“A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon” (Kol 3,16)

A Bibliát valljuk hitünk egyedüli forrásának. Amit a katolikusok és ortodoxok tradíciónak neveznek, az nem jön szóba a hit forrásaként, mert ezek a hagyományok nem az apostoli korból származnak, és gyakran ellent is mondanak a Bibliának.

Ezért aztán magától értetődő, hogy közös beszélgetéseinkben elsősorban az a célunk, hogy a Bibliát egyre jobban megismerjük és megértsük. Elvetjük a fundamentalista értelmezést, amely a szóbeli ihletettség tanításán alapszik, mert ez a gondolkodás óhatatlanul az értelem feladásához vezet, amit Isten éppen azért ajándékozott nekünk, hogy Őt egyre jobban megértsük. Éppígy azonban a liberális teológiát is el kell utasítanunk, amely a Bibliát emberi koholmánnyá alacsonyítja. Ezen felül a liberális teológusok érvelésmódja gyakran mindennek nevezhető, csak nem történelminek vagy kritikainak, melyet csak a saját ideológia határoz meg. A Bibliát nem szó szerint, de komolyan vesszük.

Isten olyan világosan kinyilatkoztatta magát, hogy mindenki, aki őt komolyan keresi, meg is fogja találni az Ő Igéjében. Isten akarata mindenki számára felismerhető.

Az a vád, hogy a Bibliát “egyfajta jóslatnak” látjuk, nemcsak jogtalan, hanem ellentmond Kluge saját megállapításának, miszerint ”viszonylag magas teológiai szint” jellemez minket. Ebből a kritikából látható, hogy Kluge semmiképp sem törekszik objektív, segítő szándékú kritikára, hanem rágalmaz.

A Bibliának mindenféle szerencsejátékhoz hasonló használatát határozottan elutasítjuk, úgymint igehelyek húzását különböző alkalmakkor (pl. Újévkor). Ide tartoznak az evangélikus és szabadegyházi körökben nagyon kedvelt herrnhuti lózungok (-jelszavak).

Azt is tudjuk, hogy a Biblia nem ad “minden kérdésre pontos választ”. Egyrészt világos, hogy Isten a Bibliában mindent kinyilatkoztatott, ami egy ember üdvösségéhez szükséges, és nincs szükségünk semmilyen ezen kívüli kinyilatkoztatásra vagy hagyományra, hogy Istent megtaláljuk, és az üdvösséget elnyerjük. Másrészt sok olyan dolog van, amire a Biblia nem ad egyértelmű választ, vagy egyáltalán nem ad választ. Ez a gyakorlati élet több pontjára is vonatkozik. Ezért az a szemrehányás is, hogy mi ”az első század néhány keresztény gyülekezetének életmodelljét különbségtétel nélkül a mai viszonyokra” alkalmazzuk, önmagában értelmetlen dolog. Sok részletben egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy az első keresztények hogyan alakították az életüket. Az Apostolok Cselekedeteinek összegző tudósításai csak néhány alapelvet mutatnak. A mai helyzetben sok mindent önálló gondolkozás által a Szellem vezetése által kell felismernünk. Nem vagyunk ”bibliapozitivisták”, mint az ún. ”Krisztus Gyülekezete”, amely minden tettét alá akarja támasztani pozitívan újszövetségi igehelyek alapján.

Azt, hogy a Bibliát csak hozzáértők, vagyis vezetők érthetik és magyarázhatják helyesen, talán római katolikus tankönyvekben lehet olvasni. Nekünk ilyen tanításunk nincsen. Nálunk nincs magyarázati monopólium, mint ahogy azt a római katolikus tanítóhivatal, illetve az Őrtorony Társaság igényli magának. Magyarázatunk erőssége, ill. gyengesége mindenki számára érthető érveink erősségén, ill. gyengeségén múlik.

Örülünk, és hálásak vagyunk, hogy szabadon lehet Bibliát vásárolni, hogy a katolikus Bibliamonopólium megtört, és hogy ma már senkit sem száműznek azért, mert nem katolikus Bibliakiadás van nála. A Biblia nem tud védekezni téves magyarázataival szemben, és nagyon szomorú, hogy egyes emberek mit csináltak és csinálnak Isten szavából. De nyílt véleményütköztetésben és vitában megmutatkozik, hogy hol van az igazság.

Még néhány szó azokhoz az Igékhez, amelyeknek a helytelen magyarázatával Kluge vádol minket:

a) Néhány első századi gyülekezet életmodelljének különbségtétel nélküli napjainkra vonatkoztatásával kapcsolatban állást foglaltunk. Nyilvánvaló, hogy Kluge nehezen tudja megemészteni a ”mindennapi találkozás” témáját. Minket erre Isten szeretete késztet.

b) “Az egyház, mint bűnösök gyülekezete”

Ezt a nem létező igehelyet létezés hiányában nem tudjuk sem “allegorikusan érteni” sem “korfüggőnek bélyegezve elvetni” vagy “kimagyarázni”.

Mások ezzel szemben így tesznek olyan igehelyekkel, amelyek a gyülekezet szentségéről beszélnek. Pl.: Mt 18,15-18; 1 Kor 5,1-13; 2 Kor 6,14-7,1; Ef 1,4; 5,25-27; Kol 1,9-11.21-23; Jel 2,5; 3,15-16; 14,4-5…

c) “Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)

Jézus ezekkel a szavakkal nem arra gondolt, hogy a rosszat nem szabad rossznak nevezni, és nem is arra, hogy a bűnöst nem szabad inteni.

“Igénket (ezzel a szerző a Mt 7,1-re gondol), mely Isten örök ítéletéről beszél, gyalázatosan félremagyarázzák, amikor  újra meg újra erkölcsi lazaság ügyvédjévé teszik. A jó jó marad, és a rossz rossz.” (J. Schniewind Das Evangelium nach Matthäus, 1964, S. 97 – saját fordításban)

Kluge szavai szerint Jézus a Mt 23-ban más zsidó hívőket “meglehetősen büszkén elutasít”, nem is beszélve arról, ahogy Keresztelő János és számos ószövetségi próféta intette megtérésre kortársait.

Mit mondana Kluge a “nagy reformátor” Luther heves kirohanásaira és szitkozódásaira?

Hány embert ítélt el az az “egyház”, amelynek Gerald Kluge a papja, nemcsak szavakkal, hanem karddal és máglyával?

Világosan elhatárolódunk ezektől a kereszténység nevében elkövetett bűntettektől, de a jót továbbra is jónak, a rosszat továbbra is rossznak fogjuk nevezni.

Éppen azért, mert Isten emberek iránti szeretete késztet minket, nem hallgathatunk mások bűneiről.

“Engem azonban betölt az ÚR lelke erővel, igazsággal és hatalommal, hogy megmondjam Jákóbnak a bűnét, Izráelnek a vétkét.”  (Mikeás 3,8)

A Mt 7-tel összefügg a 6. vers is:

“Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.”

Éppen ez a vers feltételezi, hogy meg kell ítélnünk, hogy ki nyitott Isten szava iránt, és ki nem.

Persze mindig tudatában kell lennünk, hogy amilyen mértékkel mi másoknak mérünk, olyan mértékkel fognak nekünk mérni. Jézus a Mt 7,1-5-ben, éppúgy, mint Pál a Róma 2,1-ben elutasítja azt a hozzáállást, hogy valaki a másikat elítéli, viszont maga ugyanazt teszi, amiben a másikat kritizálja. Mi nemcsak másokat, hanem magunkat is szeretnénk annál inkább Isten mércéje szerint megítélni.

“Ha az ítélkezés és a megítélés feltételei tisztázottak, akkor próbálhatod meg kivenni a szálkát testvéred szeméből (5). Ha a feltételek nem tisztázottak, akkor a büszke és képmutató ember (vö. 5) elítélt bíróvá válik.” (H. Frankenmölle, Matthäus Kommentar 1, 1994; S. 262-263 – saját fordításban)

“Ahogy legalábbis én látom, az Úr itt nem egyszerűen azt parancsolja, hogy egyáltalán ne ítéljük el a bűnt, és ezt nem tiltja meg csak úgy, hanem csak azoknak, akiket ezerféle bűn terhel, és mégis másokat egészen jelentéktelen hibák miatt zaklatnak. Ezen kívül azt gondolom, hogy Ő itt a zsidókra is célzott, mert ők embertársaikat – szeretetlen módon – ártalmatlan és jelentéktelen dolgok miatt vádolták, maguk azonban a legnagyobb bűnöket követték el lelkiismeret furdalás nélkül.” (Chrysostomos, Matthäus-Kommentar,  23. Homilie – saját fordításban)

A Mt 7 értelmezéséhez fontos Pál alábbi mondata is:

“A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt, megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.” (1 Kor 2,14-15)

Ezek a szavak nem emberi büszkeséget fejeznek ki, hanem szellemi valóságot azoknál, akik Isten keze alatt megalázták magukat, és így Isten Szellemétől ítélőképességet kaptak arra, hogy mindent megítéljenek. Akkor is, ha netán Kluge szerint nincs bennünk a Szent Szellem, mégis be kell ismernie, hogy Isten Szelleme – az Írás tanúsága szerint – megadja ezt az ítélőképességet. Kluge úr meglehetősen hevesen ítélkezik felettünk, anélkül hogy meggondolná, hogy sok minden, amit nálunk szektás jelenségnek nevez, az ő egyházában dicséretre méltó erény. Talán kritikusunknak magának is meg kellene vizsgálnia magát a Mt 7,1 fényében.

d) Róma 14

Az összefüggés egyértelműen a zsidó törvényhez való viszonyulás. A gyengék itt nem az alkoholfüggők vagy olyanok, akik nem adják fel a dohányzást… A Róma 14-ben említett gyengék azok, akik még tartják az Ószövetség rituális parancsolatait, mert még nem értették meg Jézus megváltásának teljes kihatását. Az ételtörvények meg nem tartása által lelkiismeretük ellen cselekedtek volna, és veszélyes helyzetbe kerültek volna, amitől Pál meg akarta őket kímélni.

A helyzet egészen más, ha ma valaki nem akarja feladni bűneit, vagy nem a Bibliára alapuló tanokat képvisel. Ezek az emberek nem gyengék, hanem gonoszak.

Ha azonban valaki tényleg komolyan harcol bűnei ellen, és eközben elesik, akkor fontos a türelem. Ezt a testvér iránti szeretet parancsolja függetlenül a Róma 14-től.

Hogy a Róma 14-ben a törvény tartásáról van szó, a 15. fejezettel való összefüggés is mutatja, és különböző kommentárok is így látják.

e) Lk 15,3-7 // Mt 18,12-14

Ennek a példázatnak a Kluge által adott értelmezése nem a gyülekezet értelmezése. Természetesen felmerül a kérdés, hogy egy normális pásztor egy juh miatt otthagyja-e a másik 99-et. Joachim Jeremias is ezt írja: ”Palesztina ismerői egybehangzóan tanúsítják, hogy teljesen kizárt, hogy egy pásztor a nyáját egyszerűen sorsára hagyja. Ha egy elveszett állatot kell keresnie, átadja a nyájat azoknak a pásztoroknak, akikkel osztozik az aklon (Lk 1,8; Jn 10,4kk), vagy behajtja nyáját egy barlangba.” (Joachim Jeremias, Die Gleichnisse Jesu, Kurzausgabe, 11. Auflage 1996, S. 90-91- saját fordításban).

Jézus Isten nagy szeretetét akarta megmutatni, amely az emberek között szokásos mértéket meghaladja, és befogadja azokat, akiket az emberek általában leírnak. A Kluge által idézett esetben felmerül a kérdés, hogy ez a példázat megadja-e a megoldást.

Kluge kommentárjával szemben, miszerint a “csoportban” nem szokás “olyan emberekért tovább fáradozni, akik az első találkozáskor nem ‚haraptak rá’. Ezek eljátszották a lehetőségüket”, elég megemlíteni azt a tényt, hogy a testvérek között vannak olyanok, akik nem “egyből haraptak rá”. Mi nem alkalmazunk pszichológiai nyomást, hanem azoknak az embereknek, akiknek (még) túl csekély az érdeklődésük, szabad teret engedünk, hogy a hallottakat átgondolják. Egy ember megtérése nem emberi pszichológia műve, hanem Isten munkája.

Ami a kánont illeti: Elismerjük az ószövetségi kánont, amelyet Jézus is mint palesztinai zsidó használt (vagyis elutasítjuk a katolikusok és ortodoxok által elismert apokrifeket, melyeket ők szépítően “deuterokanonikus”-nak neveznek) és éppígy az Újszövetség Athanáziusz óta általánosan elismert keresztény kánonját.

Az nem kérdés, hogy nem minden könyvnek van ugyanolyan jelentősége. Természetesen a János-evangélium összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint például az 1 Krón 1-8-ban található nemzetségtáblázatok.

A mi kánonunk legfelsőbb normája Jézus Krisztus. Ezért lehetetlen olyan könyveket, amelyeket Jézus nem ismert vagy ismert el Szent Írásként, az Ószövetség Szent Írásának elismerni. Ebben a pontban mind a római-katolikus mind az ortodox szervezet Jézus fölé emelte magát, és apokrif iratokat Ótestamentumnak neveztek. A katolikusok esetében ez konkrétan Tóbiás, Judit, a Makkabeusok 1.+2., a Bölcsességek, Jézus Sirák és Báruk könyvét, valamint az Eszter és Dániel könyvének betoldásait jelenti. A tridenti zsinat döntése következtében ezek a könyvek a 16. században kánonivá váltak, mivel a katolikusok úgy vélték, hogy ezáltal “bibliai” magyarázatot találnak néhány a protestánsok által elutasított különleges tanításukra (halottakért való ima – 2Makk12; angyalok tisztelete – Tóbiás). Zsidó ezek közül soha egy könyvet sem ismert el Szent Írásnak – Jézus pedig végképp nem. Az első keresztény ószövetségi kánonlista (Szárdiszi Melitóné) nem ismeri ezeket a könyveket. Athanáziusz és Jeromos is elvetették ezeket. Ezzel a tanítással a katolikus “egyház” nemcsak Jézuson, de saját hagyományának is egy fontos részén túllépett.

A Báruk könyvének felvételével még az is “sikerült” nekik, hogy egy olyan írást ótestamentuminak nyilvánítsanak, amely csak 70 után, s így az Újszövetség minden iratánál később íródott, és ezen kívül még egy keresztényellenes polémiát is tartalmaz (Bár 3,37-4,4 a testté lett Logosszal szembeállítja a zsidó törvényt, amelyet ez a rész “a bölcsességnek” nevez, amely “megjelent a Földön, és az emberek között járt”. Ez a rész a pogánymisszióval is szembefordul: “Ne add másnak dicsőségedet, és boldogságodat ne add idegen népnek!”)

A Tóbiás könyvének, mely pogány szokásokat propagál, szintúgy nincs semmi keresnivalója a Bibliában (a német Pattloch-Biblia megjegyzése a Tóbiás 6,7-9-hez: “A füstölést előszeretettel használták az asszír-babilóniai vallásokban gonosz démonok elleni védekezésre” – saját fordításban).

Ezzel szemben mi ragaszkodunk az ószövetségi kánonhoz, úgy, ahogy azt a tanítványok a zsidó néptől átvették, és amely Jézus kánonja is volt.

Ezért a Kohelet (= Prédikátor) könyve is egyértelműen része az Ószövetségnek, noha kanonicitását a zsidók az I. század vége felé Jamniában vitatták, és ezt a könyvet az Újszövetség sem idézi. Ennek a könyvnek az ihletettsége körül felmerülnek bizonyos nehézségek, mert olyan részek, mint az alábbiak, biztos nem tekinthetők közvetlenül Isten szavának:

“Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz. Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik. Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek lelke a magasba, és leszáll-e az állatok lelke a föld alá? (Préd 3,18-21)

 “Ne légy fölöttébb igaz, és ne bölcselkedj fölöslegesen: miért pusztulnál bele?! Ne légy fölöttébb bűnös, és ne légy bolond: miért halnál meg idő előtt?! (Préd 7,16-17)

“…úgy találtam, hogy a halálnál is keserűbb az olyan asszony, aki hasonló a vadászhurokhoz: a szíve háló, kezei pedig bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz.” (Préd 7,26)

“Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik. Többet ér egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik. (Préd 9, 4-6)

A megoldást valószínűleg egy érdekes irodalmi koncepcióban lehet megtalálni. Az (ismeretlen, minden valószínűség szerint fogság utáni) író irodalmi fikció keretébe ágyazza az elbukott Salamon gondolatait, hogy rámutasson az Isten nélküli emberi gondolkodás határaira.

Így ebben a könyvben bár mély emberi bölcsességet találunk, végső soron mégis csak marad a rezignáció: “Minden hiábavaló” (Préd 1,2 és még sok más hely). Az Isten nélküli ember nem képes az Istennel való élet mély értelmét felfogni.

A Préd 1,12-2,26-ban anélkül, hogy Salamon neve említést nyerne, megtaláljuk életének leírását, és egy utalást háremére (Préd 2,8), amely az 1 Kir 11,1-3 szerint elbukását okozta. Salamon kereste az örömöt és nem találta meg. Isten nélkül nem lehetett része benne. Így ez a könyv érdekes formája az elbukástól való óva intésnek!

A befejező versek (12,8-14), melyek más szerző betoldásai, megkísérlik ezt a bölcsességet mégis valahogy az igaz hit kereteibe ágyazni. A legértelmesebb magyarázat viszont mégis a fenti marad.

Már korábbi idők magyarázóinak is világos volt, hogy a Prédikátor könyvében sok dolog nem származhat Istentől. Így például Nagy Gergely a Párbeszédek IV/4-ben azt a magyarázatot hozza, hogy ”a népszónok” néhány dolgot ”a testi kísértés értelmében említ.”

Csak röviden fontos rögzíteni, hogy számunkra a Prédikátor pontos értelmezése nem dogmatikai kérdés. Vallásos csoportosulásokat általában nem Prédikátor-értelmezésük alapján ítélünk meg. Amíg valaki nem állítja, hogy a fent idézett istentelen kijelentések Isten útmutatásai, vagy nem használja a könyvet tévtanítások alátámasztására, – úgy, mint a Jehova tanúi vagy az adventisták a lélek halhatatlanságának tagadására – úgy gondoljuk, hogy több értelmezés lehetséges.

Nem keresünk kánont a kánonban. Ez a fogalom sokkal inkább illik Luther Márton hozzáállására, aki saját beszűkült megigazulás-tana alapján, önhatalmúlag egyes könyveket elvetett.

Így írt a Zsidókhoz írt levélről:

“Ezen kívül nagy nehézséget jelent a levél amiatt, hogy a 6. és a 10. fejezet nyíltan tagadja a bűnös bűnbocsánatát…, ami ellentmond minden evangéliumnak és Pál minden levelének.

Ezért nem zavar minket, ha fa, széna vagy szalma is közékerült, hanem teljes tisztelettel elfogadjuk ezt a finom tanítást, csak éppen az apostoli levelekkel nem helyezhető minden dologban egy szintre.” (Előszó a Zsidókhoz írt levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Hebräerbrief, 1522)

A Jakab levélről:

“…hogy Pállal és minden más írással szemben a megigazulást a cselekedeteknek tulajdonítja, és azt mondja, hogy Ábrahám tettekből igazult meg…

Ez a Jakab viszont nem tesz egyebet, mint hogy a törvénnyel és annak cselekedeteivel foglalkozik, és hányja egymás hegyére-hátára a dolgokat, hogy nekem úgy tűnik, ő jó, igaz ember volt, aki az apostolok tanítványaitól hallott néhány mondást, amelyeket azután papírra vetett…

A törvényt a szabadság törvényének nevezi, jóllehet Pál azt a szolgaság, a harag, a halál és a bűn törvényének mondja.

Ami Krisztust nem tanítja, az nem apostoli, még ha mindjárt Péter vagy Pál tanítja is azt, fordítva pedig, ami Krisztust prédikálja, az apostoli; még ha mindjárt Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes tenné is.

Összegezve: azokkal akart szembeszállni, akik a cselekedetek nélküli hitre hagyatkoztak, de erre szellemben, értelemben és szavakban túl gyengének bizonyult. Szétszaggatja az Írást és szemben áll Pállal és minden Írással. A törvény unszolásával akarja elérni azt, amit az apostolok a szeretetre való ösztönzéssel érnek el. Így aztán nem akarom, hogy ez a levél a Bibliában az igaz könyvek között szerepeljen, ezzel azonban senkinek sem akarom megtiltani, hogy nagyra tartsa…

Hogyan is szállhatna szembe ő egyedül Pállal és az összes többi Írással?”

(Előszó a Jakab-levélhez, saját fordításban: Vorrede zum Jakobusbrief, 1522)

János jelenéseiről:

“Számomra különböző dolgok hiányoznak ebből a könyvből, úgyhogy sem apostolinak, sem pedig prófétainak nem tartom…

Az Ószövetségben, az Újról nem is beszélve, sincs egyetlen próféta sem, aki egyre másra csak és kizárólag történetekkel és képekkel foglalkozik, úgyhogy a magam részéről a Jelenések könyvét szinte olyannak tekintem, mint Ezsdrás negyedik könyvét, és az összes dolog között semmiben sem tudom érezni, hogy a Szent Szellemtől származna.

…számomra ez elegendő ok, hogy ne tartsam nagyra, hiszen Krisztust se nem tanítja, se nem ismerhető fel benne…” (Előszó János jelenéseihez, saját fordításban: Vorrede zur Offenbarung Johannes, 1522)

Mindenkinek lehetősége van, hogy maga ítéljen, ki beszél kánonról a kánonban, ki fuvalkodik fel, hogy megítélje azt, “amit Krisztus prédikál”, ki emelte saját értelmezését (vagy büszkeségét) az Írás mértéke fölé.

A saját irodalom kérdéséhez: A kinyilatkoztatás lezárult. Ezért a Biblia marad az egyetlen irodalom, amely számunkra tekintély. Nem tűztük ki célul, hogy saját irodalmat hozzunk létre. Előnyt élvez az, hogy mindenki aktívan és önállóan foglalkozzon a Bibliával.