosszat, hogy a jó következzék belőle! Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet! (Róma 3,8)

Ami pedig a hazugságot illeti, Kluge úr is elismeri rólunk:

“Ezen ellenségkép ellenére mégsem lehet arra számítani náluk, hogy az embert közvetlenül becsapják. A szekta tagjai valószínűleg előbb megtagadják a válaszadást, mintsem hogy hazugság által kerüljenek ki egy nehéz helyzetből.”

Az Apostolok cselekedete 5. fejezetének 1-11. verséből látjuk, mennyire elítéli Isten a hazugságot.

Jel 22,15: “Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.”

A nagy “egyházakkal” ellentétben, Isten gyülekezetében a hazugoknak nincs helyük.

Kluge úr azt is elismeri, hogy nálunk más “szekta-ismertetőjegyek”, mint amilyenek a következők is, hiányoznak:

— a vezető központi jelentősége

— pénzgyűjtés a vezető számára s a tagok ebből következő kifosztása

— a világot behálózó impérium (beleértve a gazdaságit is) a maga fedő- és álszervezeteivel.

Még ha felületes ismeretekkel rendelkezik is gyülekezetünkről, tudnia kellene, hogy Hassan következő mondata ránk nézve nem igaz:

“Tudomásom szerint fogyatékosságban szenvedő szektatag nem található köztük, mert a velük való törődés időbe, pénzbe és fáradságba kerül. Destruktív szektákban nincs szociális öntudat.” (88. oldal)

Isten szeretetét mi mindenkinek fölajánljuk, akivel találkozunk, s vannak közöttünk is különböző testi fogyatékosságban szenvedő testvérek, akiknek hálásak vagyunk a közösség építésében való értékes részvételükért. Mi Jézust követjük, nem pedig a qumráni közösséget, amely a vakokat és bénákat nem fogadta be.

Még néhány megjegyzés a “tudatkontroll” Hassan által fölsorolt négy összetevőjéhez:

a) Magatartáskontroll

“Magatartáskontroll alatt az individuum pszichés realitásának rendezettségét értjük… hogy hol él, hogyan öltözködik, mit eszik, mennyit alszik, de a munka, a rituálék és az egyéb tevékenységek is, melyeket űz, ide tartoznak. A magatartáskontroll ezen szükséges volta az oka annak, ami miatt a legtöbb szekta nagyon szigorú szabályzatot ír elő. (…) A szekta tagjának a nap minden órájáról számot kell adnia. (…) A parancsok, utasítások végrehajtási menete általában szigorú hierarchikus rendben történik: a szekta vezetőjétől kiindulva helyettesein keresztül az alacsonyabb vezetőkön át egész a hierarchia aljáig…” ( 102-103. old.)

Mi a legszigorúbban elutasítunk minden öltözködésre és étkezésre vonatkozó előírást. Az alvás is az egyéni szükségletektől függ. A szertartások teljesen idegenek tőlünk. Nálunk nincs hierarchia, s ezért “parancsvégrehajtási láncolat” sincs.

Azok közül azonban, amiket Hassan e pontban felsorol, sok minden megtalálható katolikus rendek szabályzataiban, de itt most nincs helye a részletes bizonyításnak.

b) Gondolatkontroll

“A gondolatkontroll … azt jelenti, hogy a tagokba olyan alaposan beletáplálják a tanítást, hogy azok teljesen magukévá teszik a csoport dogmatikáját, elfogadnak egy új nyelvi rendszert és gondolatmegállító technikákat alkalmaznak, hogy a szellemükkel ’összpontosítani’ tudjanak. Ahhoz, hogy jó taggá válhasson valaki, meg kell tanulnia saját gondolati folyamatainak manipulálását. (…) Minden jó a szekta vezetőjében és a csoportban testesül meg, minden rossz pedig a külvilágban. (…) Jellemző módon minden totalitárius szektának megvan a maga sajátos nyelve, vagyis azok a speciális szavak és kifejezések, amelyek, a dogmatikájukban megszabott fogalmi tartalommal bírnak. (…) A bizonyára legközismertebb és leghatásosabb módszer a tagok gondolatainak ellenőrzésére a gondolatmegállító rituálék alkalmazására. (…) A különböző csoportok különféle gondolatmegállító technikákat alkalmaznak: koncentrált imádkozást, hangos vagy halk kántálást, meditálást, nyelveken szólást, éneklést vagy dúdolást. …”(105-107. oldal.)

Az valóban igaz, hogy mi a Biblia tanítását magunkévá tesszük, azáltal, hogy egyénenként is sokat olvassuk a Bibliát, s közösen is sokat beszélgetünk róla. Jóllehet azt minden magát kereszténynek nevező közösség vallja, hogy a Biblia olvasása csak pozitívan hathat az emberre. A Bibliát mi éppen értelmünkkel akarjuk vizsgálni, tanulmányozni, nem pedig értelmünk kikapcsolásával. Nem elvakult ismételgetésről van szó, hanem átgondolásról, mely felelősségteljes cselekvéshez vezet.

Az szintén igaz, hogy a bibliai nyelv a mi nyelvhasználatunkon is érződik. Azonban tudatosan nem akarunk semmiféle csoportnyelvet kialakítani.

A jót csakis Istenben s az ő Fiában, Jézus Krisztusban látjuk megtestesülni. Megváltott bűnösként egyre jobban akarunk az Ő tökéletességéhez közeledni, abban a tudatban, hogy e tökéletességet a földön sohasem fogjuk elérni.

Imádságunk nem gondolatmegállító technika, hanem személyes beszélgetés Istennel.  A szertartásos imádságnak minden formáját elvetjük. A nyelveken szólás Isten ajándéka volt az első keresztény nemzedék számára. Azokban a csoportokban, amelyekben ma használják, ez gyakran menekülést jelent az érzelmekbe.

Később épp az érzelmekbe menekülés ellentétét veti szemünkre Kluge: menekülést a realitásba. Racionalitás és gondolatmegállítás csak egy irracionális gondolati építményben férnek össze.

Hogyan küzdi le Kluge úr a rózsafüzér gondolatmegállító rituáléját saját szervezetében?

c) Érzelemkontroll

“Az érzelmek kontrollja … az egyén érzéseinek manipulálására és beszűkítésére irányul. A bűn és a félelem a két leglényegesebb eszköz az emberek kontroll alatt tartására. Alighanem a bűn a legfontosabb eszköze a nyomásgyakorlásnak, melynek célja konformizmus és engedelmesség elérése. (…) A lojalitás és az odaadás a legtöbbre becsült érzelem. … A tagok soha nem kritizálhatják a vezetőt, mindig csak önmagukat. Az emberek közötti kapcsolatokat sok csoportban teljes kontroll alatt tartják. (…) Sokszor szándékosan tartják az embereket belső kiegyensúlyozatlanságban: egyik pillanatban dicsérve, a másikban szidalmazva őket… A korábbi bűnök vagy rossz hozzáállás bevallása úgyszintén az érzelemkontroll óriási eszköze. A régi bűnöket természetesen … csak ritkán felejtik el vagy bocsátják meg. (…) Az érzelemkontroll leghatásosabb technikája irracionális félelmek keltése. … Az emberekben kialakítják, hogy pánikszerű reakcióik legyenek, ha a csoport elhagyására gondolnak: heves verejtékezés, erős szívdobogás. … A tanításba beavatott tag gyakorlatilag el se tudja képzelni, hogy a csoporton kívül biztonságban érezze magát. …” (107-109. oldal)

A bűn minden ember életében valóság. Ha nem tisztulunk meg a bűntől, az félelmekhez vezet, egyszerűen azért, mert a bűn elválaszt Istentől s az embertársaktól, s végül saját magunktól is elidegenít. Éppen ezért a megbocsátás s a bűntől és félelmektől való megszabadulás a kereszténység egyik lényeges pontja. A bűnt nem elfojtjuk, hanem bevalljuk s megbocsátunk egymásnak. Isten erejében megtapasztaljuk a szabadulást, s tiszta lelkiismerettel élhetünk. A testvéri intések nem a kontrollt szolgálják, hanem segítséget nyújtanak a bűntől való megszabaduláshoz. Tartozunk egymásnak azzal, hogy intsük egymást, függetlenül attól, hogy a bűnt elkövető egy hete vagy húsz éve van a gyülekezetben. A keresztény intés célja a jóban való állhatatosság és stabilitás elérése. A dicséret és a feddés kiegészítik egymást. Csak akkor válnak a pszichikai manipuláció eszközévé, ha a konkrét élethelyzettől elválnak, ha a dicséret az etikátlan cselekvés megerősítését, a feddés pedig a bűnösség érzésének bebeszélését szolgálja.

A keresztények azért vannak együtt, hogy egymást intsék és bátorítsák (1 Tessz 5,11). Szidalmazásoknak pedig Isten gyülekezetében amúgy sincs helye.

Isten gyülekezetében senki se tud tartósan csupán a félelemtől motiváltan megmaradni. Egyedül az Isten iránti szeretet az a motiváció, mely minket a gyülekezetben tart.

Nyilván vannak a Bibliában elbukástól való erős óvások. Az ihletett szerzőktől azonban elfogadhatjuk, hogy náluk nem arról van szó, amit Hassan érzelemkontrollnak nevez, hanem tényleges veszélyre való őszinte figyelmeztetésről. Ezért óvunk mi is az elbukástól, de mindig abban a tudatban, hogy mindenek előtt a szeretetet kell felébresztenünk a másikban.

d) Információkontroll

“Sok totalitárius szektában a tagok egyáltalán nem juthatnak hozzá semmiféle a szektától független újságokhoz, folyóiratokhoz, televízióhoz és rádióhoz. (…) Az információkontroll kiterjed az összes kapcsolatra.  A tagok nem beszélhetnek egymás között soha sem olyasmiről, amivel a vezetőt, a doktrínákat vagy a szervezetet kritizálnák. A tagoknak kölcsönösen meg kell figyelniük egymást…  Újonnan csatlakozottak nem beszélgethetnek egymással idősebb tag felügyelete nélkül… Az információellenőrzést e csoportokban azáltal is elérik, hogy az ’igazság’ különféle szintjeiről beszélnek.  A szektaideológiák külön a külvilágra s külön a bent lévőkre érvényes doktrínákból állnak…” (110-111. oldal.)

Gyülekezetünkben megtalálható a különböző csoportok és szervezetek irodalma. Nincs semmiféle korlátozás az irodalom olvasására vonatkozólag. Hogy egy keresztény erkölcstelen tartalmú folyóiratokat és könyveket kerül, az magától értetődő. A kritika nem tilos, hanem kívánatos, csak legyen építő. Közösségünk életében fontos szerepet szánunk a testvérek közötti személyes találkozásoknak, a hitben fiatalabb testvérek egymás közötti találkozásának is.

Mi csak egy igazságot ismerünk: ugyanazt osztjuk meg a közösségben egymással és a külvilággal is.

Hogy mi valójában az információkontroll, arról “szt.” Benedek regulájának föntebb említett szakaszában olvashatunk:

“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek szabályzata 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.)

Minden olvasó ítélje meg maga, hol található itt a totalitárius rendszer.

A IV. C. “Hogyan szerveznek be új tagokat” című részhez

“Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.” (2 Kor 2,17)

Kluge néhány szubjektív tapasztalatról számol be, melyeket az ő negatív elvárásokra épülő magatartása befolyásol. Hogy egy adott beszélgetést hogyan vezetünk, attól a személytől függ, akivel beszélgetni kezdünk.  Csak az lehet minden missziós beszélgetés célja, hogy a Jézus követéséhez szükséges legnagyobb segítséget kínáljuk föl. Mivel nincs “F-sémába” tartozó ember, ezért “F-sémába” tartozó missziós beszélgetés sincs.

Ha egy Isten szerinti gyülekezetbe való bevezetésről van szó, nem lehet hallgatni visszásságokról és az álgyülekezetekről. Szeretetlen dolog lenne, ha nem óvnánk másokat tévtanítóktól, akik a kereszténységet meghamisítva hirdetik.

Számunkra egyáltalán nem “élvezet” – mint ahogy Kluge gondolja -, hogy rávilágítunk az egyháztörténelem sötét oldalaira. Ellenkezőleg: nagyon szomorú látni azt, mennyi bűnt követtek és követnek el Jézus nevében.

Kluge leírásával ellentétben beszélgetéseink során mindig annak az Istentől kinyilatkoztatott igazságnak a felismerésére helyezzük a hangsúlyt, melyet  a Bibliában  mindenki megtalálhat.

Ami Luthert illeti, szükségtelennek tartjuk, hogy olyan módon vitatkozzunk vele, amilyen kíméletlen módon ő lerohanta ellenfeleit, miként ezt sok akkori katolikus vitázó is tette. Tanainak mélyebb megismerése kellőképpen fényt derít istentelenségére. Kluge szemünkre veti, hogy előszeretettel kritizáljuk Luther testkerületét, bár erről közülünk a legtöbben semmit sem tudnak. Ha “kövéren is halt meg” (erről e szöveg írójának se volt eddig tudomása), az a fegyelem hiányára utal, ami Isten emberéhez biztos méltatlan, mégis egy ember megítélése tanítása alapján történik.

Mi is különbséget teszünk Luther s a magát róla nevező “egyház” között, amely legalább a szabad akarat tagadásának s az ezzel kapcsolatos eleve elrendelés szörnyű tanát nem vette tőle át.

Ha keresztényekkel találkozunk, örülünk az újonnan megismert testvéreknek, s nem kételkedünk keresztény voltukban, még ha ez talán tökéletlen is volt. Mi csak azokat a testvéreket kereszteljük meg, akik a velünk való találkozás után váltak kereszténnyé.

A “bűn” és a “szabadság” minden bizonnyal olyan két fontos témakör, amely hitetlenekkel való beszélgetések során újra és újra szóba kerül. Hiszen a Krisztusban való megváltás lényege éppen a bűnöktől való szabadság.

“… aki bűnt cselekszik, a bűn szolgája.” – “Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 34. 36)

Épp azért akarjuk, hogy minden ember részesüljön ebben a szabadságban, mivel mi ezt már megtapasztaltuk életünkben.

Az első század keresztény írásaiban (a  Didakhéban és a Barnabás-levélben) megtalálható a két útról szóló tanítás, melyet Jézus már a Hegyi beszédben (Mt 7,13-14) kifejtett. Minden ember, aki döntés elé kerül, választhat az élet vagy a halál útja között. E korai keresztény írásokban nem elvont utakról van szó, hanem egészen konkrét cselekedetekről, melyekből látható, ki melyik utat járja. Ha mi arról a szabadságról beszélünk, melyet Krisztusban tapasztalunk meg, úgy az alapvetően az az út, amelyet a kora keresztény hagyomány az élet útjaként nevez meg.

Nem akarjuk az embereket megtéveszteni a bűn szabadságként való feltüntetésével, miként Kluge, aki többször is utalást tesz egy kávéházi látogatás “felszabadító” hatására. Nem akarunk azokhoz tartozni, akikről Péter ezt írja:

“Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (2 Pt 2,19)

Amit mi ebben a konzumkényszertől űzött világban szabadságként tapasztalunk meg, azt tartja Kluge úr korlátozottságnak. Ez persze szemléletmód kérdése. Minden kábítószerfüggő egyén “korlátozottságként” éli meg, ha nem juthat hozzá a drogjaihoz. Holott a valódi bilincseket éppen a drogok jelentik számára. Annak, aki még bűneinek rabságában él, a keresztények szabadsága “korlátozottság”, mivel csak azt látja meg, amiről le kell mondania, nem pedig azt, amit megnyer.

Figyelemre méltó Kluge szemrehányása, miszerint mi mindig világos koncepcióval kezdünk beszélgetésbe. Minden értelmes beszélgetésnek előfeltétele, hogy a partnereknek meglegyenek az elképzeléseik a beszélgetés célját illetően. Nem létezik “forgatókönyv” a missziós beszélgetéshez, de célunk világos. Részünkről nem jelentéktelen csevegésről van szó, hanem Istennek és az Ő üdvözítő útjának megismeréséről.

E mondat: “Szabályszerűen begyakorolják, hogy ne hallgassanak a másik érveire” – rágalom. Ha valaki közülünk valóban mondta volna: “Amit mások mondanak, az téves, egyszerűen ne vedd komolyan” -, akkor az ellentétben áll közösségünk elveivel. Nekünk nem kell semmilyen érvektől tartanunk. Egy nyílt érvelésben csak nyerhetünk. De különbséget kell tennünk részletekre, illetve alapvető kérdésekre vonatkozó érvek között. Ha például katolikusok igazolják, hogy Péter volt Rómában, s ott mártírhalált halt, azt teljességgel elfogadjuk. Ez azonban még csak a legcsekélyebb érv sem lehet a pápaság intézményének helyessége mellett, mivel ez sem a Bibliából, sem az első századok egyháztörténelméből nem vezethető le.

Az igazság túlságosan drága ahhoz, hogy az “érvkeresés sportját” űzzék belőle. Az érvek közös megvitatása számunkra nem sport, hanem elkötelezettség igazságszerető emberekért, akik a másképp gondolkodók gondolatait nem akarják egyszerűen semmibe venni.

Kluge kritizálja nálunk egyrészt a “betanítást”, másrészt a “hallgatás általi választ”. Mit tegyünk, hogy igaza legyen? Milyen borzasztóak lehetnek a viszonyok mindazokban az iskolákban, ahol a tanár egyrészt “betanít” (a tananyagát előadja), másrészt diákjaival egy “már meglévő eredményt” dolgoztat ki! Kluge úr egyszerűen megpróbál újra meg újra néhány megfigyelésből egy olyan rendszert létrehozni, amely egyrészt nem létezik, másrészt nem is logikus – hogy ezáltal elérje célját, vagyis, hogy minket “pszichoszektaként” járasson le.

Ezért használja ránk a “pszichoszektákra” illő “love bombing” fogalmat, amely önmagában véve ellentmondás. A szeretet nem fegyver, amellyel valakit el lehet pusztítani. A mi szeretetünk nem a másik ember rövidtávú érzelmi “ellátása”, hanem tartós elkötelezettség.

A Kluge által említett “Tudósítások Lengyelországból” – mely szerint “a szülők akarata ellenére vittek kiskorúakat a csoportba” – az alábbiak szerint egészítendő ki, illetve korrigálandó. Még soha senkit nem “vittek a csoportba”. A fiatal testvérek saját elhatározásukból tartózkodtak a testvéreknél szüleik akarata ellenére. Senki nem kényszerítette őket, szabad akaratukból voltak ott. Annak a lánytestvérnek a “bűne”, akit egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, abban állt, hogy a fiatalokat, akik szabad elhatározásukból nálunk tartózkodtak, nem küldte saját akaratuk ellenére haza a szülőkhöz. Egy másik bíróság egy hasonló esetben visszautasította a vádat.

A fiatalokat a találkozó után mindig hazavittük, holott szörnyű dolgokat kellett otthon kiállniuk. A szülők gyakran megverték őket, többször is széttépték, illetve elégették szemeik előtt a Bibliát, kötelezték őket katolikus elsőáldozási ünnepségen való részvételre. A testvéreknek hosszabb ideig tartó fogságot kellett elviselniük a szülői házban, három hónapig nem járhattak iskolába. Időnként lábuknál fogva lánccal bilincselték le őket, és voltak, akiket lőfegyverrel is fenyegettek.

A bántalmazást szenvedett testvérek szüleik elleni későbbi vádját azzal az indokolással utasították el, hogy a szülők csupán bizonyos intézkedéseket tettek gyermekeik védelme érdekében. Hamis tanúk vallomásai megóvták a szülőket a büntetéstől.

A szülők látták, hogy szigorú korlátozásaikkal nem sikerült a fiatalokat meggyőződésüktől eltéríteni. Mivel azonban a fent említett lánytestvér címét ismerték, törvény elé citálták őt abban a reményben, hogy a gyülekezet a fiataloknak megtiltja a velük való találkozást, mivel ez “büntetendő”.

A testvérek a gyülekezettől való erőszakos elválasztás ellenére is hűek maradtak útjukhoz.

Az a vágy, hogy amennyi időt csak tudunk, együtt szeretnénk tölteni, nem csupán az “újakat” jellemzi. Életkörülményeinket megpróbáljuk úgy tervezni, hogy a mindennapos közösség – akár fiatal, akár idős számára – lehetséges legyen, nem azért, hogy “egymásban biztosak legyünk”, hanem hogy a mindnyájunk számára fontos közösséget megtapasztalhassuk. Olyan emberek számára, akikben nincs meg ez a vágy, azok számára ez persze gyanús.

Könnyű negatív címszavakkal dobálózni, mint például “miliő”-, illetve “információkontroll”, “gondolat” -, és “tudatkontroll”, főleg azért, mert megfelelő negatív viszonyulás mellett könnyű pozitív töltetű szavakat negatív előjellel ellátni.

Ha egy férfi megkérdezi a feleségét, hogy mit tett a nap során, ez lehet szeretetből fakadó érdeklődés, vagy akár “miliő- és információkontroll” is.

A levéltitkokat megőrizzük, s nem létezik semmiféle tilalom, hogy valaki valakivel találkozzon, mint az különböző katolikus “rendeknél” szokásban volt (és van?).

“Hogy egy szerzetes leveleket vagy más egyebet kaphat-e – A szerzetes számára egyáltalán nem megengedhető, hogy a szüleitől vagy bárki mástól, akár szerzetestársától is, hogy az apát engedélye nélkül eulógiákat vagy egyéb kis ajándékokat elfogadjon vagy adjon.” (Szent Benedek regulája 54. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 54. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 240.)

“Senki se merészeljen a kolostoron kívül látott vagy hallott dolgok közül másoknak bármit elmesélni, mert ezzel nagy károkat okoz. Ha ezt mégis meg merné tenni valaki, úgy vessék alá a szabályzatban megszabott büntetésnek. Ugyanaz a büntetés érje azt is, aki veszi a bátorságot a kolostor falainak elhagyására, vagy arra, hogy bárhova elmenjen, vagy, hogy valamit, akármilyen jelentéktelen dologról legyen is szó, az apát megbízása nélkül tegyen…” (Szent Benedek regulája 67. fejezet, fordítás németből: ”Regel des Hl. Benedictus”, 67. Kapitel, in: Die großen Ordensregeln S. 255.)

Végigfut a hideg az ember hátán, ha  Klugénak az új tag pszichés állapotáról szóló leírását olvassa (kétely, bizonytalanság, öngyilkossági gondolatok, érzéketlenség, az iskolai és munkahelyi teljesítmény csökkenése, lesoványodás, nyugtalan tekintet…). A fantáziának nincsenek határai! Természetes, hogy az embert minden komoly döntés még nagyobb komolyságra indítja. Hogy rossz vicceken vagy felületes pletykákon nem nevetünk együtt másokkal, az értelmezhető a “humorérzék elvesztéseként”, “elállatiasodásként” és “érzéketlenségként”.

Pszichésen labilis emberek teherként élik meg a nagy döntéseket, a stabilak viszont nem. Ez mindenütt így van, és semmi köze a mi közösségi formánkhoz. Bárki utána olvashat különböző szentéletrajzokban, mely szimptómák léptek föl katolikus “szenteknél” döntési időszakaikban.

Keresztényekké szilárd és ingadozó személyiségek is válhatnak, nyilván nem belső erőfeszítés nélkül. Minden általánosítás tisztességtelen, és a Kluge írásaiban mindenütt jelenlévő előítélet hatja át.

Kluge “bibliai helyek ügyes kiválogatása” által történő pszichikai manipulációval vádol minket. Természetes, hogy mérlegeljük, mely bibliai helyek segítenek leginkább egy konkrét szituációban. Nem akarunk naphosszat egyszerűen csak csevegni. Mivel számunkra mindenki szabadsága fontos, csak arra mutathatunk rá, amit az adott helyzetre nézve fölismertünk a Szentírásból. Az Istennel való élet melletti döntést mindenkinek magának kell meghoznia.

Mindazonáltal ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy ne csupán egy szempontot vegyünk figyelembe: az Írás különböző részeit és olyan érveket is mérlegelni akarunk, amelyek úgy tűnik, hogy ellentmondanak a mi véleményünknek. Kluge vádja a Szentírás néhány kijelentésének tudatos elhallgatását is magába foglalja. Ez teljességgel ellentmond a Bibliával szembeni hozzáállásunknak, mivel a mi meggyőződésünket nem akarjuk egyszerűen “belelátni” a Bibliába, hanem tárgyilagos beszélgetésekben akarjuk felismerni Istennek a Bibliában kinyilatkoztatott akaratát. Sajnos csak kevés ember veszi a fáradságot, hogy ilyen beszélgetést folytasson velünk.

Így a vagyonközösségben való részvétel is, amelyet – ahogy Kluge mondja – hogy “nem követelnek meg”, számára csupán “szociális csoportnyomás” eredménye. Neki az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy nálunk valami szeretetből történhet. Mivel azonban mégis elismeri, hogy nálunk “nincs semmiféle irányultság a vezető számára történő pénzszerzésre s a tagok ebből fakadó kizsákmányolására”, tulajdonképpen azt sugallja, hogy mi szeretetből osztjuk meg egymással javainkat. De hát olyasmi nem lehet, aminek nem szabad lennie!

Ha a katolikus rendekben (miként a fent említett példából is kiviláglik) a vagyonközösség csak kényszerből működik, akkor egy szeretetből működő vagyonközösség, ráadásul az “egyedül üdvözítő” római katolikus egyház kebelén kívül per definitionem (definíció szerint) lehetetlen. Ez azonban szeretetből mégis működik, akármilyen szándékot tulajdonítsanak is nekünk mások.

Megjegyzések a “külső kritikához, mely minket eggyé forraszt”. Nyilvánvaló, hogy a kívülállók részéről érkező elutasítás azt is eredményezi, hogy még tudatosabbá válik számunkra, milyen nagy érték minden egyes testvér, akivel az ember mindent megoszthat. De semmiféleképpen sem a kívülről érkező elutasítás a bizonyíték ennek helyességére.  A Jehova tanúi is gyakran részesülnek társadalmi megvetésben, de ez még egyáltalán nem bizonyíték arra nézve, hogy tanaik helyesek.

Kluge úr sem panaszkodhat amiatt, hogy nem tartjuk magunkat azoknak, amik nem vagyunk. Mivel mi nem vagyunk, és nem is akarunk mások lenni, mint keresztények, nem nevezhetjük magunkat másképpen. “Igazi” vagy “új” keresztények sem vagyunk, mert a keresztények között nincsenek különböző osztályok. A mi ismertetőjegyünk a szeretet és az egység:

“Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

“…hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”  (Jn 17,21)

IV. A. “Hol toboroznak?” című részhez

“Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt…” (Mk 16,20)

Minden keresztény mindig és minden helyen misszionárius. Az evangélium hirdetése nem korlátozódhat csupán bizonyos személyekre, helyekre vagy időpontokra. A legnagyobb kincs, amelyet Isten ajándékozott nekünk, késztet bennünket arra, hogy megosszuk azokkal, akik még nem ismerik. A Krisztusról, és az életünket betöltő reménységről való tanúságtétel hatja át egész életünket. Ezért minden helyzetben nyitottak akarunk lenni beszélgetni a hitről.

Éppen a misszióban tapasztaljuk meg az Istentől való mély függésünket. Isten, aki ismeri az emberek szívét, segít, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben találkozzunk olyan emberekkel, akik nyitottak az Ő Igéjére – legyen akár hétköznapi, iskolai, munkahelyi helyzetről, utazásról szó, vagy éppen különböző olyan rendezvényekről, amelyeken a hit a téma.

Kluge kritikája tehát missziós tevékenységünknek csak egy részére vonatkozik. Nagyon sok testvért nem vallásos rendezvényen ismertünk meg, hanem más helyzetekben. Már évekkel azelőtt, hogy Kluge megállapította: “Ateisták közötti misszió nem ismert”, újra meg újra beszélgettünk ateistákkal is. Néhány testvérünk kereszténnyé válása előtt ateista volt.

Nincs olyan szándékunk, és soha nem is volt, hogy valakit egy keresztény gyülekezettől elcsábítsunk. Ez Krisztus testének megrontása lenne, és ezt mi is így ítéljük meg:

“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1 Kor 3,17)

De ahogy már fentebb kifejtettük (III. F), ezek a szervezetek nem gyülekezetek, hanem a “világ” (a saját értelmezésük szerint is, hiszen nyilvánvalóan elfogadják, hogy hitetlenek is legyenek közöttük). A vallásos világ is “világ”, amelyben számos hitetlen van. Tehát megbízatásunk következménye, hogy ennek a vallásos világnak az embereit se akarjuk kirekeszteni missziós tevékenységünkből.

Ha Pál valamely városban először a zsinagógába ment, hogy Izrael fiait megszólítsa, akkor azt azért is tette, mert ott több nyitott emberre számíthatott. Így aztán mi is reméljük, hogy különböző vallásos csoportokban találunk olyan embereket, akik talán már keresztények vagy legalább már tettek bizonyos lépéseket a helyes irányba.

IV. B. “Kit szerveznek be?” című részhez

“Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért…” (Ézs 55,1)

Biztosan örülünk, ha olyan embereket ismerhetünk meg, akik már mielőtt velünk találkoztak, elkötelezettek voltak, és nemcsak együtt akartak járni valahova a többiekkel, hanem vizsgálták, hogy mi a helyes, és amit annak találtak, azt következetesen tenni is akarták. A döntés Jézus követése mellett nem jöhet létre érzelmi felindulás hatására, hanem racionális érveken kell alapulnia.

Gyakran kellett szomorúan tapasztalnunk, hogy valaki kezdetben nagyon lelkes volt, de ez az érzelmi túlcsordulás nem volt alap a kereszténnyé váláshoz, és így nem válhatott Jézus követőjévé. Ezt Jézus is mondja a Mt 13,20k-ben:

“Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik.”

Az első pillanatban történő fellelkesülés nem alap. Aki nem keresi valóban az igazságot, semmit sem fog találni a gyülekezetben, ami őt tartósan itt tartja. Nem tudunk tartós alapot adni neki, mert nem akar az örök élet forrásából inni, amit mi Krisztusban találtunk meg.

Kluge tudja, hogy “hogy a legtöbb tag úgy nyilatkozik, hogy a kapcsolatba kerülés előtt nagyon kereste az élet értelmét.” Mivel Kluge a “legtöbb taggal” soha egyetlen szót sem váltott, meglepő, hogy ezt honnan tudja. Az mindenesetre igaz, hogy keresni kell ahhoz, hogy találjunk. A népegyházak legtöbb tagja a bölcsőtől a ravatalig tag anélkül, hogy valaha is igazán keresett volna. Ez a gyülekezetfogalom biztosan távol áll tőlünk.

“A bensőség utáni igény”, amelyet Kluge érdeklődő beszélgetőpartnereinknél és fiatal testvéreinknél megállapít, semmiképp sem hiba. Mindig jó, ha az ember a lényegesre koncentrál, és mindent alaposan átgondol, ha Istent állítja élete középpontjába. Mégis megvan a befelé fordulás veszélye is, amely a közösségi élet kihívásában ellensúlyt talál. Kluge ábrázolása azonban nagyon egyoldalú. Alig ismer minket, mégis azt akarja megállapítani, hogy milyen embertípusok vagyunk. Nincsen tipikus keresztény személyiség-struktúra. Különböző emberek vagyunk: befelé fordulók, nyitottak, magánzók, és olyanok, akik hozzá vannak szokva a társasági élethez. Isten tart össze minket, és segít nekünk, hogy az Ő képmására formálódjunk. Nem úgy, hogy elveszítsük személyiségünket, hanem, hogy személyiségünk mélyüljön.

Hogy mennyire “radikális” a változás, ami a gyülekezet megismerése által végbemegy, az nagy mértékben az érintett előéletétől függ. Néhányak számára az élet a gyülekezetben csak a már korábban elkezdett keresztény élet következetes folytatása. Mások számára az a hatás, ami a testvérek által érte őket az első találkozás volt a kereszténységgel, és mi vezethettük őket hitre.

A “Tagtoborzás majdnem kizárólag fiatalok és fiatal felnőttek között” című részhez:

Nem csoda, hogy emberek olyan korban, amelyben amúgy is kilépnek az életbe, Jézus követése mellett döntenek. Fiatalon az ember egyszerűen még rugalmasabb. De olykor megtörténik az a “csoda” is, hogy idősebb emberek is Istenhez fordulnak. Az életkortól függetlenül minden emberért igyekszünk, hiszen Isten minden embert hívni akar.

IV. “Hogyan toboroz a csoport új tagokat?” című részhez

“Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldlek titeket.” (Jn 20,21)

Bevezetésképpen fontos tisztázni, hogy mi nem egy csoport számára szerzünk tagokat. Szó sincsen csoporttagságról. Nem ismerünk keresztleveleket vagy egyéb tagsági könyveket, amelyekben névtelen juhokként tartanak minket számon. Nincs tagsági díj, nincs munkaköri leírás, se más egyéb.

Mi Jézus követésére hívunk embereket, nem pedig egy csoportba. A helyes szellemi alap nélkül nem jöhet létre keresztény közösség. Aki követi Jézust, szereti testvérét, anélkül, hogy bármilyen papírt aláírna.

III. F. “Más keresztény gyülekezetekhez való viszonyuk” című részhez

“hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned” (Jn 17,21)

 “…igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4,3-6)

Csak egy gyülekezet van. Krisztus teste nincs részekre osztva (vö.1 Kor 1,13). Bibliaellenes gondolkodás az, hogy különböző keresztény gyülekezetek létezhetnek különböző tanításokkal. Ezért már maga a kérdés: “milyen a viszonyuk más keresztény gyülekezetekhez?” tagadása a gyülekezet egységére vonatkozó bibliai tanításnak.

Ha az Újszövetségben a “gyülekezet” szó többes számban áll, akkor az egy gyülekezet különböző helyi gyülekezeteiről van szó. Ahogyan a bevezetőben (II.) említettük, soha nem akartunk “saját” gyülekezetet alapítani, és soha nem is tettük ezt. Ha találtunk volna egy olyan közösséget, amely megérdemli az “Isten gyülekezete” nevet, azonnal csatlakoztunk volna hozzá. Megtagadtuk volna Istent, ha ezt nem tettük volna meg.

Nem igaz, hogy “minden egyház és hitközösség keresztény voltát (pontosabban inkább egyház voltát) elvitatjuk”. Csak a számunkra ismert “egyházak”-ról mondhatjuk, hogy nem felelnek meg az újszövetségi egyház fogalmának.

Tudjuk azonban, hogy az “egyházakban” is vannak keresztények, és jó néhány testvér keresztény volt olyan szervezetek kötelékeiben, amelyek Isten előtt nem gyülekezetek.

Azt, hogy az “egyházak” tanításukban és gyakorlatukban az első gyülekezetektől eltérnek, saját képviselőik sem hallgatják el. Miért nevezzük őket akkor keresztény gyülekezeteknek?

Ami a Biblia szerint nem egyház, azt mi sem nevezhetjük annak.

Ebben az összefüggésben fontos utalni arra, hogy a búza és a konkoly példázatának (Mt 13,24-30.36-42) Origenész óta képviselt értelmezése is oda vezet, hogy az “egyházak” magukat azonosítják a “világgal”. A példázatot úgy értelmezik, hogy az egyházban meg kell tűrni a bűnösöket, az egyházban jónak és rossznak is kell lennie, és hogy az egyház végső soron mindig kevert társaság (corpus mixtum Augustinusnál). Jézus azonban ezt mondta: “A szántóföld pedig a világ.” (Mt 3,38a)

Jézus ebben a példázatban nem a gyülekezetről beszélt. Ellene mondott a zsidó várakozásnak, miszerint a gonoszok (a gyakran politikailag elképzelt) Isten országának közelgő megjelenésekor kiirtatnak. A világban a szétválasztás csak az idők végén következik be. A gyülekezetben azonban már most. Aki ezt a példázatot a gyülekezetre vonatkoztatja, az a világgal azonosítja azt, amit ma “egyháznak” és “gyülekezetnek” neveznek. És ebben igaza van.

Ha Kluge kritizálja azt, ahogy mi az “egyházakat” jellemezzük, akkor arra kellene gondolnia, hogy az ő szervezete még ma sem tekinti a reformáció során keletkezett “egyházakat” teljes értelemben egyháznak. 2000-ben a “Hittudományi Kongregáció” (die “Kongregation für die Glaubenslehre”) a következőt jelentette ki:

“Azok a közösségek ellenben, amelyek az érvényes püspökséget és az eucharisztikus misztérium eredeti, teljes valóságát nem tartották meg, tulajdonképpen nem egyházak.” (Magyarázat “Dominus Iesus” 17 – saját fordításban)

Ezen felül ez a “katolikus egyház” másokat, akikkel most meghitt ökumenikus együttműködésben áll, évszázadokon át eretneknek, tévtanítónak tartott, és ha csak tehette, erőszakkal is üldözött. Ezen az alapon a nácizmussal való összehasonlítás, amely bizonyára az emberi gonoszság egyik tetőpontja volt, teljesen jogos. De amíg a barna fenevadak garázdálkodását néhány év alatt meg lehetett állítani, a katolikus “egyház” évszázadokon át gyilkolt meg áratlan embereket Jézus nevében. A katolikus terror nem volt olyan intenzív, mint a náci, de lényegesen tovább tartott.

Érdemes megemlíteni ebben az összefüggésben, hogy a katolikus szervezet legalábbis Németországban és Ausztriában jó néhányszor behízelegte magát a náci kormánynál. Így az Anschluss-t (Ausztria hozzácsatolását a nemzetiszocialista Németországhoz) MINDEN osztrák püspök lelkesen üdvözölte, és a (Ver-) “Führer”-t [Verführer = félrevezető; Führer = vezér (ném.)] “Heil Hitler” kiáltással köszöntötték. Néhány kritikus szellem, mint például Franz Jägerstätter, aki Hitler gyilkos csapataival nem akart háborúba vonulni, nem kapott támogatást az igazságtalan háború elutasításában (ami biztos Isten akarata volt), hanem ellenkezőleg: a püspök megpróbálta rábeszélni Jägerstättert, hogy alkalmazkodjon Isten ellenségeihez. Ma természetesen mártírnak tekintik (mert az állítólag Istentől választott pásztornak nem engedelmeskedett).

A Mt 7,1-gyel kapcsolatban már állást foglaltunk.

III. E. “Ahogyan a Bibliát kezelik” című részhez

“A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon” (Kol 3,16)

A Bibliát valljuk hitünk egyedüli forrásának. Amit a katolikusok és ortodoxok tradíciónak neveznek, az nem jön szóba a hit forrásaként, mert ezek a hagyományok nem az apostoli korból származnak, és gyakran ellent is mondanak a Bibliának.

Ezért aztán magától értetődő, hogy közös beszélgetéseinkben elsősorban az a célunk, hogy a Bibliát egyre jobban megismerjük és megértsük. Elvetjük a fundamentalista értelmezést, amely a szóbeli ihletettség tanításán alapszik, mert ez a gondolkodás óhatatlanul az értelem feladásához vezet, amit Isten éppen azért ajándékozott nekünk, hogy Őt egyre jobban megértsük. Éppígy azonban a liberális teológiát is el kell utasítanunk, amely a Bibliát emberi koholmánnyá alacsonyítja. Ezen felül a liberális teológusok érvelésmódja gyakran mindennek nevezhető, csak nem történelminek vagy kritikainak, melyet csak a saját ideológia határoz meg. A Bibliát nem szó szerint, de komolyan vesszük.

Isten olyan világosan kinyilatkoztatta magát, hogy mindenki, aki őt komolyan keresi, meg is fogja találni az Ő Igéjében. Isten akarata mindenki számára felismerhető.

Az a vád, hogy a Bibliát “egyfajta jóslatnak” látjuk, nemcsak jogtalan, hanem ellentmond Kluge saját megállapításának, miszerint ”viszonylag magas teológiai szint” jellemez minket. Ebből a kritikából látható, hogy Kluge semmiképp sem törekszik objektív, segítő szándékú kritikára, hanem rágalmaz.

A Bibliának mindenféle szerencsejátékhoz hasonló használatát határozottan elutasítjuk, úgymint igehelyek húzását különböző alkalmakkor (pl. Újévkor). Ide tartoznak az evangélikus és szabadegyházi körökben nagyon kedvelt herrnhuti lózungok (-jelszavak).

Azt is tudjuk, hogy a Biblia nem ad “minden kérdésre pontos választ”. Egyrészt világos, hogy Isten a Bibliában mindent kinyilatkoztatott, ami egy ember üdvösségéhez szükséges, és nincs szükségünk semmilyen ezen kívüli kinyilatkoztatásra vagy hagyományra, hogy Istent megtaláljuk, és az üdvösséget elnyerjük. Másrészt sok olyan dolog van, amire a Biblia nem ad egyértelmű választ, vagy egyáltalán nem ad választ. Ez a gyakorlati élet több pontjára is vonatkozik. Ezért az a szemrehányás is, hogy mi ”az első század néhány keresztény gyülekezetének életmodelljét különbségtétel nélkül a mai viszonyokra” alkalmazzuk, önmagában értelmetlen dolog. Sok részletben egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy az első keresztények hogyan alakították az életüket. Az Apostolok Cselekedeteinek összegző tudósításai csak néhány alapelvet mutatnak. A mai helyzetben sok mindent önálló gondolkozás által a Szellem vezetése által kell felismernünk. Nem vagyunk ”bibliapozitivisták”, mint az ún. ”Krisztus Gyülekezete”, amely minden tettét alá akarja támasztani pozitívan újszövetségi igehelyek alapján.

Azt, hogy a Bibliát csak hozzáértők, vagyis vezetők érthetik és magyarázhatják helyesen, talán római katolikus tankönyvekben lehet olvasni. Nekünk ilyen tanításunk nincsen. Nálunk nincs magyarázati monopólium, mint ahogy azt a római katolikus tanítóhivatal, illetve az Őrtorony Társaság igényli magának. Magyarázatunk erőssége, ill. gyengesége mindenki számára érthető érveink erősségén, ill. gyengeségén múlik.

Örülünk, és hálásak vagyunk, hogy szabadon lehet Bibliát vásárolni, hogy a katolikus Bibliamonopólium megtört, és hogy ma már senkit sem száműznek azért, mert nem katolikus Bibliakiadás van nála. A Biblia nem tud védekezni téves magyarázataival szemben, és nagyon szomorú, hogy egyes emberek mit csináltak és csinálnak Isten szavából. De nyílt véleményütköztetésben és vitában megmutatkozik, hogy hol van az igazság.

Még néhány szó azokhoz az Igékhez, amelyeknek a helytelen magyarázatával Kluge vádol minket:

a) Néhány első századi gyülekezet életmodelljének különbségtétel nélküli napjainkra vonatkoztatásával kapcsolatban állást foglaltunk. Nyilvánvaló, hogy Kluge nehezen tudja megemészteni a ”mindennapi találkozás” témáját. Minket erre Isten szeretete késztet.

b) “Az egyház, mint bűnösök gyülekezete”

Ezt a nem létező igehelyet létezés hiányában nem tudjuk sem “allegorikusan érteni” sem “korfüggőnek bélyegezve elvetni” vagy “kimagyarázni”.

Mások ezzel szemben így tesznek olyan igehelyekkel, amelyek a gyülekezet szentségéről beszélnek. Pl.: Mt 18,15-18; 1 Kor 5,1-13; 2 Kor 6,14-7,1; Ef 1,4; 5,25-27; Kol 1,9-11.21-23; Jel 2,5; 3,15-16; 14,4-5…

c) “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Jézus ezekkel a szavakkal nem arra gondolt, hogy a rosszat nem szabad rossznak nevezni, és nem is arra, hogy a bűnöst nem szabad inteni.

“Igénket (ezzel a szerző a Mt 7,1-re gondol), mely Isten örök ítéletéről beszél, gyalázatosan félremagyarázzák, amikor  újra meg újra erkölcsi lazaság ügyvédjévé teszik. A jó jó marad, és a rossz rossz.” (J. Schniewind Das Evangelium nach Matthäus, 1964, S. 97 – saját fordításban)

Kluge szavai szerint Jézus a Mt 23-ban más zsidó hívőket “meglehetősen büszkén elutasít”, nem is beszélve arról, ahogy Keresztelő János és számos ószövetségi próféta intette megtérésre kortársait.

Mit mondana Kluge a “nagy reformátor” Luther heves kirohanásaira és szitkozódásaira?

Hány embert ítélt el az az “egyház”, amelynek Gerald Kluge a papja, nemcsak szavakkal, hanem karddal és máglyával?

Világosan elhatárolódunk ezektől a kereszténység nevében elkövetett bűntettektől, de a jót továbbra is jónak, a rosszat továbbra is rossznak fogjuk nevezni.

Éppen azért, mert Isten emberek iránti szeretete késztet minket, nem hallgathatunk mások bűneiről.

“Engem azonban betölt az ÚR lelke erővel, igazsággal és hatalommal, hogy megmondjam Jákóbnak a bűnét, Izráelnek a vétkét.”  (Mikeás 3,8)

A Mt 7-tel összefügg a 6. vers is:

“Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.”

Éppen ez a vers feltételezi, hogy meg kell ítélnünk, hogy ki nyitott Isten szava iránt, és ki nem.

Persze mindig tudatában kell lennünk, hogy amilyen mértékkel mi másoknak mérünk, olyan mértékkel fognak nekünk mérni. Jézus a Mt 7,1-5-ben, éppúgy, mint Pál a Róma 2,1-ben elutasítja azt a hozzáállást, hogy valaki a másikat elítéli, viszont maga ugyanazt teszi, amiben a másikat kritizálja. Mi nemcsak másokat, hanem magunkat is szeretnénk annál inkább Isten mércéje szerint megítélni.

“Ha az ítélkezés és a megítélés feltételei tisztázottak, akkor próbálhatod meg kivenni a szálkát testvéred szeméből (5). Ha a feltételek nem tisztázottak, akkor a büszke és képmutató ember (vö. 5) elítélt bíróvá válik.” (H. Frankenmölle, Matthäus Kommentar 1, 1994; S. 262-263 – saját fordításban)

“Ahogy legalábbis én látom, az Úr itt nem egyszerűen azt parancsolja, hogy egyáltalán ne ítéljük el a bűnt, és ezt nem tiltja meg csak úgy, hanem csak azoknak, akiket ezerféle bűn terhel, és mégis másokat egészen jelentéktelen hibák miatt zaklatnak. Ezen kívül azt gondolom, hogy Ő itt a zsidókra is célzott, mert ők embertársaikat – szeretetlen módon – ártalmatlan és jelentéktelen dolgok miatt vádolták, maguk azonban a legnagyobb bűnöket követték el lelkiismeret furdalás nélkül.” (Chrysostomos, Matthäus-Kommentar,  23. Homilie – saját fordításban)

A Mt 7 értelmezéséhez fontos Pál alábbi mondata is:

“A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt, megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.” (1 Kor 2,14-15)

Ezek a szavak nem emberi büszkeséget fejeznek ki, hanem szellemi valóságot azoknál, akik Isten keze alatt megalázták magukat, és így Isten Szellemétől ítélőképességet kaptak arra, hogy mindent megítéljenek. Akkor is, ha netán Kluge szerint nincs bennünk a Szent Szellem, mégis be kell ismernie, hogy Isten Szelleme – az Írás tanúsága szerint – megadja ezt az ítélőképességet. Kluge úr meglehetősen hevesen ítélkezik felettünk, anélkül hogy meggondolná, hogy sok minden, amit nálunk szektás jelenségnek nevez, az ő egyházában dicséretre méltó erény. Talán kritikusunknak magának is meg kellene vizsgálnia magát a Mt 7,1 fényében.

d) Róma 14

Az összefüggés egyértelműen a zsidó törvényhez való viszonyulás. A gyengék itt nem az alkoholfüggők vagy olyanok, akik nem adják fel a dohányzást… A Róma 14-ben említett gyengék azok, akik még tartják az Ószövetség rituális parancsolatait, mert még nem értették meg Jézus megváltásának teljes kihatását. Az ételtörvények meg nem tartása által lelkiismeretük ellen cselekedtek volna, és veszélyes helyzetbe kerültek volna, amitől Pál meg akarta őket kímélni.

A helyzet egészen más, ha ma valaki nem akarja feladni bűneit, vagy nem a Bibliára alapuló tanokat képvisel. Ezek az emberek nem gyengék, hanem gonoszak.

Ha azonban valaki tényleg komolyan harcol bűnei ellen, és eközben elesik, akkor fontos a türelem. Ezt a testvér iránti szeretet parancsolja függetlenül a Róma 14-től.

Hogy a Róma 14-ben a törvény tartásáról van szó, a 15. fejezettel való összefüggés is mutatja, és különböző kommentárok is így látják.

e) Lk 15,3-7 // Mt 18,12-14

Ennek a példázatnak a Kluge által adott értelmezése nem a gyülekezet értelmezése. Természetesen felmerül a kérdés, hogy egy normális pásztor egy juh miatt otthagyja-e a másik 99-et. Joachim Jeremias is ezt írja: ”Palesztina ismerői egybehangzóan tanúsítják, hogy teljesen kizárt, hogy egy pásztor a nyáját egyszerűen sorsára hagyja. Ha egy elveszett állatot kell keresnie, átadja a nyájat azoknak a pásztoroknak, akikkel osztozik az aklon (Lk 1,8; Jn 10,4kk), vagy behajtja nyáját egy barlangba.” (Joachim Jeremias, Die Gleichnisse Jesu, Kurzausgabe, 11. Auflage 1996, S. 90-91- saját fordításban).

Jézus Isten nagy szeretetét akarta megmutatni, amely az emberek között szokásos mértéket meghaladja, és befogadja azokat, akiket az emberek általában leírnak. A Kluge által idézett esetben felmerül a kérdés, hogy ez a példázat megadja-e a megoldást.

Kluge kommentárjával szemben, miszerint a “csoportban” nem szokás “olyan emberekért tovább fáradozni, akik az első találkozáskor nem ‚haraptak rá’. Ezek eljátszották a lehetőségüket”, elég megemlíteni azt a tényt, hogy a testvérek között vannak olyanok, akik nem “egyből haraptak rá”. Mi nem alkalmazunk pszichológiai nyomást, hanem azoknak az embereknek, akiknek (még) túl csekély az érdeklődésük, szabad teret engedünk, hogy a hallottakat átgondolják. Egy ember megtérése nem emberi pszichológia műve, hanem Isten munkája.

Ami a kánont illeti: Elismerjük az ószövetségi kánont, amelyet Jézus is mint palesztinai zsidó használt (vagyis elutasítjuk a katolikusok és ortodoxok által elismert apokrifeket, melyeket ők szépítően “deuterokanonikus”-nak neveznek) és éppígy az Újszövetség Athanáziusz óta általánosan elismert keresztény kánonját.

Az nem kérdés, hogy nem minden könyvnek van ugyanolyan jelentősége. Természetesen a János-evangélium összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint például az 1 Krón 1-8-ban található nemzetségtáblázatok.

A mi kánonunk legfelsőbb normája Jézus Krisztus. Ezért lehetetlen olyan könyveket, amelyeket Jézus nem ismert vagy ismert el Szent Írásként, az Ószövetség Szent Írásának elismerni. Ebben a pontban mind a római-katolikus mind az ortodox szervezet Jézus fölé emelte magát, és apokrif iratokat Ótestamentumnak neveztek. A katolikusok esetében ez konkrétan Tóbiás, Judit, a Makkabeusok 1.+2., a Bölcsességek, Jézus Sirák és Báruk könyvét, valamint az Eszter és Dániel könyvének betoldásait jelenti. A tridenti zsinat döntése következtében ezek a könyvek a 16. században kánonivá váltak, mivel a katolikusok úgy vélték, hogy ezáltal “bibliai” magyarázatot találnak néhány a protestánsok által elutasított különleges tanításukra (halottakért való ima – 2Makk12; angyalok tisztelete – Tóbiás). Zsidó ezek közül soha egy könyvet sem ismert el Szent Írásnak – Jézus pedig végképp nem. Az első keresztény ószövetségi kánonlista (Szárdiszi Melitóné) nem ismeri ezeket a könyveket. Athanáziusz és Jeromos is elvetették ezeket. Ezzel a tanítással a katolikus “egyház” nemcsak Jézuson, de saját hagyományának is egy fontos részén túllépett.

A Báruk könyvének felvételével még az is “sikerült” nekik, hogy egy olyan írást ótestamentuminak nyilvánítsanak, amely csak 70 után, s így az Újszövetség minden iratánál később íródott, és ezen kívül még egy keresztényellenes polémiát is tartalmaz (Bár 3,37-4,4 a testté lett Logosszal szembeállítja a zsidó törvényt, amelyet ez a rész “a bölcsességnek” nevez, amely “megjelent a Földön, és az emberek között járt”. Ez a rész a pogánymisszióval is szembefordul: “Ne add másnak dicsőségedet, és boldogságodat ne add idegen népnek!”)

A Tóbiás könyvének, mely pogány szokásokat propagál, szintúgy nincs semmi keresnivalója a Bibliában (a német Pattloch-Biblia megjegyzése a Tóbiás 6,7-9-hez: “A füstölést előszeretettel használták az asszír-babilóniai vallásokban gonosz démonok elleni védekezésre” – saját fordításban).

Ezzel szemben mi ragaszkodunk az ószövetségi kánonhoz, úgy, ahogy azt a tanítványok a zsidó néptől átvették, és amely Jézus kánonja is volt.

Ezért a Kohelet (= Prédikátor) könyve is egyértelműen része az Ószövetségnek, noha kanonicitását a zsidók az I. század vége felé Jamniában vitatták, és ezt a könyvet az Újszövetség sem idézi. Ennek a könyvnek az ihletettsége körül felmerülnek bizonyos nehézségek, mert olyan részek, mint az alábbiak, biztos nem tekinthetők közvetlenül Isten szavának:

“Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz. Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik. Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek lelke a magasba, és leszáll-e az állatok lelke a föld alá? (Préd 3,18-21)

 “Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele?! Ne légy fölöttébb bűnös, és ne légy bolond: miért halnál meg idő előtt?! (Préd 7,16-17)

“…úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb az olyan asszony, aki hasonló a vadászhurokhoz: a szíve háló, kezei pedig bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz.” (Préd 7,26)

“Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik. Többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik. (Préd 9, 4-6)

A megoldást valószínűleg egy érdekes irodalmi koncepcióban lehet megtalálni. Az (ismeretlen, minden valószínűség szerint fogság utáni) író irodalmi fikció keretébe ágyazza az elbukott Salamon gondolatait, hogy rámutasson az Isten nélküli emberi gondolkodás határaira.

Így ebben a könyvben bár mély emberi bölcsességet találunk, végső soron mégis csak marad a rezignáció: “Minden hiábavaló” (Préd 1,2 és még sok más hely). Az Isten nélküli ember nem képes az Istennel való élet mély értelmét felfogni.

A Préd 1,12-2,26-ban anélkül, hogy Salamon neve említést nyerne, megtaláljuk életének leírását, és egy utalást háremére (Préd 2,8), amely az 1 Kir 11,1-3 szerint elbukását okozta. Salamon kereste az örömöt és nem találta meg. Isten nélkül nem lehetett része benne. Így ez a könyv érdekes formája az elbukástól való óva intésnek!

A befejező versek (12,8-14), melyek más szerző betoldásai, megkísérlik ezt a bölcsességet mégis valahogy az igaz hit kereteibe ágyazni. A legértelmesebb magyarázat viszont mégis a fenti marad.

Már korábbi idők magyarázóinak is világos volt, hogy a Prédikátor könyvében sok dolog nem származhat Istentől. Így például Nagy Gergely a Párbeszédek IV/4-ben azt a magyarázatot hozza, hogy ”a népszónok” néhány dolgot ”a testi kísértés értelmében említ.”

Csak röviden fontos rögzíteni, hogy számunkra a Prédikátor pontos értelmezése nem dogmatikai kérdés. Vallásos csoportosulásokat általában nem Prédikátor-értelmezésük alapján ítélünk meg. Amíg valaki nem állítja, hogy a fent idézett istentelen kijelentések Isten útmutatásai, vagy nem használja a könyvet tévtanítások alátámasztására, – úgy, mint a Jehova tanúi vagy az adventisták a lélek halhatatlanságának tagadására – úgy gondoljuk, hogy több értelmezés lehetséges.

Nem keresünk kánont a kánonban. Ez a fogalom sokkal inkább illik Luther Márton hozzáállására, aki saját beszűkült megigazulás-tana alapján, önhatalmúlag egyes könyveket elvetett.

Így írt a Zsidókhoz írt levélről:

“Ezen kívül nagy nehézséget jelent a levél amiatt, hogy a 6. és a 10. fejezet nyíltan tagadja a bűnös bűnbocsánatát…, ami ellentmond minden evangéliumnak és Pál minden levelének.

Ezért nem zavar minket, ha fa, széna vagy szalma is közékerült, hanem teljes tisztelettel elfogadjuk ezt a finom tanítást, csak éppen az apostoli levelekkel nem helyezhető minden dologban egy szintre.” (Előszó a Zsidókhoz írt levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Hebräerbrief, 1522)

A Jakab levélről:

“…hogy Pállal és minden más írással szemben a megigazulást a cselekedeteknek tulajdonítja, és azt mondja, hogy Ábrahám tettekből igazult meg…

Ez a Jakab viszont nem tesz egyebet, mint hogy a törvénnyel és annak cselekedeteivel foglalkozik, és hányja egymás hegyére-hátára a dolgokat, hogy nekem úgy tűnik, ő jó, igaz ember volt, aki az apostolok tanítványaitól hallott néhány mondást, amelyeket azután papírra vetett…

A törvényt a szabadság törvényének nevezi, jóllehet Pál azt a szolgaság, a harag, a halál és a bűn törvényének mondja.

Ami Krisztust nem tanítja, az nem apostoli, még ha mindjárt Péter vagy Pál tanítja is azt, fordítva pedig, ami Krisztust prédikálja, az apostoli; még ha mindjárt Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes tenné is.

Összegezve: azokkal akart szembeszállni, akik a cselekedetek nélküli hitre hagyatkoztak, de erre szellemben, értelemben és szavakban túl gyengének bizonyult. Szétszaggatja az Írást és szemben áll Pállal és minden Írással. A törvény unszolásával akarja elérni azt, amit az apostolok a szeretetre való ösztönzéssel érnek el. Így aztán nem akarom, hogy ez a levél a Bibliában az igaz könyvek között szerepeljen, ezzel azonban senkinek sem akarom megtiltani, hogy nagyra tartsa…

Hogyan is szállhatna szembe ő egyedül Pállal és az összes többi Írással?”

(Előszó a Jakab-levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Jakobusbrief, 1522)

János jelenéseiről:

“Számomra különböző dolgok hiányoznak ebből a könyvből, úgyhogy sem apostolinak, sem pedig prófétainak nem tartom…

Az Ószövetségben, az Újról nem is beszélve, sincs egyetlen próféta sem, aki egyre másra csak és kizárólag történetekkel és képekkel foglalkozik, úgyhogy a magam részéről a Jelenések könyvét szinte olyannak tekintem, mint Ezsdrás negyedik könyvét, és az összes dolog között semmiben sem tudom érezni, hogy a Szent Szellemtől származna.

…számomra ez elegendő ok, hogy ne tartsam nagyra, hiszen Krisztust se nem tanítja, se nem ismerhető fel benne…” (Előszó János jelenéseihez, saját fordításban: Vorrede zur Offenbarung Johannes, 1522)

Mindenkinek lehetősége van, hogy maga ítéljen, ki beszél kánonról a kánonban, ki fuvalkodik fel, hogy megítélje azt, “amit Krisztus prédikál”, ki emelte saját értelmezését (vagy büszkeségét) az Írás mértéke fölé.

A saját irodalom kérdéséhez: A kinyilatkoztatás lezárult. Ezért a Biblia marad az egyetlen irodalom, amely számunkra tekintély. Nem tűztük ki célul, hogy saját irodalmat hozzunk létre. Előnyt élvez az, hogy mindenki aktívan és önállóan foglalkozzon a Bibliával.

III. D. “A gyülekezetről alkotott elképzelés” című részhez

“Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19)

Kluge kritériumok egész sorát nevezi meg, melyekre részletesen ki akarunk térni.

Sajnos a legfontosabb kritériumok elkerülték a figyelmét: az igazság és a tanítás. Pál az élő Isten egyházát az igazság oszlopának és erős alapjának nevezi. (1 Tim 3,15) Ezért az első kérdés mindig a tanítás. Aki nyíltan bibliaellenes tanítást képvisel, az nem az igazság erős alapjára épít, ennélfogva nem lehet a gyülekezetben. Mint ahogyan a testi feltámadást tagadó Hümenaiosznak és Filétosznak sem volt helye a gyülekezetben. (2 Tim 2,17-18 // 1 Tim 1,20) A mai egyházakra vetett pillantás nagyon különböző, gyakran egymásnak és mindenek előtt a Bibliának ellentmondó  tanítást mutat minden nagy felekezetben. Semmi nyoma a tanításban való egységnek és az Írással való megegyezésnek! Hogyan lehetnének ezek a szervezetek gyülekezetek, vagyis az igazság erős alapja?

Az igazság hiányzó alapja, a gyakorlati életben is megfelelő következményekhez vezet. Keresztény gyülekezeti élet csak a keresztény tanítás alapján lehetséges.

De most térjünk rá a Kluge által felsorolt kritériumokra:

a) Az “elkötelezett keresztény” fogalma tautológia. Aki nem kész magát odaszánni, az nem “nem elkötelezett” keresztény, hanem nem keresztény. A gyülekezet MINDEN keresztény közössége. Mindenki, aki Jézust követi az a gyülekezethez tartozik, aki pedig nem követi Jézust az nem tartozik a gyülekezethez.

b) “Nincsenek tisztségviselők”

A gyülekezet lényege nem hierarchikus szerkezetben áll, (ahogyan ezt a római katolikus szervezet dogmatikusan lefektette) hanem a testvéri közösségben.

“De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. (Mt 23,8-10 )

Jézus itt nem sorolta föl a “Főtisztelendő Úr”, “Monsignore”, “Kanonok Úr”, “Bíboros Úr”, “Eminenciás Úr”, “Excellenciás Úr” és az “Őszentsége” címeket vagy megszólításokat. De ha ezeket felsorolta volna, az ún. keresztény vezetőknek – hiúságuktól vezérelve – még bizonyára eszébe jutott volna néhány más cím is. Mindemellett meg merték tenni, hogy a “tisztségviselőkre” az “Atya” (Páter) sőt a “Szent Atya” megjelölést használják. Akik ezt teszik, elég hosszú ideig tanultak teológiát ahhoz, hogy kimutassák, hogy éppen ez volt Jézus akarta. Vagy nem?

Az elrettentő példa után, amit elsősorban a katolikus hierarchia ad, forduljunk újra a bibliai valósághoz, a testvéri gyülekezethez.

A testvéri gyülekezet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz a feladata. Vannak különbségek az ajándékokban és a feladatokban (Róma 12; 1 Kor 12), természetesen mindig a testvéri kapcsolatok alapján. A különbségtétel a papok és a laikusok, a tisztségviselők és az egyszerű hivők között vagy a mennyei reménységgel bíró 144 000 és a “juhokhoz hasonló” emberek nagy tömege között (a Jehova Tanúinál) vagy a Szent szellem által megkereszteltek és a vízkeresztségben részesülők között (a Pünkösdieknél), vagyis az ilyen két részre tagolt közösség idegen a Bibliától és ellentmond a testvérszeretetnek. A Biblia csak más értelemben ismer két csoportot: hivők és hitetlenek, akik belül vannak, és akik kívül.

Mint ahogyan a családban az idősebb testvérek gondoskodnak a fiatalabbakról, úgy gondoskodnak a gyülekezetben is az idősebb testvérek a fiatalabbakról, de nem azért, hogy függőségben tartsák őket, hanem hogy a lehető legnagyobb önállóságra neveljék a fiatalokat:

“…hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától…” (Ef 4, 12-14)

Minél többet kapott valaki Istentől, annál nagyobb a felelőssége. A Biblia különböző megjelöléseket ismer a felelősség-hordozókra (pl. “vének” [presbyteroi]  az Apcsel 11:30-ban, 14:23-ban és a 20:17-ben … ; “próféták és tanítók” az Apcsel 13:1-ben; “episkopoi”  [ennek a szónak a fordítása okoz némi nehézséget, mert jelentése biztosan nem azonos a katolikus vagy a protestáns “püspök” megjelöléssel, és a szó szerinti fordítás “felvigyázó”, ahogyan a Jehova Tanúi használják, negatív tartalmú – olyan valakiről van szó, aki “a másikra figyel, aki gondoskodik a másikról” – Apcsel 20,28; Fil 1,1; 1 Tim3,2; Tit 1,7; “pásztorok és tanítók”  – Ef 4,11 “akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket”  – 1 Thessz 5,12; “elöljárók”  – Zsidó 13,7.17 )

Ezekből a különböző megjelölésekből, amik részben ugyanazt jelentik (így a presbiter és elöljáró szavak az Apcsel 20-ban és a Tit 1-ben – világos bizonyság a papok és a püspökök közti katolikus különbségtétel ellen mely címeknek semmi közük sincsen a bibliai presbiterekhez és elöljárókhoz) világosan felismerhető, hogy az újszövetségi gyülekezetekben semmiféle uniformizált egyházszerkezet nem létezett. Egy konkrét gyülekezet szerkezete nagyon erősen függ a mindenkori körülményektől, melyek között a gyülekezet él.

Sajnos a monarchikus szerkezetet már viszonylag korán (a 2. évszázad elején) propagálta Antiókiai Ignác, és azóta majdnem minden ún. egyház meghatározó szerkezetévé vált. A protestánsok sem mertek visszatérni az Ignác előtti eredeti szerkezethez, jóllehet a protestáns szervezetekben a hierarchiának nincs meg ugyanaz az alkotmány-jellege, mint a katolikusoknál, ahol a hierarchia a pápával a csúcson üdvösségkérdéssé vált. Példaként álljon itt VIII. Bonifác “Unam Sanctam” bullája 1302-ből és az 1. Vatikáni zsinatnak a pápa tévedhetetlenségéről szóló gondolata:

“…Így tehát ennek az egy és egyetlen egyháznak nem két feje van, mint holmi torzszülöttnek, hanem csak egy teste és egy feje, aki Krisztus és az ő helyettese, Péter, és az ő követői. Mert az Úr személyesen mondta Péternek: ’legeltesd az én juhaimat!’ (Jn 21,17). ’Az én juhaimat’, mondta teljesen általánosan, nemcsak egyeseket, ezeket vagy azokat. Ebből következik, hogy mindegyiket rábízta.

Ha tehát a görögök vagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek Péterre és az ő követőire rábízva, akkor szükségszerűen azt is be kell ismerniük, hogy ők nem Krisztus juhai közül valók, hiszen az Úr Jánosnál ezt mondja: ’Egy akol van csak és egy pásztor.’ (Jn 10,16)…

Kijelentjük, határozatba hozzuk és hirdetjük, hogy az üdvösség elnyerése végett minden ember számára feltétlenül szükséges, hogy magát a római pápának alávesse.” (Unam Sanctam bulla (1302), fordítás németből: in: J. Neuner – H. Roos, Der Glaube der Kirche in den Urkunden der Lehrverkündigung, 11. Aufl. 1971, Nr. 429-430)

“Isten, a mi üdvözítőnk dicsőségére, a katolikus vallás magasztalására, a keresztény népek üdvösségére tanítjuk és kijelentjük mint Isten által kinyilatkoztatott hittételt, hűen csatlakozva a keresztény hit kezdetétől fogva meglévő hagyományhoz, a szent zsinat egyetértésével:

Ha a római püspök legmagasabb tanítói hatalmával (ex chatedra) beszél, vagyis ha minden keresztény pásztorának és tanítójának hivatalát gyakorolva, legnagyobb, apostoli hatalommal végérvényesen úgy dönt, hogy egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást az egész egyháznak meg kell tartania, akkor az isteni pártfogó révén, aki neki szent Péterben megígértetett, azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni megváltó egyházát a hit- és erkölcsi tanításokra vonatkozó döntéseknél fel akarta ruházni. A római püspöknek ezek a végérvényes döntései tehát önmagukban, és nem az egyház egyetértése alapján megváltoztathatatlanok.

Ha valaki – amitől Isten őrizzen – arra vetemedne, hogy ennek a mi végérvényes döntésünknek ellentmond, az legyen kiközösítve.” (1. Vatikáni Zsinat, 4. ülés, 1870, fordítás németből: in: Neuner-Roos Nr. 454)

Míg a katolikusok a Jézus Mt 23,9-ben elhangzó szavaival szembeni engedetlenséget üdvkérdéssé tették, mi ragaszkodunk ahhoz a testvéri közösséghez, amit Jézus alapított.

c) “mindennapi találkozás”

Történelmi szempontból nem úgy történt, hogy először az Apcsel 2,42-47-et olvastuk, és aztán elhatároztuk, hogy naponként találkozunk egymással. Egyszerűen, csak azt akartuk, hogy olyan gyakran és olyan intenzíven lehessünk együtt, amennyire csak lehet. Ezután ismertük fel, hogy Isten Szelleme ugyanarra a közösségi életre vezetett el minket, amelyre az első keresztényeket is elvezette. Péter, pünkösdi beszédében nem egyháztörvényt hirdetett: “Naponként kell találkoznod testvéreiddel!”. A keresztények ezt egyszerűen azért tették, mert Isten szeretete kiáradt a szívükbe a Szent Szellem által (Róma 5,5); az a testvérszeretet, amiről Pál ír:

“A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” (1 Thessz 4,9)

Akiben Isten szelleme van, szereti a testvéreit, és vágya van a közösségre, életének megosztására. Ha ezt az életet ritualizált Istentisztelet helyettesíti, az azt mutatja, hogy nem Isten Szellemének a vezetése érvényesül.

Tudatos számunkra, hogy a történelem folyamán mindig voltak helyzetek, amikor a naponkénti találkozás vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem volt kivitelezhető. A keresztények azonban mindig a legjobbat akarták tenni az adott helyzetben, mert az egymás iránti szeretet vezérelte őket. Senki sem tartott attól, hogy túl sokat lesznek közösségben, hanem az Isten iránti közös szeretet vezette össze a testvéreket.

Örülünk annak, hogy olyan korban élhetünk, amelyben a külső tényezők (munkaidő, közlekedési lehetőségek) a naponkénti találkozást nagymértékben megkönnyítik. Így még könnyebben megvalósíthatjuk életünkben a Zsidó 3,13-ban kifejezett alapelvet:

“…Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.”

Mivel Jézus Istennel és a testvérekkel való személyes kapcsolatra tett szabaddá, világos, hogy a közösségi életünket sem rituális liturgiák fogják meghatározni, hanem az egymással való személyes közösség, melyhez mindenki hozzájárul. (vö. 1 Kor 14,26) Egy rítus szükségessége akkor merül fel, ha az élő kapcsolat meghalt. Ahol a szellemi élet többé már nem valóság, ott azt rítusként “játsszák el”.

A naponkénti közösség oda vezet, hogy szellemileg nézve minden nap ünnepnap lesz. Minden nap tapasztaljuk a közösséget Istennel és a testvérekkel, és már ebből adódóan sem látunk semmi okot arra, hogy különleges ünnepnapokat tartsunk.

Ez a gyakorlat a következő újszövetségi igének is megfelel:

Róma 14,5: “Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot…”

Azok a zsidókeresztények, akik megmaradtak a zsidó törvényben, még tartották a zsidó ünnepnapokat; azok a keresztények, akik már felismerték, hogy Jézus megváltói művével a törvény érvényét vesztette, nem tettek semmilyen különbséget a napok között. Ez vonatkozik ránk is, mivel tudjuk, hogy Krisztus betöltötte a törvényt. Az átmeneti időszak az Ó és Újszövetség között már régen elmúlt.

Ezért ír Pál szintén a Kol 2,16-17-ben:

“Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.”

Aki még ünnepnapokat akar tartani, az még nem értette meg a megváltás jelentőségét. Az ünnepek csak árnyékai az eljövendőnek. Hisszük, hogy az örök valóság már eljött Krisztusban, és így minden nap ünnep a maga jelenében a szentek közösségében.

Gal 4,9-11: “… Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek.”

Ez az ige szintén mutatja, hogy “napok, hónapok, évszakok és évek” tartása visszaesés “az erőtlen és szegény elemekhez”. A pontos megfelelője ezeknek az “elemeknek” egy külön téma lenne, ez túllépne ennek a munkának a keretein – de az világos, hogy Pál az üdvösség veszélyeztetésének látja, ha keresztények a zsidó ünnepnapokat tartják, mert ezen keresztül megtagadják a keresztény szabadságot.

Az első keresztények az ún. “keresztény” ünnepeket, mint a húsvétot és a karácsonyt nem tartották. A karácsonynak pogány eredete van, és a húsvétot is nagyon erősen áthatják pogány népszokások. Ezek az ünnepek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a Logosz emberré válásának, Jézus halálának és feltámadásának egyszeri üdveseményei, rendszeresen visszatérő mítoszokká formálódnak át. Jézus feltámadása így az újjáéledő természet szimbólumává lesz, a karácsony pedig a fény ünnepe, ami eredetileg is volt (a legyőzhetetlen napisten: Sol Invictus ünnepnapja). A pogányság visszatér keresztény köntösben.

Krisztusban a napok és idők elvesztik jelentőségüket. Mindazonáltal ma is ragaszkodni kell a rendszeres pihenőnapok szociális intézményéhez. Az jó, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően ma sok országban szokásos a heti két pihenőnap. A szociális hanyatlás idején sem szabad semmi esetre sem feladni ezt a vívmányt. A termelékenység növekedésének tulajdonképpen a munkaidő további csökkenéséhez kellene vezetnie.

Az államilag elrendelt ünnepeket egyáltalán nem utasítjuk el, sőt, még inkább üdvözölnénk azok gyarapodását (ami manapság sajnos utópia). A nem keresztény embereknek sem árt tudatosítani, hogy a munka nem célja az ember életének. Az a társadalom, melynek fő célja a gazdasági növekedés, a hanyatlás irányába megy.

Természetesen örülünk, ha a szabadnapok által több lehetőségünk nyílik a közösségi életre, és ha így távol élő testvéreinkkel is együtt tölthetünk egy-egy hosszú hétvégét.

d) “Szellemi és anyagi javak megosztása”

Apcsel 4,32: “A hívők összessége pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem mindenük közös volt.”

Didakhé  4,8: “A rászorulót el ne utasítsd, mindenedet oszd meg testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; ha a halhatatlanban közösködtök, mennyivel inkább közösködnötök kell a romlandókban!”

Ahogyan a mindennapi közösség, ugyanúgy mind a szellemi mind az anyagi javak megosztása a szeretet következménye, amit Isten a szívünkbe helyezett.

Egy jól működő családban is megosztanak egymással dolgokat. Nem az “enyém” vagy a “tiéd” van a középpontban, hanem a “miénk”. Ami egy földi családnál működik, ne lenne meg Isten családjában?

Hitetlenek között így van: “A pénznél véget ér a barátság”. A gyülekezetben viszont így:

“Testvérem, megosztom veled.”

Ez persze keresztény közösséget feltételez. Ha nem bízom a másikban, természetesen a pénzemet sem tudom rá bízni. Ha azonban tudom, hogy a másik az én pénzemet pont ugyanolyan gondossággal kezeli, mint a sajátját, hiszen az a mienk; ha tudom, hogy nem pazarol, nem iszákos, nem dohányzik, aki a pénzemet a bűneire használná fel, akkor meg tudom osztani vele.

Keresztényként tudjuk, hogy mindent Istentől kaptunk, hogy azt Őérte a legjobban használjuk fel. Ezért ezt meg is tudjuk osztani. A kereszténység az önzés vége. A vagyonközösség a szeretet egyik lényeges megnyilvánulása.

Hogy hogyan néz ki a vagyonközösség, az nagy mértékben függ a gyülekezet aktuális helyzetétől. Minél intenzívebb a gyülekezeti élet, annál intenzívebb lesz a vagyonközösség.

A vagyonközösség minden esetben a javak önkéntes odaadásán kell, hogy alapuljon. (Apcsel 5,4).

Vajon mit mondanának bírálóink, ha a mi szánkból hallanák a következő szavakat:

“Lehet a testvéri közösségben valakinek sajátja? – Ez a hívőknek az ellen a bizonysága ellen lenne, amelyről az Apostolok Cselekedeteiben írva van: “Senki sem mondott semmit a magáénak.” (Apcsel 4,32). Aki tehát azt mondja, hogy valami az övé, az elválasztja magát Isten Egyházától és az Úr szeretetétől, aki szavak és cselekedetek által tanította, hogy az ember adja oda életét barátaiért,  akkor hát mennyivel inkább a múlandó javakat?” (Bazíliusz kis regulája, fordítás németből: Basilius, Kleine Regel 85: Die großen Ordensregeln, Hg. Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961, S. 87)

“Akik a világban vagyont birtokoltak, kolostorba lépésük után örömmel vegyék, hogy az közösségi tulajdonná válik” (Szt. Ágoston regulája, fordítás németből: Die Regel des hl. Augustinus, 1. Kapitel: Die großen Ordensregeln S. 161)

“Először is gyökerestül …  ki kell irtani azt a gonoszságot, hogy tudniillik valaki az apát engedélye nélkül merészel valamit elajándékozni vagy elfogadni, vagy még inkább valamit mint sajátját birtokolni: egyáltalán semmit, egyetlen könyvet, egyetlen írótáblát, egyetlen palavesszőt sem, semmit de semmit. A szerzeteseknek az sem megengedett, hogy testük és akaratuk felett szabadon rendelkezzenek. Nekik sokkal inkább a kolostor apátjától kellene minden szükséges dolgot kérniük. Semmi esetre sem megengedett valami sajáttal rendelkezni, amit nem az apát adott, vagy amihez nem ő adott engedélyt.

Minden közös legyen, ahogy megíratott, és senki se nevezzen semmit magáénak, és semmit se vegyen saját használatba. Ha előfordulna, hogy valaki ilyen igen súlyos bűnnek hódol, azt egyszer aztán másodszor is intsék meg. Ha nem javul meg, büntetésnek kell alávetni.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 33. Kapitel: Die Großen Ordensregeln, S. 223-224)

“Ha egy szerzetes valamilyen küldeményt kapna is a szüleitől, nem bátorkodhat elfogadni, mielőtt az apátnak bemutatná azt. Ha pedig az apát egyetért annak elfogadásával, úgy az ő hatalmában áll meghatározni, ki kapja azt meg; az a testvér pedig, akinek küldték, ne legyen kelletlen, nehogy ezáltal az ördögnek adjon alkalmat. Aki veszi magának a bátorságot, hogy másként cselekedjen, a szabályzatban rögzített büntetésben részesüljön.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 54. Kapitel: Die Großen Oredensregeln S. 240-241)

“A vagyonközösség teljes.” (Taizé szabályzata, fordítás németből: Frere Roger, Die Regel von Taize, 7. Auflage 1974, S. 51)

Amit “az egyház legkegyesebb gyermekei” (így nevezi H. U. von Balthazar a rendalapítókat) csak kényszerrel és a büntetések fenyegetésével tudtak keresztülvinni, az Isten gyülekezetében a szeretet műve, ami szabad döntésből fakad.

A félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy a fenti regulák leírása szerinti abszolút értelmű vagyonközösséget mi elutasítjuk, mint ami az emberi méltóságnak ellentmond. Egyszerűen megalázó, hogy egy emberrel a mindennapi élet apróságaiban (könyv, palavessző…) is egy úgynevezett szellemi vezető érezteti a tőle való függőséget. A vagyonközösség bibliai fogalma, aminek a megvalósításán mi is munkálkodunk, a magántulajdon elvére épül, amiből mindenki szabad döntésből szolgálja a közösség javát.

“Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2 Kor 9,7)

Az, hogy közösen megbeszéljük a személyes problémákat, kételyeket, hibákat, keresztények között természetes, valamint mély bizalmi alapot feltételez, ami Jézusban lehetséges. Természetesen Kluge úrnak ezt is negatívan kell magyaráznia, méghozzá úgy, hogy ezáltal az egyént célirányosan lehet befolyásolni.

Minden ember folyamatosan befolyás alatt áll. Aki azt gondolja, hogy nem áll befolyás alatt, mutatja, hogy milyen kevéssé kritikus képe van a világról. Világos, hogy befolyásoljuk egymást, de nem olyan értelemben, ahogyan szemünkre vetik. Azért vagyunk együtt, hogy egymást bátorítások és intések által az Isten felé vivő úton erősítsük.

A mi szabadságunkban áll meghatározni, hogy kitől hagyjuk befolyásolni magunkat. Nem engedjük befolyásolni magunkat az elbutító tömegmédiától, hanem tudatosan, de nem kritika nélkül engedünk Isten pozitív befolyásának rendszeres bibliaolvasás és a testvérekkel való közösség által. A testvéri kritika és intés mindig nyílt és világos.  A pszichológiai trükkök használata, csoportdinamikai hatások stb. ellentmondanak az emberi méltóságnak, ezért keresztények között nincs keresnivalójuk.

A testvérek, akikkel nemcsak bizonyos kultikus cselekedeteket viszünk véghez együtt, hanem  mindennapjainkat osztjuk meg, akiknek  bűnei és gyengeségei nem idegenek számunkra, akik nem a saját előnyüket keresik, hanem adni akarnak, akik készek elfogadni az intéseket – biztos bizalomra méltóbbak, mint valamilyen guru vagy klerikus, aki nem kész Pálhoz hasonlóan “átadni nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkét is” (1 Thessz 2,8), hanem öndicsőítő titulusa mögött távolságot tart fenn maga és a többiek között.

e) “nincs bűnös a gyülekezetben”

Jézus szavai itt teljesen egyértelműek:

“Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. Bizony mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” (Mt 18,15-18)

Pál is egyértelműen állást foglal:

“Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő; hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én…már ítéltem afelett, aki így cselekedett. (…) átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.

Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek…

Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával…

Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek… Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” (részletek az 1 Kor 5-ből)

“Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: “Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket.” (2 Kor 6,14-7,1)

A korai egyház gyakorlata komolyan vette, sőt gyakran túl szigorúan értelmezte ezeket a szavakat. Esetenként világos kijelentéseket találunk nagy “egyházak” újabb kori szerzőinél is ebbe az irányba, még ha ők nem tettek is ennek megvalósításáért semmit.

“Ezzel az egyház és a társadalom között éles választóvonalat húztak, amely nem enged meg elmosódott átmenetet. Ez a választóvonal nyelvileg abban jut kifejezésre, hogy Pál a legcsekélyebb gátlás nélkül tesz különbséget “hívők” és “hitetlenek” között. Ki jutna közülünk ma arra a gondolatra, hogy környezetében ilyen nyelvi különbséget tegyen? Pál azonban itt alapvető különbséget tesz annak az újnak az alapján, ami Krisztussal és az egyházzal elkezdődött a világban. Így lehetséges az, hogy még a belül valókat (1 Kor 5,12) és a kívül valókat (1 Kor 5,12k; 1 Thessz 4,12) is megkülönbözteti. Viszont Pál soha nem tesz különbséget olyan keresztények között, akik már csak külsőleg tartoznak a gyülekezethez, és gyakorló hívők között; számára nyilvánvalóan egy és ugyanazt jelenti kereszténynek lenni, és a látható módon egybegyűlt gyülekezethez tartozni. Sőt mi több: a keresztény lét megköveteli azt is, hogy a keresztségben megkapott megszentelődés és a megkeresztelt erkölcsi élete összhangban legyenek. Ha e kettő között túl mély szakadék nyílik, Pál felhívja a következményekre a figyelmet: (1Kor 5,9-12).

Ebben a nagyon kemény rendelkezésben, amely – önmagában szemlélve – azt a látszatot kelti, mintha Pál számára már nem lenne keresztény könyörület a vétkessel szemben, egy bibliai alapelv jut világosan kifejezésre, amit a gyülekezet szentségének lehetne nevezni.  Az egyház nemcsak Krisztus megváltói műve által megszentelt, ezt a megszentelődést egy megfelelő életvezetésben is meg kell valósítania, különben a világhoz válik hasonlóvá. Pál számára nem okoz problémát a törvény egy szabályát – amely az ószövetségi Isten népe szentségét volt hivatott biztosítani – a korinthusi gyülekezetre alkalmazni: ’Távolítsátok el a gonoszt magatok közül.’ (5 Móz 17,7 / 1 Kor 5,13). Ebben is megmutatkozik a gyülekezet és a világ éles szembenállása.” (Milyennek akarta Isten a gyülekezetet?, fordítás németből: Gerhard Lohfink: Wie hat Jesus Gemeinde gewollt?, Freiburg im Breisgau 1982, S.149-150)

“A gyülekezetnek szól a felhívás, …a kulcsok hivatalát gyakorolni, … mert ezennel Isten saját ítélete éri el a bűnöst. Ha őszinte bűnbánatot gyakorol, nyilvánosan beismeri vétkét, akkor elnyeri bűnei bocsánatát Isten nevében (vö.1 Kor 2,6kk), ha megmarad bűnében, akkor a gyülekezetnek Isten nevében meg kell tartania az ő bűneit. Ez a gyülekezet minden közösségéből való kizárást jelenti. Tekintsd olyannak, mint a pogányt és a vámszedőt (Mt 18,17)… A gyülekezeti kizárásban csak megerősíttetik az, ami amúgy is tény, vagyis hogy a megtérésre nem kész bűnös olyan, mint az, ’aki elítéli önmagát.’ (Tit 3,10). Nem a gyülekezet ítéli el őt, hanem ő maga mondta ki maga felett az ítéletet. Ezt a teljes kizárást nevezi Pál ’a Sátánnak való átadásnak’ (1 Kor 5,5; 1Tim 1,20). A vétkes visszaadatik a világnak, amelyben a Sátán uralkodik, és a halál munkálkodik. … A vétkes kivettetik Krisztus testéből, mert maga választotta el magát attól. Semmilyen joga nincs már a gyülekezethez. Mégis ez az utolsó cselekedet is még teljesen az érintett üdvcéljának a szolgálatában áll, ’hogy a lélek megtartassék az Úr Jézus napján (1 Kor 5,5), hogy megtanulja, hogy ne káromoljon’ (1 Tim 1,20). A gyülekezeti fenyítés célja a gyülekezetbe való visszatérés vagy az üdv elnyerése marad. Pedagógiai aktusról van szó. Amilyen biztosan a gyülekezet ítélete örökre megmarad, ha a másik nem gyakorol bűnbánatot, éppúgy ez az ítélet, amelyben a gyülekezetnek az üdvösséget meg kell vonnia a bűnöstől, egyben az utolsó lehetséges ajánlat is a gyülekezet közösségére és az üdvösségre.

Így megy végbe a gyülekezet megszentelődése az idők során, miközben az evangéliumhoz méltón jár.

A Szellem gyümölcseit termi és az Ige útmutatása alatt áll. Mindezek által marad azok gyülekezete, akiknek a megszentelődése egyedül Krisztus (1 Kor 1,30), és akik a visszajövetel napját várják.” (Követés, fordítás németből: Dietrich Bonhoeffer: Nachfolge, 14. Auflage, München 1983, S. 267-269)

Végső soron a gyülekezeti fenyítés (vagyis a készség a vétkező testvér megintésére, és ha hiányzik az elszántság a változásra, akkor a tőle való elhatárolódásra) a szeretethez és a gyülekezet önazonosságához tartozó dolog. A szeretet nem szemléli a bűnt tétlenül, hanem felmutatja a bűnösnek azt a szellemi veszélyt, amiben az van. A szeretet nem akarja passzívan szemlélni, mint teszi tönkre magát egy ember szellemileg. A kizárás célja végső soron mégis csak az, hogy “a lelke üdvözüljön”, akkor is, ha nincs rá garanciánk, hogy a bűnös meg fog térni.

Ha valaki intenzív buzdítás és intés ellenére is ragaszkodik a bűnhöz, ellenáll a megszentelődésnek, nincs helye az Istentől megszentelt gyülekezetben. Talán a világgal való konfrontáció még segíthet, és mutathatja neki, hogy mit veszített el azáltal, hogy vétkezett. Talán a “Sátánnak való átadás” (ami nem azt jelenti, hogy a Sátánnak különleges hatalma lenne arra, hogy a bűnöst kínozza, hanem azt, hogy aki nincs a gyülekezetben, az a világban van, amelyben Jézus szavai szerint a Sátán a fejedelem [Jn 14,30]), a hús pusztulásához, vagyis az istentelen, bűnös lelkület feladásához vezet.

A másik pont, amiről szó van, a gyülekezet önazonossága. Ha a megváltottak gyülekezetében olyanok is vannak, akik ellenállnak Jézus váltságművének, akiknek a bűn fontosabb, mint Jézus követése, akkor a gyülekezet megszűnik gyülekezet lenni.

Természetesen nekünk is világos, hogy bűntelen gyülekezet soha sem létezett, és nem is lesz soha. A mi bűnbevallásaink nem “szóbeli beismerések”, hanem a bűn elleni harc kifejezései.

János hangsúlyozza első levelében, hogy egy keresztény nem vétkezik (1 Jn 3,3-10), másrészt mindenki, aki azt mondja, hogy nem vétkezett, Istent hazuggá teszi (1 Jn 1,8-10). Ezek a kijelentések önmagukban nem ellentmondásosak. A 3. fejezetben János alapvetően a megváltott ember helyzetéről beszél, akinek teljesen megváltozott a hozzáállása a bűnhöz, és sok mindent, ami a korábbi életét meghatározta, már nem tesz. A keresztény szabadságban él, és győz a bűn felett. De éppen akkor, ha valaki igyekszik, hogy szentségben éljen, fogja meglátni, milyen sok dolog nincsen még rendben, milyen sok bűn van még mindennek ellenére az életében, “…mert sokat vétkezünk mindnyájan…” (Jak 3,2)

Ha valaki Jézus szerint alakítja életét, és megosztja testvéreivel, az természetesen kevesebbet érintkezik másokkal. Jézus alapkövetelményként állította tanítványai elé, hogy a vele való kapcsolattal szemben minden más kapcsolatot háttérbe kell helyezni.

“Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)

Jézus számára a szellemi rokonságnak elsőbbsége van a természetes rokonsággal szemben.

“Erre kinyújtotta kezét tanítványi felé, és így szólt: Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mt 12,49-50)

Az életünket csak olyanokkal tudjuk megosztani, akik ugyanazt az Urat követik. Olyan kötelezettség azonban, hogy meg kell szakítani minden családi kapcsolatot, ahogy az olykor katolikus rendeknél előfordult, Isten gyülekezetében nincsen.

Ismét egy idézet másoktól:

“Így a testvériség egy tagjának testi szülei vagy testvérei iránt, ha azok Istennek tetsző módon élnek, minden testvérnek közös szülőként és rokonként tisztelettel kell viseltetni, és ápolnia kell őket. ‚…(Mt 12,50)’….Ha azonban a rokonok  lelkületét még a világ vágyai irányítják, akkor velük nekünk, akik a szétszóratástól távol arra törekszünk, ami kedves és értékes az Úr előtt, nincs közösségünk. Ha korábbi rokonaink közül olyanok jönnek látogatóba, akik Isten parancsolatait megvetik, és a kegyesség szolgálatát semmibe veszik, nem szabad befogadnunk őket, mert nem szeretik az Urat, aki azt mondja: ‚Aki engem nem szeret, nem tartja meg parancsolataimat.’ (Jn 14,24)…

Sem rokonnak sem idegennek nem szabad megengedni, hogy a testvérekkel beszélgetésbe bocsátkozzon, ha nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a beszélgetés a lelkek épülését és tökéletesbítését szolgálja…” (Bazíliusz nagy regulái, fordítás németből: Basilius, Große Regeln, 33: Die großen Ordensregeln, hg. von Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961.)

Mit mondana Kluge, ha mi fogalmaznánk meg ilyesmit? Miliőkontroll? Információkontroll? Egy szekta tipikus jellemvonásai! Bazíliuszt azonban Kluge “egyháza” szentként tiszteli.

Jézus gyülekeztében csak aktív tagok vannak. Ezért lehetetlenség, hogy valaki Jézus egyházának csak formálisan legyen tagja. Közösségi élet és névtelenség olyan ellentétben állnak egymással, mint tűz és víz. Ezért lehetetlen, hogy azokat az “egyházakat”, amelyeknél a tagok túlnyomó többsége még a saját “egyháza” hitvallását se fogadja el, egyháznak nevezzük. Ha a gyülekezeti életet formalizmusokkal helyettesítik, az világosan mutatja, hogy itt Isten Szelleme nem munkálkodik.

Mi azonban nem a csecsemőkeresztséget vetjük a “népegyházak” szemére, hanem azt, hogy a gyerekeket nem testvérek gyülekezetébe keresztelik, amelyben a keresztény életre tanítanák őket. Nem a csecsemőkeresztség vagy a felnőtt keresztség jelenti a két alternatívát, hanem: hívők gyülekezete vagy formalizmus.

Egyházadó keresztények számára elképzelhetetlen dolog. Testvéreimmel amúgy is megosztom mindenemet, amim van – a szívből fakadó szeretkapcsolatból következően. Ha valakit állami kényszerrel beszolgáltatásra köteleznek, akkor végleg értelmetlenné válik Isten gyülekezetéről beszélni. Ha valami Istentől van, akkor a hívek mögötte állnak, és többet adnak, mint szükséges, kényszer nélkül. A kényszer-beszolgáltatás nem más, mint a bizalmatlanság kifejezése Isten és a hívek felé, ill. a saját hitetlenség beismerése.

Amikor Kluge a kívülállókkal való viszonyunkról ír, ingadozik a “máshitű” és a “csoporton kívüli keresztények” kifejezések között.

Máshitűekkel, vagyis nem keresztényekkel nem lehetséges a közösség, hiszen világosnak kell lennie annak, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Ez az alapelv az első századokban magától értetődő volt. Olyan emberekkel viszont, akik Istent őszintén keresik, szívesen imádkozunk. Éppígy a “csoporton kívüli” keresztényekkel is magától értetődő az imádság. Mindig nagyon örülünk, ha találunk olyan keresztényeket, akik Jézust közösségünktől függetlenül találták meg, és örülünk a velük való mély egységnek.

Nem a “mi csoportunk” a kereszténység jele, hanem az egymás iránti szeretet, amelyet Isten minden gyermekének a szívébe helyezett. Ha megismerünk keresztényeket, akkor magától értetődő, hogy együtt keressük az egységet, és meg is találjuk azt. Lehetetlen azonban hitbeli testvéreket szektásnak bélyegezni, amit Kluge úr tesz, aki egyrészt valahogy kereszténynek tart bennünket, másrészt viszont szektának nevez, és soha a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy egységre jusson velünk.

NEM tartjuk magunkat elitközösségnek. Keresztények között nem lehet megosztottság elit és egyszerű tagok között. Mindenki szent, és igyekszik, hogy növekedjen a hitben. Soha nem célunk az elbizakodottság, hanem az alázatos szolgálat. Nincs jogunk bármire is büszkének lenni, amit mi is csak kaptunk.

Arra viszont nem vagyunk készek, hogy holmi álalázatból a kereszténység igazságigényét csökkentsük. Nem önteltség a kereszténység igaz voltáról való meggyőződés (ami szükségszerűen azt jelenti, hogy minden más út helytelen). Ez volt Jézus (Jn 14,6) és az apostolok (Apcsel 4,12) meggyőződése. Ehhez a meggyőződéshez akarunk mi is ragaszkodni. Megtapasztaltuk, hogy Isten kihívott minket a sötétségből világosságra, a tévelygésből az igazságra. Most pedig mi is hívhatunk másokat, hogy ugyanezt a lépést megtegyék. Nem azért, mert magunkkal elégedettek vagyunk, hanem mert Jézus az egyetlen út Istenhez. Szeretnénk megosztani másokkal azt a nagy ajándékot, amit mi kaptunk.

Nem vagyunk gnosztikusok, akik másokat ”az anyag rabságában élő embereknek” látnak, mert az anyag is Isten jó teremtésének része. Azt sem gondoljuk, hogy rendkívül magas erkölcsi és vallásos szintet értünk volna el. Micsoda világ az, ahol a normális már felülmúlhatatlanul magas szintet jelent! Arról sincs szó, hogy valamit ”alkotni” akarnánk. Keresztényként Isten erejéből élünk, és tapasztaljuk, hogy az Ő parancsolatai nem nehezek.

“Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1 Jn 5,3)

Az Apcsel 2,42-46-hoz: Nincs szó arról, hogy formalista módon le akarnánk másolni egy adott kor gyülekezetmodelljét – és semmiképpen nem is tesszük ezt. De az Apcsel2-ből látszik, hogyan töltötte be Isten Szelleme a fiatal keresztényeket Isten és egymás iránti szeretettel, és ez a szeretet marad minden keresztény közösségi élet alapja, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között élnek ezek a keresztények. Ugyanaz a szeretet, amely az első keresztényeket mindennapi közösségre és az anyagi javak megosztására indította, indít minket is erre, még ha ez ma konkrétan másképp is néz ki, mint 30-ban Jeruzsálemben vagy 55-ben Efézusban. Nem mindig és mindenhol volt a naponkénti közösség olyan egyszerű, mint számunkra ma. A keresztények mindig a tőlük telhető legtöbbet tették, a körülmények mégsem tették mindig lehetővé a mindennapi találkozást. A mi esetünkben azonban lehetőség van erre, és mi hálásan fogadjuk ezt a lehetőséget, anélkül, hogy magasabb- vagy alacsonyabb rendű gyülekezeti modellekről beszélnénk.

Jézus szent életre hívott bennünket. Így aztán érthető, hogy a gyülekezet tagjaitól magas erkölcsi szintet vár el. Ez a Biblia tanítása (pl. Fil 2,14-15: “Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…) és a korai egyház hagyománya (pl. Athenagoras, Kérvény a keresztények ügyében, 31: ”Így aztán ti is tudjátok, hogy mi még egy rövid gondolati bűnt sem engedünk meg magunknak soha.  Mert mivel Isten jelenti a zsinórmértéket életünkben, buzgón törekszünk arra, hogy Isten szemében mindegyikünk élete hibátlan és feddhetetlen legyen…”)

Nem teljesen világos, hogy Kluge ebben a pontban dicsérni akar minket, vagy az erkölcsösségre való törekvésünket a szektásság ismertetőjegyének látja. (Azonban az erkölcsösségre való törekvés hiánya biztos mutatója annak, hogy egy szervezet már nem egyház.) Szeretnénk remélni, hogy az előbbiről van szó, és helyesbítésül megjegyeznénk, hogy a ”hamis evangélium” kifejezést nem a laza életstílusra használjuk.