“Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2 Kor 5,17)

1. “Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta.” (2 Tim 2,4)
“Külső életforma” című részhez

Radikális életformát vetnek szemünkre. A “radikális” a “radix” [= gyökér] szóból jön. Mi nemcsak egy kis kereszténységet akarunk játszani, hanem keresztényként élni Krisztusból, aki a gyökerünk. (Kol 2,7).

Nem ismerünk formális napirendi előírásokat. Bizonyos, hogy amennyi időt csak lehet, együtt töltünk, amikor is az időbeosztás alakulása a mindenkor aktuális feladatoktól függ. Mindenkinek elegendő lehetőséget kell adni, hogy képességeivel hozzájáruljon a közösségi élethez.

Mi időnket, képességeinket, testünket Isten ajándékaként fogadjuk az ő dicsőségére. Ezért mindezekkel akarata szerint hálával akarunk bánni.

A testet nem “Szamár Testvérnek” tekintjük (ahogyan Assisi Ferenc tette), amit egyszerűen ki kell zsákmányolnunk, hanem a Szentszellem templomának (1 Kor 6,19), amelyben Istent kell dicsőítenünk. Így testünk minden szükségletét magától értetődően be kell tölteni, mind az alvásra, mind a táplálkozásra vonatkozóan. Mivel a szükségletek egyénenként különbözőek, nem lehet ebben egységes normát felállítani. A vágyunk azonban, hogy Istent szolgáljuk, megóv minket a túl sok alvástól, ahogyan ezt Jézus (pl.: Lk 6,12) és Pál (Apcsel 20,31; 2 Kor 6,5) példáján látjuk.

Ezzel szemben egészen másképp bánik az Opus Dei (XX. századi konzervatív katolikus “megújulási” mozgalom) boldoggá avatott alapítója a testtel:

“…Éppúgy te: még negyed óra vezeklő szíj a tisztítótűzben lévő lelkekért, még öt perc szüleidért, további öt testvéreidért az apostolságban…Ha ekképpen  sanyargatod magad, mily értékes ez  így!” (Josemaria Escrivá: Az út, fordítás németből: Josemaria Escrivá, Der Weg, 3. Ausgabe 1967. Nr. 899)

Testünket nem sanyargatásra kaptuk, hanem Isten dicsőítésére!

Kluge “egészségtelen táplálkozás” vádja csak érvelésének gyengeségét mutatja. Egyrészt vajmi keveset tud táplálkozási szokásainkról, másrészt nem táplálkozunk jellegzetesen “keresztényien”. Táplálkozásunk olyan különböző, mint ízlésünk. Nem űzünk kultuszt az evésből, de nincsenek ételtörvényeink sem, vagy egyéb táplálkozási előírásaink.

“Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele.” (1Tim 4,4)

Ha Kluge a lakásainkat, melyekben soha nem járt, “meglehetősen ridegnek” találja, úgy ez az ő szubjektív véleménye. Az mindenesetre igaz, hogy tulajdonképpen lakóhelyünk nem ezen a Földön van, hanem Istennél (Jn 14,2).

“Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsidó 13,14)

Ezért nem törekszünk lakásainkban minél több díszt felhalmozni. Aranyat, ezüstöt és egyéb kincseket, melyeket különféle vallásos építményekben találhatunk. Hiába keresnének ilyeneket nálunk. “Egyszerű és praktikus” a jelszó. Azonban nincsenek előírások (amit sajnos mindig hangsúlyozni kell, mert Kluge minden mögött törvényt akar látni).

Természetesen megválunk azoktól a dolgoktól, amikre nincs és nem is lesz szükségünk. Nem vagyunk régi életünk múzeumőrei.

De ebben a pontban is mindenki maga dönt, hogy mi az, amitől a múlt szükségtelen koloncai közül megválik.

A “hivatás” témájához:

Különbséget teszünk a keresztény elhivatottság és hivatásunk között, ami a megélhetéshez szükséges anyagi dolgok beszerzését szolgálja. Pál is sátorkészítőként kereste kenyerét, de elhívatottsága csak az evangélium hirdetése volt.

A szakmánkban feladatainkat legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint akarjuk ellátni, és ezért a felelősségvállalást sem utasítjuk eleve már el. Az azonban világos, hogy Isten parancsai a munkahelyen is érvényesek, és egy keresztény számára éppúgy lehetetlen az etikátlan magatartás (mint pl. hazugság) a munkahelyen, mint a testvérek közösségében.

Egyházi munkaadókat sem utasítunk el alapvetően. Más munkaadók sem osztják vallásos nézeteinket. Amennyiben a vallásos munkaadó nem kötelez az érintett vallási közösség vallásos cselekedeteiben való részvételre, és a munka önmagában nem etikátlan, úgy nem probléma, ha egy felekezeti munkaadónál tevékenykedünk. A probléma néha éppen fordított volt, éspedig, hogy katolikus munkaadók nem akartak nem katolikus munkavállalót.

Ha egy lánytestvérünk nem látta értelmes tevékenységnek, hogy fodrászként kielégítse az emberi hiúság kívánságát, és más munkát keresett, az az ő saját döntése volt, amit a többi testvér magától értetődően elfogadott. Ennek ellenére nem tilos fodrászként dolgozni. Sajnos nem mindig egyszerű olyan munkát találni, melynek mélyebb értelme van. Amíg egy tevékenység önmagában nem etikátlan, addig egy keresztény számára is lehetséges foglalkozás.

Mindenképpen elutasítandóak azok a foglalkozások, melyek közvetlenül ártanak az embereknek, mint például dohányáru, vagy erkölcstelen tartalmú lapok árusítása. Az, hogy egy keresztény számára bizonyos foglalkozások szóba sem jönnek, a korábbi korok embereinek teljesen világos volt. Így a II.-III. századi egyházrendek eleve kizárták bizonyos foglalkozásokról, hogy az egyházhoz tartozzanak.

Nem igaz az, hogy egy keresztény csak a “legalacsonyabb” pozíciókat foglalhatja el. Vezetőpozíciókat sem kell eleve kizárni. Egy keresztény azonban mindig tudatában van annak, hogy a hivatás soha nem lehet fontosabb az elhívatottságnál, ami Jézus követése. Ennek megfelelően a munkahelyi feltételeknek is vannak határai. Ha Pál nekifogott volna sátrak nagybani előállításának, talán piacvezető helyet nyert volna. Csupán elhívatására nem maradt volna ideje.

2. “…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2)
Az “Erkölcsi irányelvek, melyek az életet meghatározzák” című részhez

Életünket Krisztusra irányítjuk, aki életünk mértékadója. Akarata életünk minden pontját áthatja, de nem erkölcsi irányelvek jegyzékének létrehozása által, hanem, mert benne élünk, láthatjuk, hogyan hatja át akarata – amely a megszentelődés – életünk minden területét.

Életünk nem állandó bűntől való menekülés, hanem állandó odafordulás Istenhez. Nincsen formális és kazuisztikus illemkódexünk, amely előírásainak eleget kell tennünk. Mivel azonban mindig, így a hétköznapokban is keresztényként élünk, ezért Isten akaratát a hétköznapi tevékenységekben is gyakorolni akarjuk.

Éppen a fodrász fentebb (V.B.1.) említett példája mutatja, hogy sok minden az egyén döntése, és nem előirányzott illemkódex makacs betartása.

Az alkohol és nikotin elutasítása – melyek minden évben emberek millióinak betegségét, halálát, és elképzelhetetlen szenvedést okoznak – minden erkölcsi felelőssége tudatában lévő ember számára magától értetődő.

Olyan testvérek, akik korábban dohányoztak Istenhez fordulásuk által megélték a megszabadulást a cigarettától, és a nem-dohányzást nem egy csupán nagy küzdelem árán betölthető parancsnak látják.

Ami az alkoholt illeti, a Bibliával nem ellenkezik ugyan a mértékletes borfogyasztás, mi azonban éppen napjainkban számos okát látjuk az alkoholról való teljes lemondásnak. Egyrészt, mert gyakran közlekedünk autóval. Egy autóvezető számára a 0.0 ‰ egyértelmű kell, hogy legyen. Másrészt az alkohol manapság soha nem látott mértékű társadalmai problémává vált. Azoknak az embereknek is, akik korábban alkoholfüggésben éltek olyan környezetet akarunk kínálni, mely semmiféle kísértést nem okoz a visszaeséshez. Mindezeken túl ma gazdag választéka van a gyümölcsleveknek a gyógyteákkal együtt, melyeket bőségesen nyújt nekünk a természet, hogy ez elég alternatíva legyen mindenkinek, aki nem csak vizet akar inni, a tejet pedig nem bírja.

Ami más élvezeti cikkeket illet (mint például a kávé), azok egészségkárosító hatása bizonyított, és nem csak az “orvosok tekintik egészségtelennek”. Ha szeretem Teremtőmet, megóvom teremtését, és testemet teljes egészében rendelkezésére bocsátom.

Kluge megjegyzése a mosakodásról mutatja, hogyan ragad meg mindent, hogy közösségünkben szigorú parancsrendszert lásson. Szomorú és nevetséges, hogy hangsúlyoznunk kell: a mosakodások gyakoriságának semmilyen “csoporton belüli” normája nincsen. Még ha az objektíve találó idézetet: “túl sok mosdásnak a bőr látja kárát” helyeseljük is, nevetséges, ha ezt az idézetet előírásként akarja értelmezni. Mindezekből sokkal többet lehet Kluge előítéleteiről tanulni, mint mosdási szokásainkról.

Ismét egy közösségünktől teljesen távol álló dolog, amit Kluge “egyháza” egyik szervezetének szabályzatában találunk:

“A betegeknek adjanak lehetőséget fürdőkre, ahányszor szükségük van rá; az egészségeseknek azonban, és különösen a fiatalabbaknak ritkábban engedjék meg.” (Szt. Benedekregulája, fordítás németből: Regel des heiligen Benedictus”, 36. Kapitel in: Die großen Ordensregeln, S. 226)

“Kételkedés tanítási kérdésekben”. Megjegyzések.

A helyes tanítás (és nem valamiféle pszichológiai manipuláció) az alapja minden keresztény gyülekezetnek). Aki ezt az alapot megkérdőjelezi, kívül helyezi magát a közösségen. Ha a gyülekezet Isten gyülekezete akar maradni, ragaszkodnia kell az Isten által kinyilatkoztatott tanításhoz. Bizonyos, hogy a gyenge testvéreket mindenképpen sok türelemmel kell megközelíteni. Aki azonban a bibliai tanítást nem fogadja el, elszakítja magát a gyülekezettől. Ha ezt az alapot föladjuk, a keresztény gyülekezet identitását adjuk föl. Az az alapelv, hogy csak helyes tanítással lehet üdvözülni általánosan keresztényi, és általánosan elismert “egyházak” számos hivatalos tanítási dokumentumában is megtalálható, mint például:

“Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt a katolikus hithez kell ragaszkodnia; aki nem őrzi meg azt annak teljességében és sértetlenül, kétség nélkül örökre elveszik.” (Atanáziuszi hitvallás, fordítás németből: Athanasisches Glaubensbekenntnis, Neuner-Roos 915)  “Katolikus hit” alatt itt kizárólag a Jézus személyében és a Szentháromságban való helyes hit értendő. A konkrét dokumentum összefüggésében egyetértünk az idézett mondattal.  A Jézus személyéről és a Szentháromságról szóló helyes tanítás a kereszténység számára alapvető és elengedhetetlen.)

XII. Pius /1950-ben kiadott M.D. kezdetű Apostoli Konstitúciójában “Munificentissimus Deus” az 1950-es évből, már Mária mennybemenetele tanának tudatos kétségbevonása elegendő az elbukáshoz:

“Ha tehát, mitől Isten óvjon, valaki ezt az igazságot, melyet Mi határoztunk meg, tagadni, vagy tudatosan kétségbe vonni meri, úgy tudnia kell, hogy teljesen elbukott az isteni és katolikus hittől.” (Neuner-Roos 487.)

A katolikusoknál tehát már egy nem-biblikus tanítás tudatos kétségbevonása is elegendő az elbukáshoz! Akkor is, ha a gyakorlatban minden hitetlent és bűnözőt elfogadnak (így Hitler is haláláig a katolikus “egyház” tagja volt, anélkül, hogy kizárták volna), hivatalos tanításaikban olyan álláspontot találunk, amit Kluge más szervezeteknél – jogosan – szektásként ítélne el. Saját szervezeténél más mércék érvényesek?

Az, hogy súlyos bűnök tudatos ismétlése kizárás alapja lehet, nem szigorú előírás. Jézus maga parancsolja a Mt 18,15-17-ben, hogy a makacs bűnösöket ki kell zárni. Közelebbit ehhez fentebb (III.D.e.) már kifejtettünk.

Bírálónk a szexualitáshoz való hozzáállásunk ismertetésében szintén egy “tag” kijelentésére hivatkozik, mely szerint “az önmegtartóztatás a közeli világvége miatt történik”, azután kis megszorítással hozzáteszi, hogy ez “bizonyára nem a csoport általános fölfogása”. Mivel amióta egymásra találtunk, a közeli visszajövetel-várást mindig is, mint a Bibliának ellentmondó tanítást utasítottuk el, biztosan kizárhatjuk, hogy testvéreink közül bárki valaha is ilyen kijelentést tett. Ezért csupán az a lehetőség marad, hogy Kluge vagy maga talált ki egy mesét, vagy könnyelműen elhitte mások rágalmait. A “teológusok” között általánosan elterjedt előítélet – hogy az első keresztények közül sokan a világvége közeli várása miatt maradtak házasság nélkül – vezette őt (vagy forrását) arra a téves következtetésre, hogy mi a házasságnélküliséget a közeli visszajövetel-várás miatt becsüljük sokra. Ez a következtetés azonban téves. Az első keresztényeknél sem a közeli visszavárás volt az, ami őket házasságnélküliségre motiválta, hanem, hogy életüket minél jobban odaszánják Isten országának építésére. Számunkra is ez a házasságnélküliség egyetlen oka. Minden gnosztikus nézet, mely az anyagban vagy a szexualitásban valami negatívat lát, összeegyeztethetetlen az Újszövetséggel.

A szexualitást Isten jó teremtése részének tartjuk, amelynek helyét Isten a házasságban (és csakis ott) adta meg. Semmilyen házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolat nem tűrhető meg keresztény gyülekezetben. Egy keresztény házasság keretein belül a szexualitás nem “kerülendő esemény”, hanem a házastársak kölcsönös szeretetének természetes kifejeződése. Az Isten akarata szerinti szeretetre épülve ez nem is önzés, hanem önátadás a társnak, akivel az ember egy test.  Az a megállapítás, hogy a szexualitás “olyan esemény, mely csak olyan emberek között megy végbe, ahol Isten nem játszik szerepet”, helytelen, és nem a mi hozzáállásunkat mutatja.

Ezzel szemben helyes Kluge megállapítása, “hogy manapság fontosabb teendők vannak”- mindenesetre nem csak “manapság”. Az Újszövetségben úgy Pálnál, mint Jézusnál világos kijelentéseket találunk a házasságnélküliség értékéről (Mt 19,12; 1Kor 7,7-8.17-24.25-40). Ezek az Igék számunkra is alátámasztják a házasságnélküliség nagy értékét. A sajátos csak az, hogy épp’ egy katolikus pap, aki maga választotta ezt az életformát, oly kevéssé megértő ebben.

“…hanem mint olyan emberek, akik anélkül, hogy a házasságot elítélnék, elismerik, és keresik, és előnyben részesítik a szüzességet; nem mint valami jót a gonosszal szemben,  hanem mint valami  jobbat egy jó dologgal szemben. Tehát mi nem vetjük meg a házasságot, mégis lemondunk arról; nem írjuk elő a szüzességet, de tanácsoljuk, ebben is a jót megőrizve, ha mindenki erejének megfelelően keresi a jobbat. Akkor azonban határozottan védjük a házasságot, ha azt a bemocskolás ürügyén rosszindulatúan vádolják azzal a céllal, hogy a teremtő Istent megsemmisítsék, aki a házasságot annak méltóságára nézve az emberi nem növekedésére éppúgy megáldotta, amint a teremtést mint teljességet  megáldotta jó és helyes hasznára nézve…” (Tertullianusz, Markion ellen I, 29,1-4)

A “Hobby” témával kapcsolatban, melyhez Kluge mindig visszatér, a bevezetésben (III. B) már állást foglaltunk. Mit válaszolt volna Pál, vagy akár Jézus, ha a hobbyjáról kérdezik?

“Életattitűdünk” sem olyan, mint amit szemünkre vetnek. Ezt nem kell bizonyítanunk. Nem is valamiféle fölényérzetről van szó. Arra törekszünk, hogy mindig Isten akaratát tegyük. Életünk azonban ennek ellenére nem cselekedeteink milyenségének állandó megkérdőjelezése olyan értelemben, amint azt Kluge véli. Nem akarunk valamilyen kiokoskodott illemkódex előírásainak megfelelni, melynek részletein állandóan csiszolunk. Sokkal inkább minden helyzetben Istennek akarunk engedelmeskedni, formális parancsoktól szabadon, de olyan életet élve, melyben a szentség nem csak közhely, hanem valóság, mely az élet minden vonatkozásában megnyilvánul.

3. “ Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”(Péld 22,6)
“Gyermekekkel való bánásmód a csoportban”

Nincs most itt az ideje keresztény gyermeknevelésről szóló kézikönyv írásának. Álljon itt röviden a keresztény nevelés néhány irányelve.

Következetesség: a gyermekek úgy ismerjék szüleiket (és mindazokat a felnőtteket, akikkel a gyülekezeti élet során találkoznak) mint megbízható nevelőket. Itt elsősorban nem szigorról van szó, hanem egy világos irányvonalról, mely segít a gyermekeknek szilárd bizalmi bázist kiépíteni. Semmi nem árt jobban a gyermekeknek, mint a kiszámíthatatlan nevelők. Életünk és beszédünk Istenről a gyermekek előtt is egységet kell, hogy mutasson.

Szabadság: egyrészt megfelel a Biblia szerinti nevelésnek, hogy a gyermekeknek el kell fogadniuk a szülők tekintélyét, másrészt azonban a szülőknek is – amennyire lehetséges – tiszteletben kell tartani a gyermekek szabadságát. A gyermek soha ne kényszerként élje meg az Istennel való életet. Mindenféle vallásos cselekedetre (így imádságra, bibliaolvasásra, hitkérdésekről folytatott beszélgetésre) való kényszerítés elutasítandó. Sokan tapasztalták közülünk, hogyan akartak szüleink minket életmódjukra kötelezni, és részint kényszerrel visszatartani a Krisztussal való élettől. Nem akarjuk ezt a hibát a másik irányban megismételni.

Család és gyülekezet: legfontosabb nevelők egy gyermek számára a szülők akkor is, ha gyermekeket amennyire lehet, bevonjuk a gyülekezeti életbe. A gyermekek nagycsaládként éljék meg a gyülekezetet, mely a tényleges családot magában foglalja.

4. “Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket.” (1Thessz 2,8)
A “Közösség magánszféra helyett” című részhez

Isten közösségre hív minket. Jézus példája arra kötelez, hogy életünket adjuk testvéreinkért (1 Jn 3,16). Ez az életodaadás kölcsönös szolgálatból áll, egymásért való létben.

Kluge vádja: “közösség magánszféra helyett” félreismeri a keresztény közösség lényegét. Senki nem látná igazságosnak a kérdésfelvetést: “család magánszféra helyett”, mivel a családi életet a magánélet részének tekintik. A mi családi életünk a gyülekezeti élet. Életünket testvéreinkkel osztjuk meg, nem ismeretlen, átláthatatlan intézményekkel.

Jézus “magánélete” a tanítványokkal való együttlét volt. Pál pedig a fiatal keresztények számára olyan szelíd lett, “mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit”(1 Thessz 2,7). Így magánéletünket a testvérekkel töltjük, akik iránt Jézus közös követése által bizalmat nyertünk, és kedvesek lettek számunkra.

A különbség egy “természetes” családhoz képest a különböző alapokban áll. Minket a gyülekezetben nem a közös származás köt össze, hanem a közös hit. Ez által a mély alap által a közös élet is mélyebb, mint egy “normális” családban.

Egy keresztény életében a mindent meghatározó kapcsolat az Istennel való kapcsolat, mely minden más kapcsolatra befolyással van. Egy olyan kapcsolat, melyben nem Isten áll középpontban, veszít jelentőségéből. Azok a kapcsolatok, melyeket Isten formál, elmélyülnek.

Annak a rágalomnak az ismétlése, hogy “imádkozás és Bibliaolvasás privát keretek között nem kívánatos”, nem változtat a rágalom helytelenségén. A gyülekezetet a tagok Istennel való kapcsolata tartja fenn. Másrészt a gyülekezeti életben mindenki egyenként a személyes Istenhez-fordulásából erősödik. Ha valakinél a Biblia iránti érdeklődés túl kicsi, a gyülekezet sem tudja az ő szellemi életét megtartani.  Tehát a személyes imádság és Bibliaolvasás elengedhetetlenül alapja úgy az egyén, mint a gyülekezet szellemi életének.

Kluge “szeretetlen, kegyetlen és fanatikus benyomást” szerzett rólunk, és megállapította, hogy “a csoport kifelé elég ridegen működik”. A benyomások mindig szubjektívek és nagyon erősen függenek a megfigyelő elvárásaitól. Más embereknek más benyomása volt. Mindezeken túl ez a benyomás ellentétben áll a “love bombing” váddal. Aki objektíven vizsgál, nem befolyásolják benyomások, a tanítást és az életet bibliai alapon szemléli.

Az biztos, hogy nem az emberek szája íze szerint beszélünk. Nem hallgatunk, ha biblikus tanítás és életvitel felmutatásáról van szó. Épp’ ezáltal utalunk arra az életre, amelyre Jézus hívott minket.

Azt a “szívélyes melegséget”, mely “a csoporton belül van” szívesen megosztjuk minden emberrel. De ehhez szükséges a közös alap. Számunkra a testvér fogalom nem vallásos közhely, hanem naponta megtapasztalt valóság, melyet egymásnak viselkedésünkkel is kifejezünk. A formális udvariasság idegen számunkra, de a testvér személyének tisztelete nem.

Álljon itt egy rövid példa arra, hogy máshol (korábban a gyakorlatban, ma már csak “szent” rendalapítók írásaiban) hogyan bántak a magánszférával:

“Az ágyakba elegendő egy matrac, egy durva posztó, egy gyapjútakaró és egy fejpárna. Ezeket az ágyakat az apátnak gyakrabban át kell kutatnia, hogy utánanézzen: nem található-e ott tulajdon. Ha egynél találtatik valami, amit nem az apáttól kapott, nagyon szigorúan büntettessék meg.” (“Szt. Benedek regulája”, 55. rész)

5. “Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2,7)
Az “Egy szektatag hite és életérzése” című részhez

Kluge írásának ez a része – objektív szerzőt feltételezve – az érintettekkel való intenzív foglalkozást és számos beszélgetést kívánna meg. Mivel erről szó sincs, e fejezet eleve nagyon szubjektívre és spekulatívra sikerült.

Ennek ellenére azonban érdekes látni, hogyan választja el Kluge az “értelmet” és a “szívet”, melyek a bibliai szemléletben egységet alkotnak. A “szív” érzelmi életre vonatkoztatott leegyszerűsített magyarázata a mai szubjektivizmusnak felel meg, a bibliai jelentést azonban semmiképp nem takarja.

Sajnos szomorú tény, hogy sok ember értelmetlenségbe menekül. De Kluge vádja, hogy “szívesen menekülnek ésszerűségbe” és “megpróbálnak a gondolatok, illetve a tanítás logikus szintjén cselekedni”, egyedülálló. Elzárjuk az embereket “tudatkontrollal” a gondolkodástól, vagy a racionalitásba menekülünk? Ez az ellentmondás már csak ésszerűtlen szinten oldható fel.

Évekkel ezelőtt azt a szemrehányást tette nekünk egy katolikus szervezet, hogy az embereket “logikus érvekkel zavarjuk össze”.

Az irracionalitás és logikátlanság ugyanezen szintjére került Kluge is. Mi azonban nem fogunk megszűnni értelmünkkel keresni és szeretni Istent.

“Isten az intellektuális naplopók számára éppoly kevéssé tartogat bármit is, mint a többi naplopó számára. Aki keresztény akar lenni, készüljön fel: olyan dologba fog bele, ami teljes embert követel, és ehhez az értelem is hozzátartozik. Sokkal inkább éppen másról van szó. Mindenki, aki őszintén megpróbál keresztény lenni, hamarosan látni fogja, hogy értelme élesedik.” (C. S. Lewis, Keresztény vagyok, fordítás németből)

Ami érzelmi életünket illeti: az Isten és testvérek iránti szeretet kiegyensúlyozott élethez vezet. Nem “félünk a valódi érzésektől”. Az érzések az élethez tartoznak, azonban soha nem meghatározó motívumai egy keresztény életének.

Normális, hogy egy kereszténynél az Istenért való odaadásnak abszolút elsőbbsége van. Különben nem nevezhetnénk magunkat Jézus tanítványainak. De nem a félelem az, ami meghatároz minket.

“Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1 Jn 4,17-19)

A Lk 9,62-beli igéhez: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Jézus nem félelmet akart kelteni, hanem bátorítani akart, hogy minden erőnket az egyetlen maradandó cél érdekében vessük be. Ilyen igék olvasása nem félelmet okoz nekünk, hanem bátorságot ad.

Milyen jelentősége van azonban ezeknek a szavaknak a szervezett “egyházakban”, ahol a túlnyomó többség biztosan nincs abban a veszélyben, hogy hátratekintsen, hiszen életükben semmiképpen sem különböznek a hitetlenektől, és egyáltalán nincsenek olyan irányú gondolataik, hogy kezüket az Isten országának ekéjére tegyék?

Jellemezné-e Kluge minden katolikus és evangélikus testvérét úgy, hogy életüket nagymértékű komolyság határozza meg? Majdhogynem dicséretként lehetne érteni megjegyzését, minthogy jó “mindig igyekezni, helyesen cselekedni”, azután azonban magyarázatával “azzal a benyomással, mintha kívülről megtanulva beszélnének” burkoltan ismét visszatér a betanítás és a manipuláció alapvádjához.

Azon, hogy a gyülekezetet “egykori tagok” kritizálják, nem kell csodálkozni. Melyik egykori katolikus dicséri volt egyházát? (Számos egyházi adót fizető tagtól sem lehet gyakran mást hallani, mint kritikát.) Elfogadjuk, ha valakinek más céljai vannak, mint Isten. Mi azonban maradandó boldogságunkat nem múlandó dolgokban találjuk.

“…mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2 Kor 4,18)

A földi életet nem büntetésnek látjuk, hanem az eljövendő dicsőség előképének.

6. “Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18)
A “Kapcsolat a környezettel” című részhez

A környezetünkkel való kapcsolatainkat Istennel való kapcsolatunk határozza meg. Nem zárkózunk el csak az elzárkózás kedvéért. Az életben, a szakmában, a tanulásban úgy veszünk részt, mint a legtöbb más ember. “Családi életünket” mindenek előtt természetesen a testvérekkel töltjük. Nem lehet csodálkozni azon, hogy azokkal, akik más úton akarnak járni, kevesebb közösségünk van.

Ha Jézus elvárása első az életünkben, annak következményei vannak. Néhányan közülünk megtapasztalták Jézus szavainak valóságát:

“Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe.” (Mt 10,34-36)

Természetes, hogy Jézus békét akart hozni. Mégis Jézus elvárásainak elutasítása közelálló hozzátartozók között is olyan reakciókhoz vezet, melyekről korábban nem feltételeztük volna, hogy kitelik tőlük. Olyan emberek, akikkel eddig békésen együtt lehetett élni, most erőszakosak lettek. Ezt néhányaknak a testvérek közül is meg kellett tapasztalnia.

Sajnos éppen olyan “szektaszakértők” is, akik az emberekben irracionális félelmet keltenek, hozzájárultak agresszív cselekedetekhez, akkor is, ha ők maguk mindenféle agresszivitást elutasítanak.

Biztosan vigasztaló megtapasztalni a testvéri közösséget, ha az ember a saját családja részéről elutasítást, vagy még inkább erőszakot tapasztal.

Nem csoda, hogy alábbhagynak az érzések olyan hozzátartozók iránt, akik ilyen módon elidegenedtek a keresztényektől.

Soha nem támasztottunk “masszív eltartási követeléseket”, hanem törvényes kötelezettségeikre emlékeztettük azokat a szülőket, akik nem voltak készek gyermekeik tanulmányainak költségeit fedezni. Arra sincs alap, hogy keresztények lemondjanak az őket törvényesen megillető örökségről. Vagy talán Kluge az örökösödési jogot függővé akarja tenni a vallási hovatartozástól?

Számos esetben, amikor keresztények szülei kivonták magukat felelősségük alól, a gyülekezet gondoskodott és gondoskodik (mindenek előtt az “idősebb testvérek” keresetéből, akiket Kluge burkoltan pénzsóvárnak titulál) azon testvérek megélhetéséről, akiket szüleik magukra hagytak.

Mikor Jézus hívta tanítványait, azok – Kluge szavaival kifejezve – ”hirtelen abbahagyták korábbi tevékenységeiket”. Együtt voltak Jézussal, és “kapcsolataikat kifelé mindenek előtt a misszióra és tagtoborzásra irányították”. Mi is ugyanezt tesszük, csupán a “tagtoborzás” kifejezés illik ránk éppoly kevéssé, mint Jézus első tanítványaira.

Amikor Jézust rokonai keresték – hogy Kluge szavaival éljünk – “teljesen megtagadott minden addigi emberi kapcsolatot”.

“Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: “Íme, anyád, a fivéreid és nőtestvéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: “Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: “Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mk 3,31-35)

Ott vagyunk, ahol Urunk és annak fivérei és nővérei vannak.

Kluge kijelentései ellenére környezetünk most is érdekes és az is marad. Csupán új szemmel látjuk. Az igaz, hogy olyan témakörök, mint futball, rockzene, autóversenyzés… “nehezünkre esnek”. De hiányosság ez? Éppen a hit miatt nyitottak szemeink és füleink annak a világnak az eseményeire, amelyben élünk. Hit által nyerünk megerősödött függetlenséget, és nem vagyunk a társadalom divatirányzatainak és tendenciáinak kritikátlanul kiszolgáltatva. A fanatizmussal és intoleranciával kapcsolatos vádat visszautasítjuk. A tolerancia témához fentebb (III.C.) már állást foglaltunk. A Magyar értelmező szótár szerint a fanatikus: “megszállottan rajongó, vakbuzgó” ellentéte egy keresztény határozottságának. Nem egy őrült ötletet követünk vakon, hanem Jézust egész értelmünk bevetésével, “Szellemben buzgón” (Róma 12,11) és épp ezért józanon (1 Pt 1,13).