Kedves Olvasó!

Ez a honlap válaszként született Gerald Kluge gyülekezetünk ellen szóló írására. Akármilyen módon is jutottál ide, örülünk, hogy időt szeretnél szánni arra, hogy alaposan utánajárj az igazságnak ahelyett, hogy hitelt adj bármilyen egyoldalú véleménynek. Mivel Kluge úr ellenünk szóló vádirata meglehetősen terjedelmes, a mi írásunk is az. Ennek ellenére szeretnénk bátorítani, hogy olvasd el a magyarázatainkat, és vizsgáld meg azokat az Újszövetség alapján. Természetesen szívesen megválaszoljuk minden nyitva maradt kérdésedet.

Nagyon örülnénk, ha nem csak a gondolatainkat szeretnéd megismerni, hanem minket magunkat, és az életünket is. Ezen az e-mail címen veheted fel velünk a kapcsolatot:

Szerzői joggal védve. © 2018 https://www.defamed-but-true.de

Minden jog fenntartva.

A weboldalon található tartalom kizárólag magánjellegű felhasználásához járulunk hozzá.

A tartalom nyilvános jellegű felhasználása

Írásaink szándékainkkal nem megegyező, helytelen célú felhasználásának elkerülése érdekében megkérünk, hogy amennyiben a weboldalon közölt tartalom bármely részét kiadványban, nyilvános adásban, illetve előadáson, esetleg másik weboldalon, blogon, fórumon vagy egyéb közösségi oldalakon használni kívánod, vedd fel velünk a kapcsolatot a wahrhaftig@fastmail.fm email címen engedélykérés végett.

Linkek

Weboldalunk harmadik fél által birtokolt és üzemeltetett internet oldalakra mutató hivatkozásokat is tartalmazhat, amelyek tartalmáért nem vállalunk felelősséget. Az ilyen hivatkozások megadása nem jelenti szükségszerűen azt, hogy elfogadjuk vagy egyetértünk a hivatkozott oldalak tartalmával.

Adatvédelem

A weboldalunk üzemeltetési irányelvei az európai általános adatvédelmi rendelet (European General Data Privacy Regulation – GDPR) előírásainak megfelelően lettek kialakítva.

Az oldal látogatásához nem szükséges bármilyen személyes adatot megadni. Nem rögzítjük a helyadataidat és nem követünk nyomon semmilyen más módon. A weboldalunkon nem alkalmazunk sütiket (angolul: cookies). Mivel azonban weboldalunkat a WordPress.com üzemelteti, üzemeltetőként a saját – a GDPR-nek megfelelő – irányelveik szerint telepíthetnek sütiket. A WordPress.com adatvédelmi és sütikre vonatkozó irányelveit elolvashatod a https://automattic.com/privacy/ és a https://automattic.com/cookies/ oldalakon.

A sütiket kikapcsolhatod böngésződ beállításaiban. Ezzel azonban weboldalunk egyéb funkcióit is működésképtelenné teheted.

Elektronikus leveleid kezelése

Teljes mértékben megértjük, hogy fontos számodra az adataid körültekintő kezelése. Erre való tekintettel is biztosítunk, hogy amennyiben írsz nekünk, e-mailed tartalmát, illetve az abban megosztott bármilyen személyes adatot (beleértve az e-mail címedet, telefonszámodat, lakcímedet stb.) bizalmasan kezeljük, és harmadik félnek nem szolgáltatjuk ki. Azt talán már szükségtelen is mondani, de azért leírjuk, hogy nem küldünk részedre kéretlen e-mailt (levélszemetet, angolul: spam), és nem kerülsz fel semmilyen levelezőlistára sem.

Tapasztalataink szerint az oldal látogatóival kialakult levelezés sok esetben hónapokig is eltarthat. Emiatt a részünkre küldött, magyar nyelvű leveleidet a folytatás elősegítése érdekében legfeljebb 1 évig megőrizzük elektronikus postafiókunkban. Az ennél régebbi e-mailek törlésre kerülnek, és más módon (pl. nyomtatott formában) sem tartjuk meg őket. A leveleid kezelésében alapvetően ezt az irányelvet követjük. Ha azonban írásban (e-mailben: wahrhaftig@fastmail.fm) kéred tőlünk, természetesen leveleidet azonnal töröljük.

Bibliai idézetek

Ha másként nem jelöljük, a weboldalunkon közölt bibliai részeket az 1975. évi Újfordítású Biblia javított kiadásából (Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 1990), valamint a Revideált új fordításból (RÚF 2014. Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014) idézzük.

“…de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg…” (1 Thessz 5,21)

Szívesen bocsátkozunk a tanításunkkal és életmódunkkal kapcsolatos vitákba. Mindenkinek örülünk, aki tanításunkat a Szentírás alapján meg szeretné vizsgálni, és szívesen meghívjuk, hogy megossza velünk gondolatait. Minden komolyan gondolt kritikát segítségként fogadunk hogy Istenről való felismerésekben előrehaladjunk, aki az ő örökkévaló lényét Fiának emberré létele által kinyilatkoztatta, akinek követése életünk minden feletti célja.

 

“Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.” (Apcsel 28,24)

Készítés alatt!

“Mert mi semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért.” (2 kor 13,8)

Egyetértünk Klugéval, hogy először meg kell lennie az információnak, “ami az érintettnek megadja a lehetőséget, hogy saját felelőssége tudatában, szabad döntést hozzon”. Információnak, nem rágalomnak. Mennyire hiteles forrás olyan valaki, aki, mint Gerald Kluge, soha még csak nem is kereste a személyes beszélgetést azokkal, akikről ír, és információi csak személyes okokból elfogult informátoroktól származnak. Kluge akkor kereste először a kapcsolatot velünk, amikor 2000-ben megtudta, hogy elleniraton dolgozunk az ő írásával szemben, tehát hét évvel brosúrája első kiadásának megjelenése után. Szemünkre lehetne vetni, hogy csak hétéves késéssel reagálunk. Mivel azonban se a rádióval, se a sajtóval vagy más kiadóvállalattal nincs kapcsolatunk, csak az Internet által láttunk lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt megfelelő módon reagáljunk.

Kluge arra vonatkozó javaslataira, hogy hogyan jó “tagokkal” viselkedni, nem térünk ki részletesen. Csak az feltűnő, hogy a tanítással való foglalatosság, ami a keresztény élet alapja, egyáltalán nem található meg “metodikájában”. Csak a “csoporttól” való elhatárolódást ajánlja, legalábbis “egy időre”, és egyéb inkább pszichológiai módszert, mint pl. a “ritualizált beszélgetéseket”.

Természetesen melléfogások sem hiányozhatnak, amikor azt írja: “Mivel az ember normális polgárként szemben a Holic-tagokkal megvizsgálja magát…”, mintha mi nem vizsgálnánk magunkat. Milyen jó lenne, ha a “normális polgárok” tényleg vizsgálnák magukat és útjaikat Isten Igéjén keresztül! Tudjuk, hogy Isten előtt állunk, és minden cselekedetünkért felelősek vagyunk. Az V.B.2. fejezetben Kluge a következő kritikával él: “Így aztán az egyéni cselekvést állandóan vizsgálják, hogy az megengedett-e vagy bűn…” Kluge ellentmondásainak tisztázásához le kell szögeznünk: mi nem úgy vizsgáljuk magunkat, mint ahogyan ő azt az V. fejezetben szemünkre veti. A hitkérdésekben való szilárdság nem azt jelenti, hogy az ember nem vizsgálja magát.

“a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek” (Fil 1,27)      

Azáltal előzzük meg a kritikát, hogy olyan életet élünk, amely méltó Krisztushoz.

A “szekta” fogalom jelentéséről nagyon ritkán esik szó a közösségben. Van más feladatunk. Biztosan szomorú, ha valakit olyan elnevezéssel illetnek, amelynek a közvélemény előtt igen negatív jelentése van. De a Lk 6,22 szerint ez is ok az örömre:

“Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket, mint gonosz nevet az Emberfiáért.”

Ezért aztán nincs ok “kimondottan haragos vagy ingerült reakcióra”. Ha valamelyik testvér mások szidalmaira mégis így reagált, akkor az biztos nem Isten akarata és nem a gyülekezet gondolkodása szerint történt.

Noha tudunk a Sátán szellemi valóságáról, aki valamilyen módon minden istenellenes tevékenység hátterében ott áll, mégsem “fárasztjuk” őt. Istentelen emberek is saját maguk felelősek tetteikért, és nem az ördög marionettfigurái.

Ha Kluge azt állítja: “A csoport inkább elfogadná azt, hogy a felmerülő pszichikai problémák öngyilkosságba kergessék az embert”, ezzel azt a vádat fogalmazza meg, hogy előnyben részesítjük az öngyilkosságot az elbukással szemben. Ezzel megint sikerült volna kritikusunknak a pszichoszekta sémáját ránk húzni. Ez a vád nemcsak hogy nem igaz, hanem önmagában ellentmondásos és mellőz minden logikát, hiszen az öngyilkosság olyan bűn, amely feltételezi az elbukást. Elhatárolódunk attól a szabadegyházi körökben gyakran hangoztatott tanítástól is, miszerint az 1Jn 5,16-ban említett “halálos bűn” azt jelentené, hogy Isten egy súlyosan vétkező keresztényt enged meghalni, hogy ilyen módon őrizze meg őt az elbukástól. Ezért a “Jobb, ha meghal, mintha elbukna” mondat is ellentmond a keresztény közösség alapelveinek. A mi célunk mindig is az, hogy mindent megtegyünk azért, hogy egy ember elnyerje az életet és megmaradjon abban, mind szellemi mind testi értelemben.

A szellemi halál következményeit tekintve biztosan összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint a testi halál. A testi halált senki sem tudja elkerülni. Keresztényként azonban reménykedünk az örök életben, ami már most elkezdődött. Ha azonban valaki szellemileg meghal, vagyis az Istennel való kapcsolatát szándékosan lerontja, nincs számára remény. Ez azonban nem a mi tanításunk, hanem Jézus és az apostolok világos tanítása (l. fent – V.A.6., VII.j.).

”Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem hozzatok igazságos ítéletet! ” (Jn 7,24)

Igaz, ebben a fejezetben Kluge írása már nem minket szólít meg, mégis ebben a fejezetben is a legkülönbözőbb féle rágalmak hangzanak el, így hát szükséges ezzel kapcsolatban is állást foglalnunk.

Amit keresztény gyülekezetként minden objektív olvasótól elvárunk az ez:

”Mindent vizsgáljatok meg, ami jó azt tartsátok meg!” (1Thessz5,21)

Ezen az alapon nyitottak vagyunk minden tárgyi és nyílt vitára. Nincs semmi rejtegetnivalónk. Csak nyitottságot várunk és készséget a vizsgálódásra.

”Mit tegyünk?” – Ezt a kérdést tették fel az emberek Jeruzsálemben is 30 pünkösdjén (Apcsel 2,37). Mi csak Péter akkori válaszát tudjuk megismételni:

“Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (Apcsel 2,38)

Mi megtettük ezt a lépést (megjegyzendő, hogy a hangsúly a megtérésen van, a keresztség csak külső jele a megtérésnek.) Aki az üdvösséget el akarja nyerni, annak ugyanezt a lépést kell megtennie, és egész életével Jézushoz kell fordulnia és őt követnie. Ez a célunk, és ezen kívül nincs más.

“… hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2 Kor 4,2)

Kluge úr meghozta ítéletét: “A Holic – csoport egyértelműen az úgynevezett szekták és pszichokultuszok területére sorolható.”

Mivel ezt az ítéletet egy nem létező “Holic-csoport”-ról mondta ki, alapjában véve nem vonatkozik ránk. Mivel azonban Kluge egyértelműen a keresztény gyülekezetre gondol, fontosnak tartjuk, hogy kitérjünk az ítélet tartalmára és megokolására.

Mi a “szekta”? Mi a “pszichokultusz”?

Amikor a Bibliában a “Názáretiek szektájáról” (Apcsel 24,5) van szó, ez “iskolát” vagy “pártot” jelent. A görög “hairesis” kifejezés a szadduceusokra (Apcsel 5,17) és farizeusokra (Apcsel 15,5) is használatos, melyek az I. századi zsidóság legfontosabb irányzatai voltak.

A “szekta” fogalom mai használata “viszonylag pontatlan és kevéssé szelektáló” (fordítás németből: Erste Auskunft Sekten”, 3.Aufl.1999, S. 185). A szakemberek közt csak a szó etimológiáját illetően (a latinból sequor – “követni”) uralkodik egység.

A kifejezést gyakran szociológiai értelemben egy nagyobb vallási közösségtől való elszakadásra használják, mint pl.: “… kifejezés elzárkózó, a tanításban és / vagy gyakorlatban a többségtől eltérő beállítottságú és ezáltal elkülönülő kisebbségek jelölésére.” (fordítás németből: Lexikon der Sekten, Sondergruppen und Weltanschauungen, hg. Gasper, Müller, Valentin, Sp. 973)

Specifikusan keresztény értelemben a szekta fogalmát a következőképp definiálják: “közösségek, amelyek a keresztény hagyományokhoz  lényegében Biblián kívüli igazság-, és kinyilatkoztatás-forrásokat kapcsolnak és általában elutasítják az ökumenikus kapcsolatokat.” (fordítás németből: Handbuch Religiöse Gemeinschaften, hg. Horst Reller u.a., 4, Auflage 1993, S. 15).

Hasonlóan írja le egy másik mű (fordítás németből: Jugendreligionen, Sekten, Destruktive Kulte, hg. Sozialwissenschaftliche Arbeitsgemeinschaft, 1997, S. 12) a szekta ismertető jegyeit:

“keresztény háttér, általában azonban nincs ökumené, Biblián kívüli hitforrások, kizárólagosság igénye”.

Ez a meghatározás pontosan illik a római katolikus “egyház” zsinat előtti alakjára. A II. Vatikáni Zsinat után csak egy pont (“nincs ökumené”) esett ki. A többi pont megmaradt. Ellentétben ezzel mi semmilyen Biblián kívüli hitforrást nem fogadunk el, de az ökomenikus mozgalommal az igazságkeresés elhanyagolása miatt nem tudunk egyetérteni. Ragaszkodunk a kereszténység kizárólagosság-igényéhez, ahogyan ezt Jézus is kinyilatkoztatta (Jn 14,6). E definíció tükrében a Római Katolikus szervezet is legalább olyan mértékben rászolgál a “szekta” megjelölésre, mint a mi közösségünk. Vagy végül mégis csak a nagyságtól és társadalmi befolyástól függ a dolog?

Mivel a “szekta” fogalom számos negatív asszociációt hordoz, az Európa Tanács egy jelentésében annak teljes kerülését javasolja.

“Természetesen világos, hogy az állami hatóságok számára kísértést jelent a “szekta” fogalom használata, lévén, hogy mindenki könnyen megérti. Mégis ajánlatos lenne, ha az állami hatóságok kerülnék e fogalom használatát, mivelhogy nem létezik rá legális definíció, és rendkívül pejoratív konnotációval (mellékértelemmel) bír. A mai közfelfogásban a szekta valami szélsőségesen gonosz vagy veszélyes dolog.” (Az Európa Tanács szektajelentése, fordítás angolból: Council of Europe: Sect Report; AS/Jur 1998/38, Abs. 14)

A “pszichokultusz” megítéléséhez hadd utaljunk a “kultusz” szó alábbi definíciójára:

“A kultusz egy csoport vagy egy mozgalom magatartása, mely

a.    egy személy, egy eszme vagy egy tárgy iránt nagy vagy túlzott tiszteletet tanúsít,

b.    egy gondolkodási reformprogramot használ fel annak érdekében, hogy a tagokat meggyőzze, irányítsa és szocializálja (vagyis, hogy bevonja őket a csoport ’egyedülálló’ jellegű kapcsolataiba, hitébe, értékszemléletébe és gyakorlatába),

c.    a tagokban szisztematikus pszichológiai függést idéz elő,

d.    a tagokat a vezetés céljainak megvalósítása érdekében kizsákmányolja,

e.    hajlik arra, hogy a tagoknak, azok családjainak és társadalmi környezetüknek pszichés károkat okozzon.”

(fordítás németből: Jugendreligionen, Sekten, Destruktive Kulte, Hg. Sozialwissenschaftliche Arbeitsgemeinschaft, 1997, S. 10)

A kereszténység ellenségei szemünkre vethetnék, hogy Jézus iránt, azáltal, hogy őt Istenként tiszteljük “túlzott tiszteletet tanúsítunk”. A felsorolás többi pontja nem illik ránk, amit a d) pontról Kluge is elismer.

Most pedig szeretnénk foglalkozni Kluge kritériumaival is, melyek alapján minket “szektaként” vagy “pszichokultuszként” bélyegez meg.

Először négy pontot említ, melyek Kluge szerint sem vonatkoznak ránk:

f.     a vezetők pénzhez juttatására megy ki a játék, majd követi azt a tagok kizsákmányolása

Steven Hassan (lásd fentebb) számára ez az egyik legfontosabb pont, melyről egy totalitárius szekta felismerhető.

Ha Kluge minket fel is ment e vádpont alól, mi mégsem mondhatjuk, hogy ez a szektaismérv nem bizonyul helyesnek a római katolikus szervezet esetében. Bizonyos államokban még ma is, teljesen érdektelen tagoktól is, akik egyáltalán nem azonosulnak a szervezet tanításával, megkövetelik a kötelező adót, melyet szükség esetén állami kényszerrel hajtanak be. Sőt azt is, aki soha nem mutatta a legcsekélyebb aktív jelét sem a tagságnak, a pénztárhoz tessékelik. A történelem folyamán ez a szervezet tagjai kizsákmányolásából óriási gazdagságot halmozott fel.

g.    az alapító, illetve a jelenlegi vezető mindent felülmúló rangja, aki közvetítő szerepet tölt be tanítványai és Isten között, és olykor kultikus tiszteletben részesül

Ezt a szemrehányást elfogadjuk, még ha nem is a megszokott értelemben. Alapítónknak és nem csak jelenlegi, de örök vezetőnknek, Jézus Krisztusnak mindent meghaladó rangja van. Istenként tiszteljük. Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1 Tim 2,5). Megadjuk neki a tiszteletet, ahogyan méltó hozzá. Ő az Úr. Mi azonban testvérek vagyunk.

Ezzel szemben a római katolikus szervezetnek emberi vezetője van, akit “Szent Atya”-ként (a Bibliában egyedül Istennek kijáró cím Jn 17,11) tisztel, és akinek a hit- és erkölcsi tanítás kérdéseiben  tévedhetetlenséget tulajdonít.

h.    a szekta világméretű (és gazdasági) uralma fedő-, és alszervezetekkel

Isten országa nem e világból való (Jn 18,36). Ezért alapvetően elutasítunk minden szerveződést és intézményesülést.

Ezzel szemben a római katolikus szervezet teljesen beolvad az istentelen gazdasági rendszerbe, ami újra és újra napvilágra kerül a szórványosan előforduló botrányok által. Azonban kritikánkat mindig mindenek előtt a tanításra akarjuk építeni. Csupán, mert Kluge e pontot említi, akarunk utalni arra, hogy ez az ő szervezetére illik.

i.      a világvége közeli várása

Kluge tanult ebben a pontban, és visszavonta korábbi szemrehányásait. Ez a szekta ismertetőjegy a nagy “egyházaknál” általában nem található meg, elfogadott azonban néhány katolikus (máriás) törmelékcsoportnál, anélkül, hogy ezeket szektának bélyegeznék.

Mielőtt Kluge a közvetlen vádpontra rátérne, megállapítja, hogy van “eredeti vallásos törekvés”, de nem mulasztja el, hogy ebben az összefüggésben ismét a fanatizmusra utaljon. A “fanatizmus” azonban ellentétben áll “racionalitás”, illetve “a racionalitásba menekülés” megállapításaival. A fanatikusok soha nem racionálisak. Az elszántság nem fanatizmus.

Most mégis néhány gondolat a nálunk állítólag megtalálható “jellegzetes szekta ismertetőjegyekkel” kapcsolatban:

j.      az új tag teljes szakítása addigi társadalmi környezetével

Ezzel kapcsolatban leszögezzük:

·          Számunkra egyedül Jézus követéséről van szó, nem arról, hogy kiszakítsunk valakit addigi környezetéből. Természetesen az új életcélok egy ember életében új kapcsolatokhoz, és a régi kapcsolatok elhagyásához vezetnek. De soha nem volt célunk – és most sem az – a teljes szakítás. Néha azonban a családtagok ellenséges hozzáállása oda vezet, hogy valóban lehetetlenné válik a kapcsolat. Ez a szakadás azonban annak a következménye, hogy az addigi szociális környezet elutasít bennünket.

·          Jézus szavaiból tudjuk, hogy követésének mindennel szemben elsőbbsége van, mely az addigi kapcsolatok háttérbe szorításához is vezet (pl.: Lk 9,57-62; 14,25-27).

·          Amit nálunk egy szekta ismertetőjegyének tekintenek, azt más téren a különleges szentség és elszántság jelének tartják. Ha pl. Assisi Ferenc úgy határolta el magát a családjától, ahogyan azt testvéreink közül senki nem tette, akkor ez talán azt jelenti, hogy egy totalitárius szektához csatlakozott?

k.    az új tagok pszichés manipulációja, többek között félelem- és bűnösségérzet által, mely rövid idő alatt pszichikai változást és függőséget eredményez.

Egy súlyos vád, mely bizonyítatlan marad. Más szóval: rágalom. Félelem- és bűnösségérzet nem változtathatnak meg egy embert maradandóan pozitívan.

Életünkben tapasztaljuk azt a változást, amit Jézus munkál követőiben. A Biblia abból indul ki, hogy a kereszténnyé válás olyan nagy mértékű változást okoz, amiről, mint újjászületésről beszél.

Ezt a változást nem a félelem idézi elő, hanem bűntől és függésekből való megszabadulásként tapasztalható meg. Mi Jézustól függünk, de ez a függés éppen nagymértékű szabadulást és önállóságot munkál.

Nem gyakorlunk rejtett nyomást. Olyasvalakinek, aki pszichés nyomással manipulál, egy keresztény gyülekezetben nincs keresnivalója.

Mindenesetre vannak néhányan testvéreink között, akik családjuktól és korábbi vallásos környezetüktől nagyon erős pszichikai nyomást tapasztaltak, olykor testi bántalmazásokkal egybekötve. Az ilyen módszerektől mindig is távol tartottuk magunkat. Ezt a magatartást a jövőben is meg fogjuk őrizni.

l.      a tagok érzelmi és anyagi függése a csoporttól

Az “érzelmi függés” vádja valamilyen módon minden közösségre illik, amelyben valaki szívesen vesz részt. Minden baráti kapcsolat érzelmeket vált ki. De vajon “függök-e érzelmileg” már pusztán azért, mert barátaimmal szívesen vagyok együtt? “Érzelmi függés” az, ha valaki feleségének holtig tartó hűséget ígér?

Számunkra teljesen világos, hogy érzések soha nem képezhetik alapját tartós közösségnek. Biztos, hogy szívesen vagyunk együtt. De a közösség alapjai ésszerűen követhetők: Isten kinyilatkoztatása a Bibliában és kiváltképpen Jézusban.

Ahogyan egy autónál nem az üléshuzatok színe és anyaga lényeges, hanem mindig a motor működőképessége és teljesítménye a lényeg, éppúgy egy keresztény életének középpontjában sem érzelmi élete áll, hanem a bibliai igazságon alapuló hit. A szeretet, amellyel egymás iránt vagyunk, nem annyira érzés, hanem inkább az egymásnak való aktív szolgálatban mutatkozik meg.

Mit ért Kluge az “anyagi függés” alatt? Bizonyos értelemben a vagyonközösség függés egymástól, azonban csak bizalomra és szeretetre épülve működik, nem pedig szükség esetén szankciókkal végrehajtott szabályzatokra alapozva (mint különféle regulákban – lásd fentebb – III.D.d). Ez azonban nem egy anonim csoporttól való függés, hanem megosztás személyesen jól ismert testvérekkel, akik nem elkülönülten élnek valahol, hanem életüket megosztják velünk.

Ha már a függésről van szó, ez úgy néz ki, hogy főleg idősebb testvérek azok, akik pénzüket arra adják, hogy a fiatalabb testvérek is, akiket szüleik már nem akarnak támogatni, jó iskolai képzésben részesülhessenek. Hitetlen szülők olykor azt gondolják, hogy fiaikat és lányaikat a pénzforrás elzárásával, tehát a szülőktől való anyagi függés kihasználásával hitük feladására kényszeríthetik. Aztán, amikor a testvérek segítenek, akkor nem szabad, hogy anyagi függés alakuljon ki. Minden egyes testvér önállóságát támogatni akarjuk. Azt legalább még Kluge is belátja, hogy senkit nem zsákmányolunk ki. Ennek inkább az ellentéte áll fenn. Ugyanarra a lelkületre törekszünk, ami Pálban is megvolt a fiatalabb testvérei, “gyermekei” iránt a hitben:

“… mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek. Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” (2 Kor 12,14b)

Mi mint közösség nem vagyunk jogi személyiség, és nem is akarunk azzá válni, akkor sem, ha ez talán bizonyos anyagi előnyt jelentene, ahogyan ezzel különféle vallási közösségek élnek. Így a “csoportnak” sincs semmilyen tulajdona. A közösen használt lakások (amennyiben nem bérlakások), vagy az autók hivatalosan lehetőleg minél többek nevére vannak írva. A gyülekezet testvéri szerkezetének a tulajdonviszonyokban is ki kell fejeződnie.

A keresztények közötti önkéntes vagyonközösség ellentétét találjuk néhány vallásos csoportban, főleg katolikus körökben, ahol kötelező a teljes tulajdon átruházása a mindenkori közösségre. Itt valóban anyagi függést teremtenek.

m.   a csoport kiemelkedő jelentősége, az egyéniség és a magánszféra korlátozása

A közösségi élet minden formája korlátozza az “egyéniséget és a magánszférát”, amennyiben az valódi közösségi élet, és nem egy heti liturgia “megülése”. Hiszen a szeretet éppen azt jelenti, hogy nem magamnak, a magam kívánságainak akarok élni, hanem életemet a testvéreimért adom (1 Jn 3,16). Ez a “korlátozás” azonban, ami által az ember valójában sokat nyer, nem a személyiség elvesztése, hanem épp ellenkezőleg: egy keresztény az odaadásban bontakoztathatja ki legjobban ajándékait.

Nem a “csoportnak” van kiemelkedő jelentősége, hanem Jézus személyének, aki minket közösségre hívott. Mindenképpen óvakodni fogunk attól, hogy a magunk konkrét közösségének jelentőséget tulajdonítsunk, amint ezt a római katolikus szervezet teszi hivatalos szövegeiben.

“[A szent Római Egyház…] szilárdan hiszi, vallja és hirdeti, hogy a Katolikus Egyházon kívül senkinek – sem pogány, sem zsidó, sem hitetlen, vagy az egységtől elváló – nem lesz része az örök életben, hanem az örök tűzre jut, mely az ördögnek és angyalainak készíttetett, ha halála előtt nem csatlakozik ahhoz.” (idézet a florenci zsinat döntéseiből, fordítás németből: Konzil zu Florenz, Lehrentscheid für die Jakobiten 1442, Neuner-Roos, Nr. 381)

Itt “az egyházi tanítóhivatal végérvényes, tévedhetetlen döntéséről” van szó (Neuner-Roos, S. 23, fordítás németből), mely minden másként hangzó ökomenikus nyilatkozat ellenére ma is érvényes.

n.    túlfokozott elittudat, a csoport elzárkózása a külvilágtól (“a szervezet határai az igazság határai”)

Amint azt fentebb (III.D.e) megállapítottuk, nem elitnek tekintjük magunkat, hanem keresztényeknek, sem többnek, sem kevesebbnek. Isten gyülekezetén belül testvérek vannak, de nincs elit. Nem zárkózunk el más keresztényektől, nem vonulunk ki a világból sem, de kétségtelenül – miként az első keresztények – csak azokkal van közösségünk a hitben, akikről tudhatjuk, hogy testvéreink az Úrban.

Mindenesetre néhány katolikus csoportnál látható “túlfokozott elittudat”, akik kifejezetten “elit” akarnak lenni.

“Tucatemberré válni? Te ….hogy te a nagy halomhoz tartozz, te, aki vezetésre születtél?! Nálunk langyosaknak nincs helye. Légy alázatos, és Krisztus újra lángra lobbantja benned szeretetének tüzét.” (Josemaría Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaría Escrivá [Gründer des Opus Dei], Der Weg, 3 Auflage 1967, Nr. 16)

A “szervezeti határok az igazság határai” kijelentés ránk nem igaz. Az igazság mindenki számára világos a Bibliában, és nincs semmiféle monopóliumunk, nem úgy, ahogy a római katolikus “egyház” ezt sokáig (és alapjában véve még mai is) igényelte magának.

o.    dualista világnézet (világos felosztás jóra és rosszra) kidolgozott ellenségképpel

Világos különbséget teszünk jó és rossz, igazság és hazugság között a személyes életben is, amelyben minden hazugság távol áll tőlünk, akkor is, ha ezáltal netán hátrányt szenvedünk a munkahelyünkön. De a jónak és rossznak ez a világos szétválasztása már dualista világkép? Ha János Isten gyermekeit és az ördög gyermekeit (ezt a kifejezést félreértések elkerülése végett kerüljük) megkülönböztette, emiatt dualista volt?

Elutasítjuk az olyan világképet, mely mindent vagy egy mindenható Istennel, vagy egy majdnem mindenható Sátánnal magyaráz. Az ember szabad felelőséggel rendelkezik és nem állat, amin, ahogy Luther kifejezte (A szolgai akaratról, eredetiben: Vom unfreien Willen, 1525; Weimarer Ausgabe 18, 615) vagy Isten lovagol, vagy a Sátán.

Mindazonáltal mégis van “kidolgozott ellenségképünk”:

Fő ellenségünk a bűn, és különleges esetként a tévtanítások bűne, amelyek a kereszténységet eltorzítják. Embereket azonban soha nem tekintünk ellenségeinknek. Mindenesetre sokszor el kell tűrnünk ellenségeskedéseiket (az “ellenségkép” miatt is, amit néhány “szektaszakértő” agitálásával mindenkire, aki nem hagyományos felekezethez tartozik, kivetít).

p.    kimondottan negatív világkép

A világról alkotott nézetünket már bevezetésként (III.C.) részletesen kifejtettük, és nem szükséges itt megismételni. A világot Isten jó teremtésének látjuk, és sok örömünk is van ebben a világban. Csak a bűnöktől határolódunk el, melyek az emberek szabad döntése miatt nagyon sokat romboltak ezen a jó világon.

q.    Egy biztos üdvút ígérete, ha az ember a csoport szabályainak aláveti magát. Az egyetlen személyes üdvhöz vezető út: a csoport életformájának átvétele. Minden más életmódot – mint alapjaiban rosszat – elutasítanak.

Üdvösségünk Jézuson múlik, nem életmódunkon. Az életstílus a megragadott üdvösségnek egy következménye. Minden olyan életformát elutasítunk, mely az Új Szövetséggel ellentétben áll, de saját életmódunkat nem tartjuk “egyetlen üdvözítő” normának.

De éppen a római katolikus szervezet volt az, mely az üdvösséget “csoporthoz való tartozáshoz” kötötte:

“A római pápának alávetni magát feltétlenül szükséges minden embernek az üdvösséghez. Ezt jelentjük ki, állítjuk, határozzuk meg, és hirdetjük.” (Bulle Unam Sanctam, 1302: Neuner-Roos Nr. 430, fordítás németből)

A katolikusok is rituális cselekedetek pontos követése által kínálják fel az üdvösséget, ahogyan ezt “Mária” Lúciának, a fatimai látnoknőnek “kinyilatkoztatta”:

“Nézd, leányom, szívemet tövisek veszik körül, melyekkel a hálátlan emberek káromlásaik és hálátlanságaik által minden pillanatban átdöfik azt. Próbálj meg legalább te megvigasztalni engem, és add hírül ígéretem: Közben fogok járni minden ember lelke üdvösségéért az ahhoz szükséges kegyelemmel halála óráján, aki csak öt egymást követő hónap első szombatján gyón, áldozik, elimádkozik egy rózsafüzért, és 15 percet a velem való együttlétnek szentel azáltal, hogy gondolkozik a rózsafüzér titkairól, hogy ezzel engem engeszteljen.” (A Lúciának adott “kinyilatkoztatás” 1925. december 10-én – idézet a Márialexikonból, fordítás németből: in Marienlexikon, Hg. Bäumer, Scheffczyk, 2. Band, S. 447)

A kereszténységhez ennek természetesen már semmi köze.

r.     nagyon szigorú erkölcsi követelések és az engedelmesség erős hangsúlyozása

Mércénk Jézus mércéje, aki felszólít minket, hogy olyan tökéletesek legyünk, mint az Atya a mennyben (Mt 5,48). Ez a mérce megmarad akkor is, ha tudjuk, hogy ezt a megkövetelt tökéletességet ebben a földi életben csak megközelítjük, de nem fogjuk elérni. Életünkben mégis ezért a célért akarunk küzdeni. A legfőbb erkölcsi cél mindig irgalmassággal kapcsolódik össze azok iránt, akik, bár vétkeznek, mégis harcolni akarnak. Azoknak az embereknek viszont, akik bűnben akarnak élni nincsen helyük Isten gyülekezetében. A bűn kovászát nem szabad megtűrni (1 Kor 5).

Az engedelmesség a kereszténység egyik alapvető erénye. Pál a Róma 1,5-ben hitből fakadó engedelmességről írt. Azonban mindig Isten iránti engedelmességről van szó. Az az engedelmesség, melyet katolikus rendi közösségekben az apátnak vagy a tartományfőnöknek fogadnak, olyan pozícióba emel embereket, mely egyedül Istent illeti meg.

Erre a pápának és apparátusának való abszolút engedelmességre találunk példát Loyolai “szent” Ignácnak, a Jezsuita rend alapítójának tollából származó írásban:

“…hogy mindnyájan felbuzduljunk, hogy a tökéletességből egyetlen jótát se hagyjunk el,… és minden erőnket teljes egészében az engedelmesség erényének áldozzuk, mindenekelőtt a pápával, azután a társadalom vezetőivel szemben … és minden saját nézetet és saját ítéletet, amely ellenkezik velük, vak engedelmességben megtagadjunk, (mint mondottuk) minden, a vezetőtől elrendelt dologban, melyben semmilyen látszata sincs a bűnnek, mivel – gondoljuk meg – hogy mindenkinek, aki engedelmességben él, úgy kell hordoztatnia és vezettetnie a vezető isteni gondviselésétől, mintha egy holttest lenne, amit mindenhova helyezhetnek, és mindenféle módon bánhatnak vele, vagy, mintha görbebot lenne, ami annak kezében, aki vezeti és igénybe veszi, mindenhol és minden kívánt dologban szolgál…” (Jézus Társaságának rendeleteiből, A nagy rendszabályzat, fordítás németből: Aus den Satzungen der Gesellschaft Jesu: Die großen Ordensregeln, S. 376-377)

“Engedelmeskedjetek, mint ahogyan a szerszám engedelmeskedik a művész kezében, amely nem kérdezi, hogy miért teszi ezt vagy azt vele. Legyetek meggyőződve, hogy semmivel sem fognak megbízni titeket, ami nem jó, nem Isten dicsőségére szolgál.” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből:  Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Auflage 1967, Nr. 617)

“Engedelmesség – biztos út. Az elöljáróknak fenntartás nélkül engedelmeskedni – a szentség útja. Engedelmeskedni küldetésedben – az egyetlen út; …”(Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá,Der Weg, 3. Auflage 1967, Nr. 941)

Ismét megállapíthatja az elfogulatlan olvasó, hol lelhetőek fel szektaszerű vonások.

s.    szörnyű következmények megprófétálása “elbukás” esetén

Elbukástól való óvás az Újszövetség minden szerzőjénél található, így Jézus szájából a Mt 5,13; Mk 9,43-50; 13,13; Lk 19,11-26; Jn 15,2.6; továbbá az Apcsel 20,30-ban; Pálnál pl. 1 Tim 5,15; 2 Tim 2,12. Ezeken túl Barnabás nyomatékosan óv a Zsidó 3,13-14; 6,4-8; és 10,26-31-ben az elbukás veszélyétől. Jakab (1,13-15), Péter (2 Pt 2,21-22), János (1 Jn 5,16) Jel 14,9-12; 21,8) és Júdás (22-23) is ismerik ezt a veszélyt. Tehát Kluge mércéje szerint Jézus és az Újszövetség szerzői mind szektások voltak?

Katolikus dogmákban is állandóan az elbukással fenyegetnek. A korábban említett XII. Pius Apostoli Konstitúciójában, a “Munidicentissimus Deus”-ban 1950-ből már Mária mennybevitetésének tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:

“Ha tehát, amitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi meghatároztunk, tagadni meri, vagy tudatosan kétségbe meri vonni, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.,fordítás németből)

A katolikus egyház is szekta? Mindenesetre azok a tanítások, melyek el nem fogadásáért az elbukással fenyeget, nem egyeznek a Bibliával!

Mindenképpen meghamisítanánk Jézus üzenetét, ha nem óvnánk az elbukástól. Szörnyű földi következmények megprófétálása, amint arról könyvében, egy “kultusz” ismertetőjegyeiként Hassan is említést tesz, távol állnak tőlünk. Senkinek nem kívánunk gonoszt. Szomorú, ha azt kell látnunk, hogy emberek, akik korábban Istennel mély kapcsolatban éltek, üdvösségük forrását (amely Krisztus, és nem a gyülekezet) eltaszítják maguktól.

t.     A külső kapcsolatokat a csoportönzés határozza meg. Újonc tagok toborzását szolgálják. Nincs önzetlen elkötelezettség (szociális aktivitás) a kívülállók felé.

Amikor Pál önzetlen szeretetben, a misszióban odaadta magát, hogy embereket Krisztus és ezáltal az egyház számára is megnyerjen, talán “csoportönzés” vezette? Ismeretes, hogy Pál sem hozott létre társadalmi intézményt, hanem csak “tagokat toborzott” a keresztény gyülekezetnek. A szentek számára való gyűjtés is csak rászoruló “csoporttagoknak” szolgált. Így Kluge mértéke szerint Pált is kritizálni kellene.

A legnagyobb kincs, amit Isten nekünk ajándékozott, az evangélium, az üzenet, amely az embereket a halálból az életre hívja. Ezt az üzenetet akarjuk továbbadni, nem csoportönzésből fakadóan, hanem azért, hogy lehetővé tegyük, hogy az emberek a Krisztusban való örök életben részesedhessenek. Célunk, hogy az emberek megismerjék Istent, a velünk való közösség következményeként, egyszerűen, mert az Isten iránti szeretet a testvérszeretethez és közösséghez vezet.

Az életben is megmutatkozik az, ami a középpontban áll.

A “csoportönzés motiválta tagtoborzás” nem vezet az élet megváltozásához, nem vezet a bűn legyőzéséhez, nem vezet önzetlenséghez, igazságossághoz, tisztasághoz, hanem minden áron meg akar nyerni tagokat magának. De Kluge is elismeri, hogy nem akarunk valakit “minden áron megtartani”.

A tanítás és az igazság alapját mindig meg kell őrizni.

Amint már említettük, vannak katolikus szervezetek (pl. Mária Légió), amelyek mindennemű szociális tevékenységet elutasítanak, mert azok miatt tulajdonképpeni feladataikban korlátozva érzik magukat.

Mi a szociális tevékenységhez nem viszonyulunk ilyen elutasítóan, azonban örvendetes módon ma már szervezetek sokasága létezik, melyek a segítség legkülönbözőbb formáit nyújtják a szociálisan hátrányos helyzetben lévőknek. Másrészt azonban Isten szőlőjében sajnos csak nagyon kevés munkás van, akiknek tevékenységüket a legfontosabbra kell összpontosítaniuk. Akkor is, ha “mellékesen” mindig segítünk gyülekezeten kívül álló szociálisan hátrányos helyzetben lévőkön, fő feladatunkat nem láthatjuk ebben.

Összefoglalás

Közelebbről vizsgálva azok az “áttekinthetetlen tünetek”, melyek minket egyértelműen “az úgynevezett szekták és pszichokultuszok területére” sorolnak, részben egyáltalán nem találóak.

Azok az kritériumok is, melyek legalább részben találóak (a, i, j pontok), a bibliai igazságot is szektásnak tekintik. Ebben az esetben inkább hagyjuk, hogy szektaként korholjanak bennünket, minthogy eltérjünk a bibliai igazságtól.

Mindezeken túl ezek a tünetek a Római Katolikus “egyházban”, vagy legalábbis néhány alszervezetében is előfordulnak. Ráadásul, mivel az a négy kritérium, melyek alól Kluge “felment” minket, igaznak bizonyul katolikusok, vagy alszervezeteik esetében, Klugénak sokkal egyértelműbben kellene saját szervezetét szektának titulálnia.

“Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” (Róma 2,1)

Ebben az összefüggésben szeretnénk utalni egy magyar vallásszociológusnak Klugétól eltérő megítélésére, aki személyesen intenzíven foglalkozott a magyar testvérek életével, és, bár sok pontban nem ért velünk egyet, a következő véleményre jutott:

“…semmiképpen sem sorolható az emberi méltóságot károsító és a társadalmat veszélyeztető, destruktív vallási jelenségek közé. Még akkor sem, he egyes eljárásaik – például a vallási rendezvényeken történő misszionálás – vitathatóak. Magasra tett mércéjük, kritikus állásfoglalásaik, hitelveik, értékrendjük és életformájuk természetesen mind teológiai, mind lélektani, mind szociológiai szempontból vitathatók, de sommás elítélésük az ítélkezőt minősíti negatívan.” (Kamarás István: A “Keresztények”, jelenleg még kiadatlan kézirat)

Továbbá Kluge néhány pontban egyet ért “kritikánkkal az egyházról és világról” és “elkötelezettségünket, komolyságunkat a helyes út megtalálása érdekében mindenképpen példásnak” tartja. Ez a dicséret feszültségben van mindazzal, amit korábban kritizált.

“A szoros közösségért való fáradozás” hirtelen példás, és már nem tudatkontroll. Dicséri “készségünket, hogy hitünket másokkal megosztjuk”. Más helyeken indoktrinálásról, a tanítás beadagolásáról írt.

A rövid dicséret után ismét kritika következik, “hogy az itt kialakult rendszer már a másik végletbe csap. Törvényeskedésnek nyújt támogatást, és Jézus üzenetének talaját messze elhagyta.”

Mindenki, aki ismer minket, láthatja, nincs szó “fanatikus túlbuzgóságról”, és nem fejlesztettünk ki semmilyen rendszert sem. Mint fentebb már kifejtettük (III. B.), a törvényeskedés vádja nem érvényes ránk.

Ha Kluge minket Jézus idejének farizeusaival hasonlít össze, ismét látható, hogy az általa felvázolt négy összehasonlítási pont nem illik ránk, azonban igaz Kluge saját szervezetének legalábbis bizonyos részeire.

u.    Szabályok és törvények szigorú betartása az üdvösség biztosítása érdekében

Már többször kifejtettük, hogy üdvösségünk csak Jézusban van, és semmilyen szabályokat és törvényeket nem ismerünk. Egyetlen tekintély számunkra a Biblia (amit Kluge is elismer). Meggyőződésünk csak az, hogy a hitben való élet csak Jézus parancsolatainak megtartásával valósul meg, ahogyan Jézus is mondja: “Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (Jn 14,15)

v.    Gőgös magatartás nem farizeusokkal és bűnösökkel szemben, akiktől elvitatták az Isten akarata szerinti életet.

Mivel Kluge elismeri, hogy erős bennünk a missziós vágy, ez éppen nyilvánvalóvá teszi, hogy fáradozni akarunk a bűnösökért, megtérésre akarjuk vezetni őket, és nem akarjuk hagyni, hogy bűneikben haljanak meg. A farizeusok nem ismerték a missziót (a Mt 23,15 bizonyára úgy értendő, hogy a farizeusok olyan istenfélő pogányok között, akik zsidó zsinagógákhoz csatlakoztak annyiban voltak aktívak, hogy a zsidó törvény és a farizeusi hagyományok megtartására akarták kényszeríteni őket).

w.   Kiválasztottság- és elittudat

Nincsen más “elittudatunk”, mint, hogy keresztények vagyunk, és a “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet” – hez (1 Pt 2,9) tartozunk. Keresztények között nem lehet, és nem is szabad, hogy legyen elit. Ezzel szemben néhány katolikus csoportban igencsak támogatják az elittudatot.

x.     a nem farizeusokkal való érintkezés következetes kerülése és különösen a bűnösökkel való mindenfajta együttlét elutasítása

E szemrehányás ismétlése semmit nem változtat annak helytelenségén. Bár különbséget teszünk keresztények és nem keresztények között, és tudjuk, hogy szellemi közösségünk csak keresztényekkel lehet. Azonban senkit nem tartunk tisztátlannak, mindenkit emberi méltóságában tisztelünk, és mindenki számára felkínáljuk a Jézus Krisztusban való üdvösséget.

A figyelmes és kritikus olvasót, aki Klugénél nem talált “tartalombeli szembenállást a tanítással”, szeretettel meghívjuk, hogy függetlenül Kluge írásától képet nyerhessen, és kereshesse a kapcsolatot a keresztény gyülekezettel. Készek vagyunk mindenről beszélgetni, mindenre választ adni, és az érdeklődőkkel nemcsak az Evangéliumot, hanem életünket is megosztani (1 Thessz 2,8). Aki nem hagyja, hogy “szektaszakértők” megfélemlítsék, hanem kész arra, hogy maga vizsgálódjon, látni fogja, hogy a tanítási vita nem “egyik vagy másik ige magyarázata körül folytatott csatározás”, hanem, egyszerűen arról van szó, hogy készek vagyunk Jézus szavait ma is komolyan venni, a merev burokból kitörni, és Jézus üzenetét, példaadó életgyakorlatát megvalósítani.

Bírálónk figyelmeztet: a gyümölcsöket kell nézni. Aki látja mindazt a szenvedést és szerencsétlenséget, amit éppen a katolikus “egyház” hozott emberek millióira; aki látja az összes, kereszténység nevében meggyötört, megkínzott, meggyilkolt embert, mindazokat, akiknek hitük miatt el kellett hagyniuk hazájukat, gyermekeiket katolikus családokra kellett hagyniuk; aki látja, hogyan veszik semmibe még ma is katolikus szervezetekben az emberi jogokat, hogyan avatták boldoggá, és állították a “sikeres életpálya” példájául a 2000. évben IX. Piust, a pápai trónon ülő gyermekrablót, aki politikai ellenfeleket kivégeztetett, és a vallásszabadságot tévútnak bélyegezte – tudja, hol vannak a báránybőrbe bújt farkasok.

Bírálónk rágalmai nem fognak minket akadályozni, hogy abban a szabadságban éljünk, amit Krisztus szerzett nekünk halálig tartó odaadása által, és, hogy ezt a szabadságot minden embernek továbbadjuk. Részvételünket a világ átformálásában, mely éppen a hit általi megszabadulásban áll, változatlanul folytatni fogjuk.

“…és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8)

Jézus a fejezetcímben idézett igében megjelölte tanítványai számára földrajzilag munkálkodásuk területét: “a föld végső határáig”.

Természetesen csak kis térségben ismerünk testvéreket ezen az átfogó területen. Mivel Kluge megállapítása ellenére, hogy a “szervezet határai az igazság határai”, hisszük, hogy nem csak nálunk vannak keresztények, a “csoport”, vagyis a gyülekezet világra kiterjedő tevékenységével lehet számolni.

A mindig visszatérő zaklatások miatt nem áll módunkban az általunk ismert keresztény közösségek listáját nyilvánosságra hozni. Amennyiben valaki érdeklődik, és szeretne megismerni minket, minden megkeresésnek örülünk (e-mail-en keresztül). Minden keresőnek, bárhol lakjon is, lehetősége kell, hogy legyen keresztényekkel felvenni a kapcsolatot.

“Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2 Kor 5,17)

1. “Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” (2 Tim 2,4)
“Külső életforma” című részhez

Radikális életformát vetnek szemünkre. A “radikális” a “radix” [= gyökér] szóból jön. Mi nemcsak egy kis kereszténységet akarunk játszani, hanem keresztényként élni Krisztusból, aki a gyökerünk. (Kol 2,7).

Nem ismerünk formális napirendi előírásokat. Bizonyos, hogy amennyi időt csak lehet, együtt töltünk, amikor is az időbeosztás alakulása a mindenkor aktuális feladatoktól függ. Mindenkinek elegendő lehetőséget kell adni, hogy képességeivel hozzájáruljon a közösségi élethez.

Mi időnket, képességeinket, testünket Isten ajándékaként fogadjuk az ő dicsőségére. Ezért mindezekkel akarata szerint hálával akarunk bánni.

A testet nem “Szamár Testvérnek” tekintjük (ahogyan Assisi Ferenc tette), amit egyszerűen ki kell zsákmányolnunk, hanem a Szentszellem templomának (1 Kor 6,19), amelyben Istent kell dicsőítenünk. Így testünk minden szükségletét magától értetődően be kell tölteni, mind az alvásra, mind a táplálkozásra vonatkozóan. Mivel a szükségletek egyénenként különbözőek, nem lehet ebben egységes normát felállítani. A vágyunk azonban, hogy Istent szolgáljuk, megóv minket a túl sok alvástól, ahogyan ezt Jézus (pl.: Lk 6,12) és Pál (Apcsel 20,31; 2 Kor 6,5) példáján látjuk.

Ezzel szemben egészen másképp bánik az Opus Dei (XX. századi konzervatív katolikus “megújulási” mozgalom) boldoggá avatott alapítója a testtel:

“…Éppúgy te: még negyed óra vezeklő szíj a tisztítótűzben lévő lelkekért, még öt perc szüleidért, további öt testvéreidért az apostolságban…Ha ekképpen  sanyargatod magad, mily értékes ez  így!” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Ausgabe 1967. Nr. 899)

Testünket nem sanyargatásra kaptuk, hanem Isten dicsőítésére!

Kluge “egészségtelen táplálkozás” vádja csak érvelésének gyengeségét mutatja. Egyrészt vajmi keveset tud táplálkozási szokásainkról, másrészt nem táplálkozunk jellegzetesen “keresztényien”. Táplálkozásunk olyan különböző, mint ízlésünk. Nem űzünk kultuszt az evésből, de nincsenek ételtörvényeink sem, vagy egyéb táplálkozási előírásaink.

“Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele.” (1Tim 4,4)

Ha Kluge a lakásainkat, melyekben soha nem járt, “meglehetősen ridegnek” találja, úgy ez az ő szubjektív véleménye. Az mindenesetre igaz, hogy tulajdonképpen lakóhelyünk nem ezen a Földön van, hanem Istennél (Jn 14,2).

“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsidó 13,14)

Ezért nem törekszünk lakásainkban minél több díszt felhalmozni. Aranyat, ezüstöt és egyéb kincseket, melyeket különféle vallásos építményekben találhatunk. Hiába keresnének ilyeneket nálunk. “Egyszerű és praktikus” a jelszó. Azonban nincsenek előírások (amit sajnos mindig hangsúlyozni kell, mert Kluge minden mögött törvényt akar látni).

Természetesen megválunk azoktól a dolgoktól, amikre nincs és nem is lesz szükségünk. Nem vagyunk régi életünk múzeumőrei.

De ebben a pontban is mindenki maga dönt, hogy mi az, amitől a múlt szükségtelen koloncai közül megválik.

A “hivatás” témájához:

Különbséget teszünk a keresztény elhivatottság és hivatásunk között, ami a megélhetéshez szükséges anyagi dolgok beszerzését szolgálja. Pál is sátorkészítőként kereste kenyerét, de elhívatottsága csak az evangélium hirdetése volt.

A szakmánkban feladatainkat legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint akarjuk ellátni, és ezért a felelősségvállalást sem utasítjuk eleve már el. Az azonban világos, hogy Isten parancsai a munkahelyen is érvényesek, és egy keresztény számára éppúgy lehetetlen az etikátlan magatartás (mint pl. hazugság) a munkahelyen, mint a testvérek közösségében.

Egyházi munkaadókat sem utasítunk el alapvetően. Más munkaadók sem osztják vallásos nézeteinket. Amennyiben a vallásos munkaadó nem kötelez az érintett vallási közösség vallásos cselekedeteiben való részvételre, és a munka önmagában nem etikátlan, úgy nem probléma, ha egy felekezeti munkaadónál tevékenykedünk. A probléma néha éppen fordított volt, éspedig, hogy katolikus munkaadók nem akartak nem katolikus munkavállalót.

Ha egy lánytestvérünk nem látta értelmes tevékenységnek, hogy fodrászként kielégítse az emberi hiúság kívánságát, és más munkát keresett, az az ő saját döntése volt, amit a többi testvér magától értetődően elfogadott. Ennek ellenére nem tilos fodrászként dolgozni. Sajnos nem mindig egyszerű olyan munkát találni, melynek mélyebb értelme van. Amíg egy tevékenység önmagában nem etikátlan, addig egy keresztény számára is lehetséges foglalkozás.

Mindenképpen elutasítandóak azok a foglalkozások, melyek közvetlenül ártanak az embereknek, mint például dohányáru, vagy erkölcstelen tartalmú lapok árusítása. Az, hogy egy keresztény számára bizonyos foglalkozások szóba sem jönnek, a korábbi korok embereinek teljesen világos volt. Így a II.-III. századi egyházrendek eleve kizárták bizonyos foglalkozásokról, hogy az egyházhoz tartozzanak.

Nem igaz az, hogy egy keresztény csak a “legalacsonyabb” pozíciókat foglalhatja el. Vezetőpozíciókat sem kell eleve kizárni. Egy keresztény azonban mindig tudatában van annak, hogy a hivatás soha nem lehet fontosabb az elhívatottságnál, ami Jézus követése. Ennek megfelelően a munkahelyi feltételeknek is vannak határai. Ha Pál nekifogott volna sátrak nagybani előállításának, talán piacvezető helyet nyert volna. Csupán elhívatására nem maradt volna ideje.

2. “…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2)
Az “Erkölcsi irányelvek, melyek az életet meghatározzák” című részhez

Életünket Krisztusra irányítjuk, aki életünk mértékadója. Akarata életünk minden pontját áthatja, de nem erkölcsi irányelvek jegyzékének létrehozása által, hanem, mert benne élünk, láthatjuk, hogyan hatja át akarata – amely a megszentelődés – életünk minden területét.

Életünk nem állandó bűntől való menekülés, hanem állandó odafordulás Istenhez. Nincsen formális és kazuisztikus illemkódexünk, amely előírásainak eleget kell tennünk. Mivel azonban mindig, így a hétköznapokban is keresztényként élünk, ezért Isten akaratát a hétköznapi tevékenységekben is gyakorolni akarjuk.

Éppen a fodrász fentebb (V.B.1.) említett példája mutatja, hogy sok minden az egyén döntése, és nem előirányzott illemkódex makacs betartása.

Az alkohol és nikotin elutasítása – melyek minden évben emberek millióinak betegségét, halálát, és elképzelhetetlen szenvedést okoznak – minden erkölcsi felelőssége tudatában lévő ember számára magától értetődő.

Olyan testvérek, akik korábban dohányoztak Istenhez fordulásuk által megélték a megszabadulást a cigarettától, és a nem-dohányzást nem egy csupán nagy küzdelem árán betölthető parancsnak látják.

Ami az alkoholt illeti, a Bibliával nem ellenkezik ugyan a mértékletes borfogyasztás, mi azonban éppen napjainkban számos okát látjuk az alkoholról való teljes lemondásnak. Egyrészt, mert gyakran közlekedünk autóval. Egy autóvezető számára a 0.0 ‰ egyértelmű kell, hogy legyen. Másrészt az alkohol manapság soha nem látott mértékű társadalmai problémává vált. Azoknak az embereknek is, akik korábban alkoholfüggésben éltek olyan környezetet akarunk kínálni, mely semmiféle kísértést nem okoz a visszaeséshez. Mindezeken túl ma gazdag választéka van a gyümölcsleveknek a gyógyteákkal együtt, melyeket bőségesen nyújt nekünk a természet, hogy ez elég alternatíva legyen mindenkinek, aki nem csak vizet akar inni, a tejet pedig nem bírja.

Ami más élvezeti cikkeket illet (mint például a kávé), azok egészségkárosító hatása bizonyított, és nem csak az “orvosok tekintik egészségtelennek”. Ha szeretem Teremtőmet, megóvom teremtését, és testemet teljes egészében rendelkezésére bocsátom.

Kluge megjegyzése a mosakodásról mutatja, hogyan ragad meg mindent, hogy közösségünkben szigorú parancsrendszert lásson. Szomorú és nevetséges, hogy hangsúlyoznunk kell: a mosakodások gyakoriságának semmilyen “csoporton belüli” normája nincsen. Még ha az objektíve találó idézetet: “túl sok mosdásnak a bőr látja kárát” helyeseljük is, nevetséges, ha ezt az idézetet előírásként akarja értelmezni. Mindezekből sokkal többet lehet Kluge előítéleteiről tanulni, mint mosdási szokásainkról.

Ismét egy közösségünktől teljesen távol álló dolog, amit Kluge “egyháza” egyik szervezetének szabályzatában találunk:

“A betegeknek adjanak lehetőséget fürdőkre, ahányszor szükségük van rá; az egészségeseknek azonban, és különösen a fiatalabbaknak ritkábban engedjék meg.” (Szt. Benedekregulája, fordítás németből: Regel des heiligen Benedictus”, 36. Kapitel in: Die großen Ordensregeln, S. 226)

“Kételkedés tanítási kérdésekben”. Megjegyzések.

A helyes tanítás (és nem valamiféle pszichológiai manipuláció) az alapja minden keresztény gyülekezetnek). Aki ezt az alapot megkérdőjelezi, kívül helyezi magát a közösségen. Ha a gyülekezet Isten gyülekezete akar maradni, ragaszkodnia kell az Isten által kinyilatkoztatott tanításhoz. Bizonyos, hogy a gyenge testvéreket mindenképpen sok türelemmel kell megközelíteni. Aki azonban a bibliai tanítást nem fogadja el, elszakítja magát a gyülekezettől. Ha ezt az alapot föladjuk, a keresztény gyülekezet identitását adjuk föl. Az az alapelv, hogy csak helyes tanítással lehet üdvözülni általánosan keresztényi, és általánosan elismert “egyházak” számos hivatalos tanítási dokumentumában is megtalálható, mint például:

“Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt a katolikus hithez kell ragaszkodnia; aki nem őrzi meg azt annak teljességében és sértetlenül, kétség nélkül örökre elveszik.” (Atanáziuszi hitvallás, fordítás németből: Athanasisches Glaubensbekenntnis, Neuner-Roos 915)  “Katolikus hit” alatt itt kizárólag a Jézus személyében és a Szentháromságban való helyes hit értendő. A konkrét dokumentum összefüggésében egyetértünk az idézett mondattal.  A Jézus személyéről és a Szentháromságról szóló helyes tanítás a kereszténység számára alapvető és elengedhetetlen.)

XII. Pius /1950-ben kiadott M.D. kezdetű Apostoli Konstitúciójában “Munificentissimus Deus” az 1950-es évből, már Mária mennybemenetele tanának tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:

“Ha tehát, mitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi határoztunk meg, tagadni, vagy tudatosan kétségbe vonni meri, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.)

A katolikusoknál tehát már egy nem-biblikus tanítás tudatos kétségbevonása is elegendő az elbukáshoz! Akkor is, ha a gyakorlatban minden hitetlent és bűnözőt elfogadnak (így Hitler is haláláig a katolikus “egyház” tagja volt, anélkül, hogy kizárták volna), hivatalos tanításaikban olyan álláspontot találunk, amit Kluge más szervezeteknél – jogosan – szektásként ítélne el. Saját szervezeténél más mércék érvényesek?

Az, hogy súlyos bűnök tudatos ismétlése kizárás alapja lehet, nem szigorú előírás. Jézus maga parancsolja a Mt 18,15-17-ben, hogy a makacs bűnösöket ki kell zárni. Közelebbit ehhez fentebb (III.D.e.) már kifejtettünk.

Bírálónk a szexualitáshoz való hozzáállásunk ismertetésében szintén egy “tag” kijelentésére hivatkozik, mely szerint “az önmegtartóztatás a közeli világvége miatt történik”, azután kis megszorítással hozzáteszi, hogy ez “bizonyára nem a csoport általános fölfogása”. Mivel amióta egymásra találtunk, a közeli visszajövetel-várást mindig is, mint a Bibliának ellentmondó tanítást utasítottuk el, biztosan kizárhatjuk, hogy testvéreink közül bárki valaha is ilyen kijelentést tett. Ezért csupán az a lehetőség marad, hogy Kluge vagy maga talált ki egy mesét, vagy könnyelműen elhitte mások rágalmait. A “teológusok” között általánosan elterjedt előítélet – hogy az első keresztények közül sokan a világvége közeli várása miatt maradtak házasság nélkül – vezette őt (vagy forrását) arra a téves következtetésre, hogy mi a házasságnélküliséget a közeli visszajövetel-várás miatt becsüljük sokra. Ez a következtetés azonban téves. Az első keresztényeknél sem a közeli visszavárás volt az, ami őket házasságnélküliségre motiválta, hanem, hogy életüket minél jobban odaszánják Isten országának építésére. Számunkra is ez a házasságnélküliség egyetlen oka. Minden gnosztikus nézet, mely az anyagban vagy a szexualitásban valami negatívat lát, összeegyeztethetetlen az Újszövetséggel.

A szexualitást Isten jó teremtése részének tartjuk, amelynek helyét Isten a házasságban (és csakis ott) adta meg. Semmilyen házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolat nem tűrhető meg keresztény gyülekezetben. Egy keresztény házasság keretein belül a szexualitás nem “kerülendő esemény”, hanem a házastársak kölcsönös szeretetének természetes kifejeződése. Az Isten akarata szerinti szeretetre épülve ez nem is önzés, hanem önátadás a társnak, akivel az ember egy test.  Az a megállapítás, hogy a szexualitás “olyan esemény, mely csak olyan emberek között megy végbe, ahol Isten nem játszik szerepet”, helytelen, és nem a mi hozzáállásunkat mutatja.

Ezzel szemben helyes Kluge megállapítása, “hogy manapság fontosabb teendők vannak”- mindenesetre nem csak “manapság”. Az Újszövetségben úgy Pálnál, mint Jézusnál világos kijelentéseket találunk a házasságnélküliség értékéről (Mt 19,12; 1Kor 7,7-8.17-24.25-40). Ezek az Igék számunkra is alátámasztják a házasságnélküliség nagy értékét. A sajátos csak az, hogy épp’ egy katolikus pap, aki maga választotta ezt az életformát, oly kevéssé megértő ebben.

“…hanem mint olyan emberek, akik anélkül, hogy a házasságot elítélnék, elismerik, és keresik, és előnyben részesítik a szüzességet; nem mint valami jót a gonosszal szemben,  hanem mint valami  jobbat egy jó dologgal szemben. Tehát mi nem vetjük meg a házasságot, mégis lemondunk arról; nem írjuk elő a szüzességet, de tanácsoljuk, ebben is a jót megőrizve, ha mindenki erejének megfelelően keresi a jobbat. Akkor azonban határozottan védjük a házasságot, ha azt a bemocskolás ürügyén rosszindulatúan vádolják azzal a céllal, hogy a teremtő Istent megsemmisítsék, aki a házasságot annak méltóságára nézve az emberi nem növekedésére éppúgy megáldotta, amint a teremtést mint teljességet  megáldotta jó és helyes hasznára nézve…” (Tertullianusz, Markion ellen I, 29,1-4)

A “Hobby” témával kapcsolatban, melyhez Kluge mindig visszatér, a bevezetésben (III. B) már állást foglaltunk. Mit válaszolt volna Pál, vagy akár Jézus, ha a hobbyjáról kérdezik?

“Életattitűdünk” sem olyan, mint amit szemünkre vetnek. Ezt nem kell bizonyítanunk. Nem is valamiféle fölényérzetről van szó. Arra törekszünk, hogy mindig Isten akaratát tegyük. Életünk azonban ennek ellenére nem cselekedeteink milyenségének állandó megkérdőjelezése olyan értelemben, amint azt Kluge véli. Nem akarunk valamilyen kiokoskodott illemkódex előírásainak megfelelni, melynek részletein állandóan csiszolunk. Sokkal inkább minden helyzetben Istennek akarunk engedelmeskedni, formális parancsoktól szabadon, de olyan életet élve, melyben a szentség nem csak közhely, hanem valóság, mely az élet minden vonatkozásában megnyilvánul.

3. “ Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”(Péld 22,6)
“Gyermekekkel való bánásmód a csoportban”

Nincs most itt az ideje keresztény gyermeknevelésről szóló kézikönyv írásának. Álljon itt röviden a keresztény nevelés néhány irányelve.

Következetesség: a gyermekek úgy ismerjék szüleiket (és mindazokat a felnőtteket, akikkel a gyülekezeti élet során találkoznak) mint megbízható nevelőket. Itt elsősorban nem szigorról van szó, hanem egy világos irányvonalról, mely segít a gyermekeknek szilárd bizalmi bázist kiépíteni. Semmi nem árt jobban a gyermekeknek, mint a kiszámíthatatlan nevelők. Életünk és beszédünk Istenről a gyermekek előtt is egységet kell, hogy mutasson.

Szabadság: egyrészt megfelel a Biblia szerinti nevelésnek, hogy a gyermekeknek el kell fogadniuk a szülők tekintélyét, másrészt azonban a szülőknek is – amennyire lehetséges – tiszteletben kell tartani a gyermekek szabadságát. A gyermek soha ne kényszerként élje meg az Istennel való életet. Mindenféle vallásos cselekedetre (így imádságra, bibliaolvasásra, hitkérdésekről folytatott beszélgetésre) való kényszerítés elutasítandó. Sokan tapasztalták közülünk, hogyan akartak szüleink minket életmódjukra kötelezni, és részint kényszerrel visszatartani a Krisztussal való élettől. Nem akarjuk ezt a hibát a másik irányban megismételni.

Család és gyülekezet: legfontosabb nevelők egy gyermek számára a szülők akkor is, ha gyermekeket amennyire lehet, bevonjuk a gyülekezeti életbe. A gyermekek nagycsaládként éljék meg a gyülekezetet, mely a tényleges családot magában foglalja.

4. “Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket.” (1Thessz 2,8)
A “Közösség magánszféra helyett” című részhez

Isten közösségre hív minket. Jézus példája arra kötelez, hogy életünket adjuk testvéreinkért (1 Jn 3,16). Ez az életodaadás kölcsönös szolgálatból áll, egymásért való létben.

Kluge vádja: “közösség magánszféra helyett” félreismeri a keresztény közösség lényegét. Senki nem látná igazságosnak a kérdésfelvetést: “család magánszféra helyett”, mivel a családi életet a magánélet részének tekintik. A mi családi életünk a gyülekezeti élet. Életünket testvéreinkkel osztjuk meg, nem ismeretlen, átláthatatlan intézményekkel.

Jézus “magánélete” a tanítványokkal való együttlét volt. Pál pedig a fiatal keresztények számára olyan szelíd lett, “mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit”(1 Thessz 2,7). Így magánéletünket a testvérekkel töltjük, akik iránt Jézus közös követése által bizalmat nyertünk, és kedvesek lettek számunkra.

A különbség egy “természetes” családhoz képest a különböző alapokban áll. Minket a gyülekezetben nem a közös származás köt össze, hanem a közös hit. Ez által a mély alap által a közös élet is mélyebb, mint egy “normális” családban.

Egy keresztény életében a mindent meghatározó kapcsolat az Istennel való kapcsolat, mely minden más kapcsolatra befolyással van. Egy olyan kapcsolat, melyben nem Isten áll középpontban, veszít jelentőségéből. Azok a kapcsolatok, melyeket Isten formál, elmélyülnek.

Annak a rágalomnak az ismétlése, hogy “imádkozás és Bibliaolvasás privát keretek között nem kívánatos”, nem változtat a rágalom helytelenségén. A gyülekezetet a tagok Istennel való kapcsolata tartja fenn. Másrészt a gyülekezeti életben mindenki egyenként a személyes Istenhez-fordulásából erősödik. Ha valakinél a Biblia iránti érdeklődés túl kicsi, a gyülekezet sem tudja az ő szellemi életét megtartani.  Tehát a személyes imádság és Bibliaolvasás elengedhetetlenül alapja úgy az egyén, mint a gyülekezet szellemi életének.

Kluge “szeretetlen, kegyetlen és fanatikus benyomást” szerzett rólunk, és megállapította, hogy “a csoport kifelé elég ridegen működik”. A benyomások mindig szubjektívek és nagyon erősen függenek a megfigyelő elvárásaitól. Más embereknek más benyomása volt. Mindezeken túl ez a benyomás ellentétben áll a “love bombing” váddal. Aki objektíven vizsgál, nem befolyásolják benyomások, a tanítást és az életet bibliai alapon szemléli.

Az biztos, hogy nem az emberek szája íze szerint beszélünk. Nem hallgatunk, ha biblikus tanítás és életvitel felmutatásáról van szó. Épp’ ezáltal utalunk arra az életre, amelyre Jézus hívott minket.

Azt a “szívélyes melegséget”, mely “a csoporton belül van” szívesen megosztjuk minden emberrel. De ehhez szükséges a közös alap. Számunkra a testvér fogalom nem vallásos közhely, hanem naponta megtapasztalt valóság, melyet egymásnak viselkedésünkkel is kifejezünk. A formális udvariasság idegen számunkra, de a testvér személyének tisztelete nem.

Álljon itt egy rövid példa arra, hogy máshol (korábban a gyakorlatban, ma már csak “szent” rendalapítók írásaiban) hogyan bántak a magánszférával:

“Az ágyakba elegendő egy matrac, egy durva posztó, egy gyapjútakaró és egy fejpárna. Ezeket az ágyakat az apátnak gyakrabban át kell kutatnia, hogy utánanézzen: nem található-e ott tulajdon. Ha egynél találtatik valami, amit nem az apáttól kapott, nagyon szigorúan büntettessék meg.” (“Szt. Benedek regulája”, 55. rész)

5. “Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7)
Az “Egy szektatag hite és életérzése” című részhez

Kluge írásának ez a része – objektív szerzőt feltételezve – az érintettekkel való intenzív foglalkozást és számos beszélgetést kívánna meg. Mivel erről szó sincs, e fejezet eleve nagyon szubjektívre és spekulatívra sikerült.

Ennek ellenére azonban érdekes látni, hogyan választja el Kluge az “értelmet” és a “szívet”, melyek a bibliai szemléletben egységet alkotnak. A “szív” érzelmi életre vonatkoztatott leegyszerűsített magyarázata a mai szubjektivizmusnak felel meg, a bibliai jelentést azonban semmiképp nem takarja.

Sajnos szomorú tény, hogy sok ember értelmetlenségbe menekül. De Kluge vádja, hogy “szívesen menekülnek ésszerűségbe” és “megpróbálnak a gondolatok, illetve a tanítás logikus szintjén cselekedni”, egyedülálló. Elzárjuk az embereket “tudatkontrollal” a gondolkodástól, vagy a racionalitásba menekülünk? Ez az ellentmondás már csak ésszerűtlen szinten oldható fel.

Évekkel ezelőtt azt a szemrehányást tette nekünk egy katolikus szervezet, hogy az embereket “logikus érvekkel zavarjuk össze”.

Az irracionalitás és logikátlanság ugyanezen szintjére került Kluge is. Mi azonban nem fogunk megszűnni értelmünkkel keresni és szeretni Istent.

“Isten az intellektuális naplopók számára éppoly kevéssé tartogat bármit is, mint a többi naplopó számára. Aki keresztény akar lenni, készüljön fel: olyan dologba fog bele, ami teljes embert követel, és ehhez az értelem is hozzátartozik. Sokkal inkább éppen másról van szó. Mindenki, aki őszintén megpróbál keresztény lenni, hamarosan látni fogja, hogy értelme élesedik.” (C. S. Lewis, Keresztény vagyok, fordítás németből)

Ami érzelmi életünket illeti: az Isten és testvérek iránti szeretet kiegyensúlyozott élethez vezet. Nem “félünk a valódi érzésektől”. Az érzések az élethez tartoznak, azonban soha nem meghatározó motívumai egy keresztény életének.

Normális, hogy egy kereszténynél az Istenért való odaadásnak abszolút elsőbbsége van. Különben nem nevezhetnénk magunkat Jézus tanítványainak. De nem a félelem az, ami meghatároz minket.

“Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 Jn 4,17-19)

A Lk 9,62-beli igéhez: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Jézus nem félelmet akart kelteni, hanem bátorítani akart, hogy minden erőnket az egyetlen maradandó cél érdekében vessük be. Ilyen igék olvasása nem félelmet okoz nekünk, hanem bátorságot ad.

Milyen jelentősége van azonban ezeknek a szavaknak a szervezett “egyházakban”, ahol a túlnyomó többség biztosan nincs abban a veszélyben, hogy hátratekintsen, hiszen életükben semmiképpen sem különböznek a hitetlenektől, és egyáltalán nincsenek olyan irányú gondolataik, hogy kezüket az Isten országának ekéjére tegyék?

Jellemezné-e Kluge minden katolikus és evangélikus testvérét úgy, hogy életüket nagymértékű komolyság határozza meg? Majdhogynem dicséretként lehetne érteni megjegyzését, minthogy jó “mindig igyekezni, helyesen cselekedni”, azután azonban magyarázatával “azzal a benyomással, mintha kívülről megtanulva beszélnének” burkoltan ismét visszatér a betanítás és a manipuláció alapvádjához.

Azon, hogy a gyülekezetet “egykori tagok” kritizálják, nem kell csodálkozni. Melyik egykori katolikus dicséri volt egyházát? (Számos egyházi adót fizető tagtól sem lehet gyakran mást hallani, mint kritikát.) Elfogadjuk, ha valakinek más céljai vannak, mint Isten. Mi azonban maradandó boldogságunkat nem múlandó dolgokban találjuk.

“…mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2 Kor 4,18)

A földi életet nem büntetésnek látjuk, hanem az eljövendő dicsőség előképének.

6. “Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18)
A “Kapcsolat a környezettel” című részhez

A környezetünkkel való kapcsolatainkat Istennel való kapcsolatunk határozza meg. Nem zárkózunk el csak az elzárkózás kedvéért. Az életben, a szakmában, a tanulásban úgy veszünk részt, mint a legtöbb más ember. “Családi életünket” mindenek előtt természetesen a testvérekkel töltjük. Nem lehet csodálkozni azon, hogy azokkal, akik más úton akarnak járni, kevesebb közösségünk van.

Ha Jézus elvárása első az életünkben, annak következményei vannak. Néhányan közülünk megtapasztalták Jézus szavainak valóságát:

“Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe.” (Mt 10,34-36)

Természetes, hogy Jézus békét akart hozni. Mégis Jézus elvárásainak elutasítása közelálló hozzátartozók között is olyan reakciókhoz vezet, melyekről korábban nem feltételeztük volna, hogy kitelik tőlük. Olyan emberek, akikkel eddig békésen együtt lehetett élni, most erőszakosak lettek. Ezt néhányaknak a testvérek közül is meg kellett tapasztalnia.

Sajnos éppen olyan “szektaszakértők” is, akik az emberekben irracionális félelmet keltenek, hozzájárultak agresszív cselekedetekhez, akkor is, ha ők maguk mindenféle agresszivitást elutasítanak.

Biztosan vigasztaló megtapasztalni a testvéri közösséget, ha az ember a saját családja részéről elutasítást, vagy még inkább erőszakot tapasztal.

Nem csoda, hogy alábbhagynak az érzések olyan hozzátartozók iránt, akik ilyen módon elidegenedtek a keresztényektől.

Soha nem támasztottunk “masszív eltartási követeléseket”, hanem törvényes kötelezettségeikre emlékeztettük azokat a szülőket, akik nem voltak készek gyermekeik tanulmányainak költségeit fedezni. Arra sincs alap, hogy keresztények lemondjanak az őket törvényesen megillető örökségről. Vagy talán Kluge az örökösödési jogot függővé akarja tenni a vallási hovatartozástól?

Számos esetben, amikor keresztények szülei kivonták magukat felelősségük alól, a gyülekezet gondoskodott és gondoskodik (mindenek előtt az “idősebb testvérek” keresetéből, akiket Kluge burkoltan pénzsóvárnak titulál) azon testvérek megélhetéséről, akiket szüleik magukra hagytak.

Mikor Jézus hívta tanítványait, azok – Kluge szavaival kifejezve – ”hirtelen abbahagyták korábbi tevékenységeiket”. Együtt voltak Jézussal, és “kapcsolataikat kifelé mindenek előtt a misszióra és tagtoborzásra irányították”. Mi is ugyanezt tesszük, csupán a “tagtoborzás” kifejezés illik ránk éppoly kevéssé, mint Jézus első tanítványaira.

Amikor Jézust rokonai keresték – hogy Kluge szavaival éljünk – “teljesen megtagadott minden addigi emberi kapcsolatot”.

“Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: “Íme, anyád, a fivéreid és nőtestvéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: “Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: “Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mk 3,31-35)

Ott vagyunk, ahol Urunk és annak fivérei és nővérei vannak.

Kluge kijelentései ellenére környezetünk most is érdekes és az is marad. Csupán új szemmel látjuk. Az igaz, hogy olyan témakörök, mint futball, rockzene, autóversenyzés… “nehezünkre esnek”. De hiányosság ez? Éppen a hit miatt nyitottak szemeink és füleink annak a világnak az eseményeire, amelyben élünk. Hit által nyerünk megerősödött függetlenséget, és nem vagyunk a társadalom divatirányzatainak és tendenciáinak kritikátlanul kiszolgáltatva. A fanatizmussal és intoleranciával kapcsolatos vádat visszautasítjuk. A tolerancia témához fentebb (III.C.) már állást foglaltunk. A Magyar értelmező szótár szerint a fanatikus: “megszállottan rajongó, vakbuzgó” ellentéte egy keresztény határozottságának. Nem egy őrült ötletet követünk vakon, hanem Jézust egész értelmünk bevetésével, “Szellemben buzgón” (Róma 12,11) és épp ezért józanon (1 Pt 1,13).