“A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt…” (Jn 1,10)

A “világ” fogalmát a Biblia különböző értelemben használja. Magában a világban, mint Isten jó teremtésében nincs semmi istenellenes. Isten ajándéka ez, amit mi hálásan fogadunk, s ez az Ő dicséretére vezet minket gyönyörű alkotásáért. Ezért örülünk a sok szépségnek, amit újra meg újra átélhetünk, legyen az egy tavaszi virág, sziklás hegyszoros, naplemente, csillagos ég… A gonosz teremtés gnosztikus eszméjét határozottan visszautasítjuk.

A “világ” fogalmat az Újszövetség azonban negatív értelemben is használja olyan emberek körülírására, akik szabad, saját felelősségű döntésük által szembehelyezkedtek Istennel. Az teljesen világos, hogy egy keresztény ettől a “világtól” csak elhatárolódni tud. Jézus tanítványaiként mi “nem e világból” valók vagyunk, mint ahogy Jézus sem e világból való (Jn 17,14-17).

Ezért áll ránk nézve:

“Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is: de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1 Jn 2,15-17)

Mégsem menekülünk el a világból. A világban élünk, amelybe Jézus elküldött minket (Jn 17,18). A világtól való menekülés, amit különböző korok úgynevezett szentjeinek példáján látunk, teljesen távol áll tőlünk. Mi nem húzódunk vissza sem a pusztába, sem vastag kolostorfalak mögé. Közülünk senki sem tenné le a némasági fogadalmat, ahogyan ez a Trappistáknál szokásos.  Az oszlopos szentek oszlopaira sem másznánk fel.

Jézus a tanítványait arra hívta el, hogy a világ világossága és hegyen épült város legyenek (Mt 5,14-16). Éppen azáltal tudunk világítani, és az embereket olyan életre vezetni, amely cselekedeteivel Istent dicsőíti, hogy nem alkalmazkodunk a világi mércéhez (Róma 12,2).

A világban élünk, a legtöbben valamilyen hivatásban dolgozunk, amelyben tőlünk telhetően a legjobbat akarjuk nyújtani. Hivatásunk azonban nem azonos elhivatásunkkal, amely az Istennek való odaszánásban áll.

“Az egész világ gonoszságban van” írja János (1 Jn 5,18). Ez azonban nem azt jelenti, hogy kivonjuk magunkat a világ iránti felelősségünk alól. A politikai tevékenységnek azonban kétségkívül szűk határai vannak, mivel egyrészt ez nem fő feladatunk, másrészt pedig minden politikai erő annyira eltávolodott az emberi erkölcs minimális mértékétől, hogy a velük való együttműködés eleve kizárt.

Sok tennivaló lenne egy olyan világban, amelyben emberi jogként tisztelik azt, hogy saját gyermeküket az anyaméhben meggyilkolhatják, mely igazságosságról beszél, és a szegényeket elnyomja, a rendezett költségvetés nevében egyfolytában szociális leépítést folytat, emellett azonban a gazdagokat nemcsak sértetlenül hagyja, hanem még elő is segíti gazdagságukat (különösen az ún. “keresztény” pártok révén), mely humanitásért és vendégszeretetért rajong, közben pedig egyre idegengyűlölőbb törvényeket hoz, amely jogfosztott menekülteket pénzsóvár embercsempészek kezeibe s gyakran a halálba is kerget; röviden: egy olyan világban, amely megtanulta a legszélsőségesebb szörnyűségeket szép szavakkal álcázni.

Nekünk is van szavunk ezekhez az igazságtalanságokhoz. Mégis, Isten arra hívta el Jézus tanítványait, hogy a legjobbat adják a világnak, ami csak létezik: az evangéliumot, az örök életet Jézus követésében. Ott, ahol az emberek Jézust követik, valóság lesz Isten akarata e világ számára: együttélés szeretetben és igazságosságban, idegengyűlölet nélkül és teljes bizalomban. Örülünk, hogy minden bűnünk ellenére megtapasztalhatjuk Istennek ezt a munkáját közösségünkben.

A világ nem “fekete fólia, melyről nézőpontunk még világosabban ragyog”. Isten világosságának nincs szüksége az árnyékra ahhoz, hogy fénye felismerhető legyen. A jó önmagában jó, függetlenül a gonosztól. Csak a gonosznak kell magát mindig jóként feltüntetni, mivel önmagában nem tudna fönnmaradni.

Igaza van Klugénak abban, hogy a világból kihívottnak tartjuk magunkat. Ez illik minden keresztényre. Elhívott szentek vagyunk (Róma 1,7; 1 Kor 1,2) ebben a világban, de nem e világból valók (Jn 17,11.26). Aki úgy gondolja, hogy nincs kihívva e világból, ezzel elismeri, hogy nem Jézus tanítványa, nem keresztény.

Nemcsak a mi véleményünk, de Pálé is, hogy “a negatív jelenségeket a bűn okozza”.

“Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róma 5,12)

Természetesen óvakodni akarunk túlságosan primitív elképzelésektől. A kardfogú tigris nem volt vegetáriánus. A biológiai halál az állatvilágban kezdettől fogva létezett, már jóval az első bűn előtt. Tudjuk azonban, hogy az első bűn jelentős változást okozott Isten és ember kapcsolatában; a bűneset után az ember rosszabb kiindulási helyzetbe került, mint azelőtt, és a rossz könnyebb lett számára, mint a jó. Elutasítjuk azonban az eredendő bűnnek azt az értelmezését, amely ezt a negatív következményt bűnként tünteti fel. Ezt a tanítást, amelyet Ágoston óta különböző hangsúllyal valamennyi egyházi tradíció képvisel, visszautasítjuk, mint nem biblikus és istentelen tanítást.

Minden bűn nélküli világról való elmélkedés spekulatív jellegű. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy Isten az el nem bukott embert megőrizte volna kegyelmében a betegségtől és fogyatékosságtól. Nem mi vagyunk az elsők, akik így gondolkoznak. “Mivel a világban a bűn uralkodik, teret nyer a betegség is, és a halál láthatóvá teszi a bűn lényegét”. (Teológiai és egyházi lexikon, fordítás németből: Lexikon für Theologie und Kirche, 6. Band 1977, Sp.428)

Kluge azon kritikájához, hogy “olykor még a testi vagy szellemi korlátozottságokat is Isten büntetéseként magyarázzák”, a következőket jegyezzük meg:

Ami a konkrét bűn és konkrét betegség közötti összefüggést illeti, nagyon óvatosnak kell lennünk. Jób könyve arra tanít minket, hogy nem megengedhető a betegségből automatikusan bűnre következtetni.

Jézus szavai a Jn 9,3-ban is világosak:

“Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”

Noha Jézus itt csak egy esetről szól, ezzel mégis megmutatja, hogy a tanítványok kérdésében megmutatkozó gondolkodás helytelen.

Sok esetben természetesen nyilvánvaló összefüggés van bűn és betegség között, ami egyszerűen a szóban forgó bűn lényegében áll. Egy dohányosnak nem kell csodálkoznia a tüdőrákján, és az alkohol- vagy drogfogyasztás egészségügyi következményei is kellőképpen ismertek.

Az 1 Kor 11,30-ban Pál a betegségeket és a haláleseteket bűnök következményeiként tünteti fel. Itt még sincs arról szó, hogy az egyes betegek voltak a legbűnösebbek. A gyülekezet vétkezése miatt olyan szintre csúszott le, amely nagyon közel volt a világhoz, úgy, hogy Isten sok veszélytől már nem tudta megóvni. Nem azok voltak a legnagyobb bűnösök, akik a leginkább betegségbe estek. Úgy tűnik, hogy az 1 Kor 5-ben említett vérfertőzővel nem történt semmi.

Elutasítjuk az 1 Kor 5,5-nek azt a magyarázatát, miszerint a test pusztulása a betegség okozta testi károkat vagy magát a halált jelenti, hanem úgy értjük ezt az igehelyet, hogy a testi gondolkodásnak, a kizárt személy bűnének kell pusztulnia.

A Biblia olykor büntetésnek tart betegségeket, sőt a halált is (Apcsel 13,11; 5,1-11). Ezeket az igehelyeket azonban kivételnek tekintjük.

Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy az átlagosnál jóval nagyobb számban foglalkoznak testvérek betegekkel, ill. fogyatékosokkal hivatásukban.

Nem akarunk szemet hunyni a közösségünkön kívül létező pozitívumok felett. Fájó azonban megfigyelni, hogy gyakran mennyire összekapcsolódik a helyes tanítás a helytelennel. A leghatározottabban visszautasítjuk a bűneset utáni ember teljes romlottságának protestáns tanát, mintha az ember Isten nélkül semmi jót nem tudna tenni.

Ami a saját tanítás és kutatás fölött gyakorolt kritikát illeti, tudatában vagyunk hiányosságainknak. Tudjuk, hogy sokan nálunk sokkal alaposabb tudással rendelkeznek, és hálásak vagyunk, hogy másoktól tanulhatunk. Óvakodni akarunk mindenfajta beszűkült látásmódtól. Másrészről olyan embereknél is, akik tudás tekintetében fölöttünk állnak, újra meg újra előfordulnak olyan alapvető gondolkodási hibák, amelyeket egyszerű emberek is átláthatnak.

Világos különbséget kell tenni alaptanítások között, amelyek semmiképp sem változhatnak meg, és részletkérdések között, amelyekben gyakran még nincs világos felismerésünk. Azáltal, hogy a Bibliával intenzíven foglalkozunk, egyre többet tanulhatunk, és saját gondolkodásunk hibáit is megláthatjuk. Elvárjuk másoktól, hogy nyitottak legyenek a mi kritikánkra, és így mi magunk sem akarunk elzárkózni az érvekkel szemben.

A fogalmak “újradefiniálása” című részben Kluge elismeri, hogy az általa idézett példában egyedi esetről van szó, de ilyen eset számunkra nem ismert. Mi is negatívan értjük az “embertelen” szót. Igaz, vannak különbségek az “embertelen” szó jelentéstartalmaiban.

Nem embertelen dolog, a saját lelkiismeretet és azt, amiről az ember felismerte, hogy Isten akarata, követni, és a közösséget az Úrban való testvérekkel a saját családdal szemben előnyben részesíteni.

Az viszont embertelen dolog, ha szülők saját gyermeküket mérgekkel elkábítják, elrabolják, bezárják a lakásba, a fűtőtesthez kötözik, irataitól megfosztják, jogellenesen gyámság alá helyeztetik, hónapokig kolostorfalak mögött tartják fogva akarata ellenére… Mindezek megtörténtek közösségünkhöz tartozó testvéreinkkel a XX. században. Egyéb gaztettekről, amelyeket a kereszténység nevében követtek el, a történelemkönyvekben lehet olvasni.

A tolerancia fontos alapelve minden emberi társadalomnak, olyan erény, amit gyakran éppen ellenfeleink nem gyakorolnak velünk szemben. “Ahhoz, hogy a társadalom fennmaradjon és virágozzon, bizonyos mértékig szükséges a tolerancia, vagyis a tűrés (lat. tolerare = tűrni).” (A keresztény erkölcs lexikona, fordítás németből: K. Hörmann: Lexikon der christlichen Moral, 1969, Sp. 1221.)

A tolerancia azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a joga arra, hogy azt gondolja és higgye, amit akar. A tolerancia azonban nem azt jelenti, hogy minden helyes. Csak egy igazság van. De ezt az igazságot szabadságban kell felismerni és megérteni. A katolikus alapelv, “csak az igazságnak van létjogosultsága, és nem a tévedésnek” (Hörmann, Sp. 1221), megszámlálhatatlanul sok embernek került a szabadságába, hazájába, egészségébe vagy életébe. Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy erőszakkal terjesszék vagy védelmezzék. Aki az erőszak érvéhez nyúl, ahogyan azt a nagy “egyházak” újra meg újra tették, az arról tesz bizonyságot, hogy nincs nála az igazság. Az igazság önmagáért beszél, és nem kell félnie a tévedés konkurenciájától vagy az áligazságoktól.

A világban szükség van toleranciára. Mindenkinek megvan a joga, hogy azt gondolja, és azt higgye, amit akar. Ha azonban valaki kereszténynek mondja magát, az döntött amellett, hogy Jézus tanítását követi. Ha másban akar hinni, az az ő szabad döntése. De akkor azt ne nevezze kereszténységnek. Isten gyülekezete nem “gyűjtőegylet”, hanem az igazság oszlopa és erős alapja (1 Tim 3,15). Tévtanításoknak ebből következően nincs helyük a gyülekezetben. Viszont minden tévtanítónak biztosítani kell továbbra is minden polgári jogot.

Fontos világos különbséget tenni tévedés és tévtanítás között. Aki tudatlanul téved, az nyitott az érvekre, és örül, hogy kijöhet a tévedésből. Ebben az esetben nagy türelemre van szükség, hogy egymást megerősítsük az igazság felismerésében. De azt, aki tudatosan szembehelyezkedik az apostolok tanításával, nem lehet megtűrni a gyülekezetben. Emberi méltóságát azonban tiszteletben kell tartani.

Minden keresztény megtapasztalta Isten nagy türelmét, és újra meg újra megtapasztalja azt. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy türelemmel elhordozzuk egymást. Másrészt viszont tudatában kell lennünk annak is, hogy Jézus hívása milyen sürgető. Nem lehet a megtérést halogatni. Akkor is, ha ezt a legtöbben nem akarják belátni: van, amikor már “túl késő”. “Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket…” (Zsidó 3,7-8; jó nagyobb összefüggésben olvasni).

Aki Isten hívásának újra meg újra ellenáll, azt ez az ellenállás oly mértékben fogja formálni, hogy egy napon nem lesz képes már megváltozni.

A világ végének közeli várása soha nem jellemezte közösségünket. Épp ellenkezőleg: ez volt az első vitakérdések egyike a fundamentalista-szabadegyházi csoportokkal való találkozásunkkor. Határozottan elutasítjuk ezt az egocentrikus (“a mi időnknek különlegesnek kell lennie”) világképet. Rejtély marad, hogy testvéreinknek mely kijelentéseit lehetett így félremagyarázni. Vagy Kluge be akart dugni minket egy skatulyába, amiről csak később vette észre, hogy nem illünk bele?

Mivel szeretnénk kihozni az embereket a világvége-őrület tévedéséből, sokat és mélyrehatóan foglalkoztunk a “közeli visszajövetel-várással”. Mivel Kluge a közeli várás vádját visszavonta, most nincs helye a téma behatóbb tárgyalásának.