A. “Legyen gondod önmagadra és a tanításra…” (1 Tim 4,16)

Az ”Általános megítélés” című részhez

Tudatában vagyunk annak, hogy Kluge úrnak nagyon hiányos forrásai voltak. Ezért részben elnézhető neki, hogy tanításunkat eltorzítva adja vissza. Mindenesetre írásából az is látható, hogy egyszerűen kereste a rosszat, és olyan dolgokat, amelyek alapvetően pozitívak, kritika tárgyává tette.

Komolytalan és teológushoz nem méltó módszer az, ha valaki egy-egy bizonytalan forrásból származó kijelentést vesz alapul, hogy abból vezesse le ”a csoport tanítását”. Ha a katolikusokat és a protestánsokat az alapján ítélnénk meg, amit valamikor valamelyik tagtól hallottunk, akkor az eredmény még megsemmisítőbb lenne, mint amúgy, ha csak a hivatalos tanítási dokumentumokat vennénk alapul. Magasabb mércét szabunk magunkra, mint a hivatalos ”egyházak”, és így el is várjuk minden testvértől, hogy a bibliai tanítást jól ismerje, és jól vissza tudja adni. Persze biztosan voltak helyzetek, amelyekben testvérek valamilyen tanítást csak hiányosan tudtak elmagyarázni, vagy valamely részletben helytelen gondolatokat mondtak. De valószínűleg gyakrabban volt inkább arról szó, hogy a beszélgetőpartner értett félre, vagy – valamilyen előítélet alapján – akart félreérteni valamit. Teológiailag iskolázott emberként Kluge úrnak kritikusabban kellett volna bánnia a forrásokkal.

Még ha nehézséget is jelent számára, hogy pozitív célt ill. tanítást lásson nálunk, bennünket akkor sem mások elutasítása motivál, hanem:

“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.” (Fil 3, 7-12)

Isten Krisztusban való megismerése az, ami bennünket a Biblia tanulmányozására és a közös beszélgetésekre motivál. Nagyon szomorú, hogy sokan, akik magukat keresztényeknek és egyháznak nevezik, nem törődnek ezzel az Istentől kinyilatkoztatott ismerettel, és hogy tanításuk és gyakorlatuk az Újszövetségnek ellentmond. Szeretetlenség lenne erről hallgatni.

A Jézus iránti pro-lelkület vezet bennünket arra, amit Kluge “más keresztényekkel és egyházakkal szembeni anti-lelkületként” vet a szemünkre. Nem kritikaéhségről van szó, hanem szeretetről, amely másoknak mutatni akarja, hogy rossz úton járnak. Aki látja a veszélyt, és nem figyelmeztet, magát teszi bűnössé.

“Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon.” (Ez 3,18)

Sajnos épp Kluge írásából látszik “anti-lelkület”, az a lelkület, amely régi “keresztény” hagyománnyal rendelkezik. Örvendetes, hogy azok az idők, amikor a nagy “egyházak” ellenfeleiket keresztes hadjáratokkal, kínzással, máglyával, enyhébb esetekben csak száműzéssel és vagyonelkobzással üldözték – már elmúltak. De ez a gyilkos anti-lelkület jellemezte évszázadokon át azokat, akik magukat még ma is a kereszténység igaz képviselőjének adják ki. Erre a lelkületre vezethető vissza, hogy az emberek Krisztus nevét a legnagyobb bűncselekményekkel kapcsolták össze.

“Bizony ’miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között’, úgy amint meg van írva.” (Róma 2,24)

Nekünk nincs anti-lelkületünk más keresztények felé, hanem ellenkezőleg: örülünk minden testvérnek, akit megismerhetünk. Isten Szelleme a legkülönbözőbb körülményekből vezet össze minket Krisztus testében való egységre.

Nem vagyunk új egyház. Ezért dicséretnek tartjuk, ha “saját pozitív ötletek alig ismertek”. Jézus, Péter, János, Pál, Barnabás (Tertulliánusz bizonyságtétele szerint a zsidó levél szerzője) és Jakab pozitív ötleteihez, röviden: az Újszövetséghez tartjuk magunkat.

Nem szégyelljük átvenni, és újra meg újra átgondolni azt, amit korábbi generációk emberei pl. a Szentháromságról, a kegyelemtanról, az úrvacsorában való valóságos jelenlétről stb. helyesen felismertek. Mit vetne a szemünkre Kluge úr, ha tényleg “teológiailag kreatívak” lennénk, mint pl. a Jehova tanúi, akik Jézus istenségét és így a Szentháromságot tagadják, és Jézust csak Mihály arkangyalnak tartják? Minden teológiai kreativitásnak Isten kinyilatkoztatott igazsága szabja meg a határát. Aki ezeket a határokat nem tiszteli, mint az említett Jehova tanúi, elhagyja a kereszténység talaját. Akármit is teszünk, Kluge úr talál benne kivetnivalót.

Kluge úr megállapítása, hogy teológiai viták iránt nem mutatunk érdeklődést (hogy ezt honnan tudja?) nem egészen egyeztethető össze azzal, hogy igen magas teológiai színvonalat tulajdonít nekünk.

Egyetértünk az ókori egyház három nagy hitvallásával (az Apostolival, a Niceai-Konstantinápolyival és az Atanáziuszival), mert ezek az eredeti apostoli tanítást adják vissza, akkor is, ha az egyház ezeknek a hitvallásoknak a megfogalmazásakor már sok pontban messzire eltávolodott az ősegyház elveitől.

A tanítás és az élet egységet képeznek. A teológia szentségre való törekvés nélkül istenkáromlás. A pusztán erkölcsös életvezetésre való koncentrálás megfelelő teológiai alapok nélkül humánus felfogáshoz vezet, és elvezet Istentől. Tudatában vagyunk annak, hogy a gondolkodásban való restség végső soron az erkölcsi alapokat is lerombolja. Istent teljes értelmünkkel (Mt 22,37) is szeretni akarjuk. Nem tartjuk lehetségesnek azt, hogy a tanításról való gondolkozás csak néhány teológiai képzettségű tag feladata legyen. Minden keresztény igyekszik, hogy Isten kinyilatkoztatását megértse – amilyen jól csak lehet. (Ef 4,15-16) Persze mindenki a neki adott ajándékok szerint, alázatban és teljes hálában teszi ezt, tudatában annak, hogy Isten az alázatosoknak jelenti ki igazságát (Mt 11,25).