III. D. “A gyülekezetről alkotott elképzelés” című részhez

“Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19)

Kluge kritériumok egész sorát nevezi meg, melyekre részletesen ki akarunk térni.

Sajnos a legfontosabb kritériumok elkerülték a figyelmét: az igazság és a tanítás. Pál az élő Isten egyházát az igazság oszlopának és erős alapjának nevezi. (1 Tim 3,15) Ezért az első kérdés mindig a tanítás. Aki nyíltan bibliaellenes tanítást képvisel, az nem az igazság erős alapjára épít, ennélfogva nem lehet a gyülekezetben. Mint ahogyan a testi feltámadást tagadó Hümenaiosznak és Filétosznak sem volt helye a gyülekezetben. (2 Tim 2,17-18 // 1 Tim 1,20) A mai egyházakra vetett pillantás nagyon különböző, gyakran egymásnak és mindenek előtt a Bibliának ellentmondó  tanítást mutat minden nagy felekezetben. Semmi nyoma a tanításban való egységnek és az Írással való megegyezésnek! Hogyan lehetnének ezek a szervezetek gyülekezetek, vagyis az igazság erős alapja?

Az igazság hiányzó alapja, a gyakorlati életben is megfelelő következményekhez vezet. Keresztény gyülekezeti élet csak a keresztény tanítás alapján lehetséges.

De most térjünk rá a Kluge által felsorolt kritériumokra:

a) Az “elkötelezett keresztény” fogalma tautológia. Aki nem kész magát odaszánni, az nem “nem elkötelezett” keresztény, hanem nem keresztény. A gyülekezet MINDEN keresztény közössége. Mindenki, aki Jézust követi az a gyülekezethez tartozik, aki pedig nem követi Jézust az nem tartozik a gyülekezethez.

b) “Nincsenek tisztségviselők”

A gyülekezet lényege nem hierarchikus szerkezetben áll, (ahogyan ezt a római katolikus szervezet dogmatikusan lefektette) hanem a testvéri közösségben.

“De ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus. (Mt 23,8-10 )

Jézus itt nem sorolta föl a “Főtisztelendő Úr”, “Monsignore”, “Kanonok Úr”, “Bíboros Úr”, “Eminenciás Úr”, “Excellenciás Úr” és az “Őszentsége” címeket vagy megszólításokat. De ha ezeket felsorolta volna, az ún. keresztény vezetőknek – hiúságuktól vezérelve – még bizonyára eszébe jutott volna néhány más cím is. Mindemellett meg merték tenni, hogy a “tisztségviselőkre” az “Atya” (Páter) sőt a “Szent Atya” megjelölést használják. Akik ezt teszik, elég hosszú ideig tanultak teológiát ahhoz, hogy kimutassák, hogy éppen ez volt Jézus akarta. Vagy nem?

Az elrettentő példa után, amit elsősorban a katolikus hierarchia ad, forduljunk újra a bibliai valósághoz, a testvéri gyülekezethez.

A testvéri gyülekezet nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz a feladata. Vannak különbségek az ajándékokban és a feladatokban (Róma 12; 1 Kor 12), természetesen mindig a testvéri kapcsolatok alapján. A különbségtétel a papok és a laikusok, a tisztségviselők és az egyszerű hivők között vagy a mennyei reménységgel bíró 144 000 és a “juhokhoz hasonló” emberek nagy tömege között (a Jehova Tanúinál) vagy a Szent szellem által megkereszteltek és a vízkeresztségben részesülők között (a Pünkösdieknél), vagyis az ilyen két részre tagolt közösség idegen a Bibliától és ellentmond a testvérszeretetnek. A Biblia csak más értelemben ismer két csoportot: hivők és hitetlenek, akik belül vannak, és akik kívül.

Mint ahogyan a családban az idősebb testvérek gondoskodnak a fiatalabbakról, úgy gondoskodnak a gyülekezetben is az idősebb testvérek a fiatalabbakról, de nem azért, hogy függőségben tartsák őket, hanem hogy a lehető legnagyobb önállóságra neveljék a fiatalokat:

“…hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától…” (Ef 4, 12-14)

Minél többet kapott valaki Istentől, annál nagyobb a felelőssége. A Biblia különböző megjelöléseket ismer a felelősség-hordozókra (pl. “vének” [presbyteroi]  az Apcsel 11:30-ban, 14:23-ban és a 20:17-ben … ; “próféták és tanítók” az Apcsel 13:1-ben; “episkopoi”  [ennek a szónak a fordítása okoz némi nehézséget, mert jelentése biztosan nem azonos a katolikus vagy a protestáns “püspök” megjelöléssel, és a szó szerinti fordítás “felvigyázó”, ahogyan a Jehova Tanúi használják, negatív tartalmú – olyan valakiről van szó, aki “a másikra figyel, aki gondoskodik a másikról” – Apcsel 20,28; Fil 1,1; 1 Tim3,2; Tit 1,7; “pásztorok és tanítók”  – Ef 4,11 “akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket”  – 1 Thessz 5,12; “elöljárók”  – Zsidó 13,7.17 )

Ezekből a különböző megjelölésekből, amik részben ugyanazt jelentik (így a presbiter és elöljáró szavak az Apcsel 20-ban és a Tit 1-ben – világos bizonyság a papok és a püspökök közti katolikus különbségtétel ellen mely címeknek semmi közük sincsen a bibliai presbiterekhez és elöljárókhoz) világosan felismerhető, hogy az újszövetségi gyülekezetekben semmiféle uniformizált egyházszerkezet nem létezett. Egy konkrét gyülekezet szerkezete nagyon erősen függ a mindenkori körülményektől, melyek között a gyülekezet él.

Sajnos a monarchikus szerkezetet már viszonylag korán (a 2. évszázad elején) propagálta Antiókiai Ignác, és azóta majdnem minden ún. egyház meghatározó szerkezetévé vált. A protestánsok sem mertek visszatérni az Ignác előtti eredeti szerkezethez, jóllehet a protestáns szervezetekben a hierarchiának nincs meg ugyanaz az alkotmány-jellege, mint a katolikusoknál, ahol a hierarchia a pápával a csúcson üdvösségkérdéssé vált. Példaként álljon itt VIII. Bonifác “Unam Sanctam” bullája 1302-ből és az 1. Vatikáni zsinatnak a pápa tévedhetetlenségéről szóló gondolata:

“…Így tehát ennek az egy és egyetlen egyháznak nem két feje van, mint holmi torzszülöttnek, hanem csak egy teste és egy feje, aki Krisztus és az ő helyettese, Péter, és az ő követői. Mert az Úr személyesen mondta Péternek: ’legeltesd az én juhaimat!’ (Jn 21,17). ’Az én juhaimat’, mondta teljesen általánosan, nemcsak egyeseket, ezeket vagy azokat. Ebből következik, hogy mindegyiket rábízta.

Ha tehát a görögök vagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek Péterre és az ő követőire rábízva, akkor szükségszerűen azt is be kell ismerniük, hogy ők nem Krisztus juhai közül valók, hiszen az Úr Jánosnál ezt mondja: ’Egy akol van csak és egy pásztor.’ (Jn 10,16)…

Kijelentjük, határozatba hozzuk és hirdetjük, hogy az üdvösség elnyerése végett minden ember számára feltétlenül szükséges, hogy magát a római pápának alávesse.” (Unam Sanctam bulla (1302), fordítás németből: in: J. Neuner – H. Roos, Der Glaube der Kirche in den Urkunden der Lehrverkündigung, 11. Aufl. 1971, Nr. 429-430)

“Isten, a mi üdvözítőnk dicsőségére, a katolikus vallás magasztalására, a keresztény népek üdvösségére tanítjuk és kijelentjük mint Isten által kinyilatkoztatott hittételt, hűen csatlakozva a keresztény hit kezdetétől fogva meglévő hagyományhoz, a szent zsinat egyetértésével:

Ha a római püspök legmagasabb tanítói hatalmával (ex chatedra) beszél, vagyis ha minden keresztény pásztorának és tanítójának hivatalát gyakorolva, legnagyobb, apostoli hatalommal végérvényesen úgy dönt, hogy egy hitre vagy erkölcsre vonatkozó tanítást az egész egyháznak meg kell tartania, akkor az isteni pártfogó révén, aki neki szent Péterben megígértetett, azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni megváltó egyházát a hit- és erkölcsi tanításokra vonatkozó döntéseknél fel akarta ruházni. A római püspöknek ezek a végérvényes döntései tehát önmagukban, és nem az egyház egyetértése alapján megváltoztathatatlanok.

Ha valaki – amitől Isten őrizzen – arra vetemedne, hogy ennek a mi végérvényes döntésünknek ellentmond, az legyen kiközösítve.” (1. Vatikáni Zsinat, 4. ülés, 1870, fordítás németből: in: Neuner-Roos Nr. 454)

Míg a katolikusok a Jézus Mt 23,9-ben elhangzó szavaival szembeni engedetlenséget üdvkérdéssé tették, mi ragaszkodunk ahhoz a testvéri közösséghez, amit Jézus alapított.

c) “mindennapi találkozás”

Történelmi szempontból nem úgy történt, hogy először az Apcsel 2,42-47-et olvastuk, és aztán elhatároztuk, hogy naponként találkozunk egymással. Egyszerűen, csak azt akartuk, hogy olyan gyakran és olyan intenzíven lehessünk együtt, amennyire csak lehet. Ezután ismertük fel, hogy Isten Szelleme ugyanarra a közösségi életre vezetett el minket, amelyre az első keresztényeket is elvezette. Péter, pünkösdi beszédében nem egyháztörvényt hirdetett: “Naponként kell találkoznod testvéreiddel!”. A keresztények ezt egyszerűen azért tették, mert Isten szeretete kiáradt a szívükbe a Szent Szellem által (Róma 5,5); az a testvérszeretet, amiről Pál ír:

“A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” (1 Thessz 4,9)

Akiben Isten szelleme van, szereti a testvéreit, és vágya van a közösségre, életének megosztására. Ha ezt az életet ritualizált Istentisztelet helyettesíti, az azt mutatja, hogy nem Isten Szellemének a vezetése érvényesül.

Tudatos számunkra, hogy a történelem folyamán mindig voltak helyzetek, amikor a naponkénti találkozás vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem volt kivitelezhető. A keresztények azonban mindig a legjobbat akarták tenni az adott helyzetben, mert az egymás iránti szeretet vezérelte őket. Senki sem tartott attól, hogy túl sokat lesznek közösségben, hanem az Isten iránti közös szeretet vezette össze a testvéreket.

Örülünk annak, hogy olyan korban élhetünk, amelyben a külső tényezők (munkaidő, közlekedési lehetőségek) a naponkénti találkozást nagymértékben megkönnyítik. Így még könnyebben megvalósíthatjuk életünkben a Zsidó 3,13-ban kifejezett alapelvet:

“…Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.”

Mivel Jézus Istennel és a testvérekkel való személyes kapcsolatra tett szabaddá, világos, hogy a közösségi életünket sem rituális liturgiák fogják meghatározni, hanem az egymással való személyes közösség, melyhez mindenki hozzájárul. (vö. 1 Kor 14,26) Egy rítus szükségessége akkor merül fel, ha az élő kapcsolat meghalt. Ahol a szellemi élet többé már nem valóság, ott azt rítusként “játsszák el”.

A naponkénti közösség oda vezet, hogy szellemileg nézve minden nap ünnepnap lesz. Minden nap tapasztaljuk a közösséget Istennel és a testvérekkel, és már ebből adódóan sem látunk semmi okot arra, hogy különleges ünnepnapokat tartsunk.

Ez a gyakorlat a következő újszövetségi igének is megfelel:

Róma 14,5: “Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot…”

Azok a zsidókeresztények, akik megmaradtak a zsidó törvényben, még tartották a zsidó ünnepnapokat; azok a keresztények, akik már felismerték, hogy Jézus megváltói művével a törvény érvényét vesztette, nem tettek semmilyen különbséget a napok között. Ez vonatkozik ránk is, mivel tudjuk, hogy Krisztus betöltötte a törvényt. Az átmeneti időszak az Ó és Újszövetség között már régen elmúlt.

Ezért ír Pál szintén a Kol 2,16-17-ben:

“Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.”

Aki még ünnepnapokat akar tartani, az még nem értette meg a megváltás jelentőségét. Az ünnepek csak árnyékai az eljövendőnek. Hisszük, hogy az örök valóság már eljött Krisztusban, és így minden nap ünnep a maga jelenében a szentek közösségében.

Gal 4,9-11: “… Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek.”

Ez az ige szintén mutatja, hogy “napok, hónapok, évszakok és évek” tartása visszaesés “az erőtlen és szegény elemekhez”. A pontos megfelelője ezeknek az “elemeknek” egy külön téma lenne, ez túllépne ennek a munkának a keretein – de az világos, hogy Pál az üdvösség veszélyeztetésének látja, ha keresztények a zsidó ünnepnapokat tartják, mert ezen keresztül megtagadják a keresztény szabadságot.

Az első keresztények az ún. “keresztény” ünnepeket, mint a húsvétot és a karácsonyt nem tartották. A karácsonynak pogány eredete van, és a húsvétot is nagyon erősen áthatják pogány népszokások. Ezek az ünnepek azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a Logosz emberré válásának, Jézus halálának és feltámadásának egyszeri üdveseményei, rendszeresen visszatérő mítoszokká formálódnak át. Jézus feltámadása így az újjáéledő természet szimbólumává lesz, a karácsony pedig a fény ünnepe, ami eredetileg is volt (a legyőzhetetlen napisten: Sol Invictus ünnepnapja). A pogányság visszatér keresztény köntösben.

Krisztusban a napok és idők elvesztik jelentőségüket. Mindazonáltal ma is ragaszkodni kell a rendszeres pihenőnapok szociális intézményéhez. Az jó, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően ma sok országban szokásos a heti két pihenőnap. A szociális hanyatlás idején sem szabad semmi esetre sem feladni ezt a vívmányt. A termelékenység növekedésének tulajdonképpen a munkaidő további csökkenéséhez kellene vezetnie.

Az államilag elrendelt ünnepeket egyáltalán nem utasítjuk el, sőt, még inkább üdvözölnénk azok gyarapodását (ami manapság sajnos utópia). A nem keresztény embereknek sem árt tudatosítani, hogy a munka nem célja az ember életének. Az a társadalom, melynek fő célja a gazdasági növekedés, a hanyatlás irányába megy.

Természetesen örülünk, ha a szabadnapok által több lehetőségünk nyílik a közösségi életre, és ha így távol élő testvéreinkkel is együtt tölthetünk egy-egy hosszú hétvégét.

d) “Szellemi és anyagi javak megosztása”

Apcsel 4,32: “A hívők összessége pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából semmit sem a magáénak, hanem mindenük közös volt.”

Didakhé  4,8: “A rászorulót el ne utasítsd, mindenedet oszd meg testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; ha a halhatatlanban közösködtök, mennyivel inkább közösködnötök kell a romlandókban!”

Ahogyan a mindennapi közösség, ugyanúgy mind a szellemi mind az anyagi javak megosztása a szeretet következménye, amit Isten a szívünkbe helyezett.

Egy jól működő családban is megosztanak egymással dolgokat. Nem az “enyém” vagy a “tiéd” van a középpontban, hanem a “miénk”. Ami egy földi családnál működik, ne lenne meg Isten családjában?

Hitetlenek között így van: “A pénznél véget ér a barátság”. A gyülekezetben viszont így:

“Testvérem, megosztom veled.”

Ez persze keresztény közösséget feltételez. Ha nem bízom a másikban, természetesen a pénzemet sem tudom rá bízni. Ha azonban tudom, hogy a másik az én pénzemet pont ugyanolyan gondossággal kezeli, mint a sajátját, hiszen az a mienk; ha tudom, hogy nem pazarol, nem iszákos, nem dohányzik, aki a pénzemet a bűneire használná fel, akkor meg tudom osztani vele.

Keresztényként tudjuk, hogy mindent Istentől kaptunk, hogy azt Őérte a legjobban használjuk fel. Ezért ezt meg is tudjuk osztani. A kereszténység az önzés vége. A vagyonközösség a szeretet egyik lényeges megnyilvánulása.

Hogy hogyan néz ki a vagyonközösség, az nagy mértékben függ a gyülekezet aktuális helyzetétől. Minél intenzívebb a gyülekezeti élet, annál intenzívebb lesz a vagyonközösség.

A vagyonközösség minden esetben a javak önkéntes odaadásán kell, hogy alapuljon. (Apcsel 5,4).

Vajon mit mondanának bírálóink, ha a mi szánkból hallanák a következő szavakat:

“Lehet a testvéri közösségben valakinek sajátja? – Ez a hívőknek az ellen a bizonysága ellen lenne, amelyről az Apostolok Cselekedeteiben írva van: “Senki sem mondott semmit a magáénak.” (Apcsel 4,32). Aki tehát azt mondja, hogy valami az övé, az elválasztja magát Isten Egyházától és az Úr szeretetétől, aki szavak és cselekedetek által tanította, hogy az ember adja oda életét barátaiért,  akkor hát mennyivel inkább a múlandó javakat?” (Bazíliusz kis regulája, fordítás németből: Basilius, Kleine Regel 85: Die großen Ordensregeln, Hg. Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961, S. 87)

“Akik a világban vagyont birtokoltak, kolostorba lépésük után örömmel vegyék, hogy az közösségi tulajdonná válik” (Szt. Ágoston regulája, fordítás németből: Die Regel des hl. Augustinus, 1. Kapitel: Die großen Ordensregeln S. 161)

“Először is gyökerestül …  ki kell irtani azt a gonoszságot, hogy tudniillik valaki az apát engedélye nélkül merészel valamit elajándékozni vagy elfogadni, vagy még inkább valamit mint sajátját birtokolni: egyáltalán semmit, egyetlen könyvet, egyetlen írótáblát, egyetlen palavesszőt sem, semmit de semmit. A szerzeteseknek az sem megengedett, hogy testük és akaratuk felett szabadon rendelkezzenek. Nekik sokkal inkább a kolostor apátjától kellene minden szükséges dolgot kérniük. Semmi esetre sem megengedett valami sajáttal rendelkezni, amit nem az apát adott, vagy amihez nem ő adott engedélyt.

Minden közös legyen, ahogy megíratott, és senki se nevezzen semmit magáénak, és semmit se vegyen saját használatba. Ha előfordulna, hogy valaki ilyen igen súlyos bűnnek hódol, azt egyszer aztán másodszor is intsék meg. Ha nem javul meg, büntetésnek kell alávetni.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 33. Kapitel: Die Großen Ordensregeln, S. 223-224)

“Ha egy szerzetes valamilyen küldeményt kapna is a szüleitől, nem bátorkodhat elfogadni, mielőtt az apátnak bemutatná azt. Ha pedig az apát egyetért annak elfogadásával, úgy az ő hatalmában áll meghatározni, ki kapja azt meg; az a testvér pedig, akinek küldték, ne legyen kelletlen, nehogy ezáltal az ördögnek adjon alkalmat. Aki veszi magának a bátorságot, hogy másként cselekedjen, a szabályzatban rögzített büntetésben részesüljön.” (Szt. Benedek regulája, fordítás németből: “Die Regel des hl. Benedictus”, 54. Kapitel: Die Großen Oredensregeln S. 240-241)

“A vagyonközösség teljes.” (Taizé szabályzata, fordítás németből: Frere Roger, Die Regel von Taize, 7. Auflage 1974, S. 51)

Amit “az egyház legkegyesebb gyermekei” (így nevezi H. U. von Balthazar a rendalapítókat) csak kényszerrel és a büntetések fenyegetésével tudtak keresztülvinni, az Isten gyülekezetében a szeretet műve, ami szabad döntésből fakad.

A félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy a fenti regulák leírása szerinti abszolút értelmű vagyonközösséget mi elutasítjuk, mint ami az emberi méltóságnak ellentmond. Egyszerűen megalázó, hogy egy emberrel a mindennapi élet apróságaiban (könyv, palavessző…) is egy úgynevezett szellemi vezető érezteti a tőle való függőséget. A vagyonközösség bibliai fogalma, aminek a megvalósításán mi is munkálkodunk, a magántulajdon elvére épül, amiből mindenki szabad döntésből szolgálja a közösség javát.

“Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2 Kor 9,7)

Az, hogy közösen megbeszéljük a személyes problémákat, kételyeket, hibákat, keresztények között természetes, valamint mély bizalmi alapot feltételez, ami Jézusban lehetséges. Természetesen Kluge úrnak ezt is negatívan kell magyaráznia, méghozzá úgy, hogy ezáltal az egyént célirányosan lehet befolyásolni.

Minden ember folyamatosan befolyás alatt áll. Aki azt gondolja, hogy nem áll befolyás alatt, mutatja, hogy milyen kevéssé kritikus képe van a világról. Világos, hogy befolyásoljuk egymást, de nem olyan értelemben, ahogyan szemünkre vetik. Azért vagyunk együtt, hogy egymást bátorítások és intések által az Isten felé vivő úton erősítsük.

A mi szabadságunkban áll meghatározni, hogy kitől hagyjuk befolyásolni magunkat. Nem engedjük befolyásolni magunkat az elbutító tömegmédiától, hanem tudatosan, de nem kritika nélkül engedünk Isten pozitív befolyásának rendszeres bibliaolvasás és a testvérekkel való közösség által. A testvéri kritika és intés mindig nyílt és világos.  A pszichológiai trükkök használata, csoportdinamikai hatások stb. ellentmondanak az emberi méltóságnak, ezért keresztények között nincs keresnivalójuk.

A testvérek, akikkel nemcsak bizonyos kultikus cselekedeteket viszünk véghez együtt, hanem  mindennapjainkat osztjuk meg, akiknek  bűnei és gyengeségei nem idegenek számunkra, akik nem a saját előnyüket keresik, hanem adni akarnak, akik készek elfogadni az intéseket – biztos bizalomra méltóbbak, mint valamilyen guru vagy klerikus, aki nem kész Pálhoz hasonlóan “átadni nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkét is” (1 Thessz 2,8), hanem öndicsőítő titulusa mögött távolságot tart fenn maga és a többiek között.

e) “nincs bűnös a gyülekezetben”

Jézus szavai itt teljesen egyértelműek:

“Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt. Bizony mondom néktek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” (Mt 18,15-18)

Pál is egyértelműen állást foglal:

“Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő; hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna közületek azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én…már ítéltem afelett, aki így cselekedett. (…) átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.

Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek…

Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával…

Most tehát azt írom nektek, hogy ne éljetek közösségben azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek… Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” (részletek az 1 Kor 5-ből)

“Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: “Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket.” (2 Kor 6,14-7,1)

A korai egyház gyakorlata komolyan vette, sőt gyakran túl szigorúan értelmezte ezeket a szavakat. Esetenként világos kijelentéseket találunk nagy “egyházak” újabb kori szerzőinél is ebbe az irányba, még ha ők nem tettek is ennek megvalósításáért semmit.

“Ezzel az egyház és a társadalom között éles választóvonalat húztak, amely nem enged meg elmosódott átmenetet. Ez a választóvonal nyelvileg abban jut kifejezésre, hogy Pál a legcsekélyebb gátlás nélkül tesz különbséget “hívők” és “hitetlenek” között. Ki jutna közülünk ma arra a gondolatra, hogy környezetében ilyen nyelvi különbséget tegyen? Pál azonban itt alapvető különbséget tesz annak az újnak az alapján, ami Krisztussal és az egyházzal elkezdődött a világban. Így lehetséges az, hogy még a belül valókat (1 Kor 5,12) és a kívül valókat (1 Kor 5,12k; 1 Thessz 4,12) is megkülönbözteti. Viszont Pál soha nem tesz különbséget olyan keresztények között, akik már csak külsőleg tartoznak a gyülekezethez, és gyakorló hívők között; számára nyilvánvalóan egy és ugyanazt jelenti kereszténynek lenni, és a látható módon egybegyűlt gyülekezethez tartozni. Sőt mi több: a keresztény lét megköveteli azt is, hogy a keresztségben megkapott megszentelődés és a megkeresztelt erkölcsi élete összhangban legyenek. Ha e kettő között túl mély szakadék nyílik, Pál felhívja a következményekre a figyelmet: (1Kor 5,9-12).

Ebben a nagyon kemény rendelkezésben, amely – önmagában szemlélve – azt a látszatot kelti, mintha Pál számára már nem lenne keresztény könyörület a vétkessel szemben, egy bibliai alapelv jut világosan kifejezésre, amit a gyülekezet szentségének lehetne nevezni.  Az egyház nemcsak Krisztus megváltói műve által megszentelt, ezt a megszentelődést egy megfelelő életvezetésben is meg kell valósítania, különben a világhoz válik hasonlóvá. Pál számára nem okoz problémát a törvény egy szabályát – amely az ószövetségi Isten népe szentségét volt hivatott biztosítani – a korinthusi gyülekezetre alkalmazni: ’Távolítsátok el a gonoszt magatok közül.’ (5 Móz 17,7 / 1 Kor 5,13). Ebben is megmutatkozik a gyülekezet és a világ éles szembenállása.” (Milyennek akarta Isten a gyülekezetet?, fordítás németből: Gerhard Lohfink: Wie hat Jesus Gemeinde gewollt?, Freiburg im Breisgau 1982, S.149-150)

“A gyülekezetnek szól a felhívás, …a kulcsok hivatalát gyakorolni, … mert ezennel Isten saját ítélete éri el a bűnöst. Ha őszinte bűnbánatot gyakorol, nyilvánosan beismeri vétkét, akkor elnyeri bűnei bocsánatát Isten nevében (vö.1 Kor 2,6kk), ha megmarad bűnében, akkor a gyülekezetnek Isten nevében meg kell tartania az ő bűneit. Ez a gyülekezet minden közösségéből való kizárást jelenti. Tekintsd olyannak, mint a pogányt és a vámszedőt (Mt 18,17)… A gyülekezeti kizárásban csak megerősíttetik az, ami amúgy is tény, vagyis hogy a megtérésre nem kész bűnös olyan, mint az, ’aki elítéli önmagát.’ (Tit 3,10). Nem a gyülekezet ítéli el őt, hanem ő maga mondta ki maga felett az ítéletet. Ezt a teljes kizárást nevezi Pál ’a Sátánnak való átadásnak’ (1 Kor 5,5; 1Tim 1,20). A vétkes visszaadatik a világnak, amelyben a Sátán uralkodik, és a halál munkálkodik. … A vétkes kivettetik Krisztus testéből, mert maga választotta el magát attól. Semmilyen joga nincs már a gyülekezethez. Mégis ez az utolsó cselekedet is még teljesen az érintett üdvcéljának a szolgálatában áll, ’hogy a lélek megtartassék az Úr Jézus napján (1 Kor 5,5), hogy megtanulja, hogy ne káromoljon’ (1 Tim 1,20). A gyülekezeti fenyítés célja a gyülekezetbe való visszatérés vagy az üdv elnyerése marad. Pedagógiai aktusról van szó. Amilyen biztosan a gyülekezet ítélete örökre megmarad, ha a másik nem gyakorol bűnbánatot, éppúgy ez az ítélet, amelyben a gyülekezetnek az üdvösséget meg kell vonnia a bűnöstől, egyben az utolsó lehetséges ajánlat is a gyülekezet közösségére és az üdvösségre.

Így megy végbe a gyülekezet megszentelődése az idők során, miközben az evangéliumhoz méltón jár.

A Szellem gyümölcseit termi és az Ige útmutatása alatt áll. Mindezek által marad azok gyülekezete, akiknek a megszentelődése egyedül Krisztus (1 Kor 1,30), és akik a visszajövetel napját várják.” (Követés, fordítás németből: Dietrich Bonhoeffer: Nachfolge, 14. Auflage, München 1983, S. 267-269)

Végső soron a gyülekezeti fenyítés (vagyis a készség a vétkező testvér megintésére, és ha hiányzik az elszántság a változásra, akkor a tőle való elhatárolódásra) a szeretethez és a gyülekezet önazonosságához tartozó dolog. A szeretet nem szemléli a bűnt tétlenül, hanem felmutatja a bűnösnek azt a szellemi veszélyt, amiben az van. A szeretet nem akarja passzívan szemlélni, mint teszi tönkre magát egy ember szellemileg. A kizárás célja végső soron mégis csak az, hogy “a lelke üdvözüljön”, akkor is, ha nincs rá garanciánk, hogy a bűnös meg fog térni.

Ha valaki intenzív buzdítás és intés ellenére is ragaszkodik a bűnhöz, ellenáll a megszentelődésnek, nincs helye az Istentől megszentelt gyülekezetben. Talán a világgal való konfrontáció még segíthet, és mutathatja neki, hogy mit veszített el azáltal, hogy vétkezett. Talán a “Sátánnak való átadás” (ami nem azt jelenti, hogy a Sátánnak különleges hatalma lenne arra, hogy a bűnöst kínozza, hanem azt, hogy aki nincs a gyülekezetben, az a világban van, amelyben Jézus szavai szerint a Sátán a fejedelem [Jn 14,30]), a hús pusztulásához, vagyis az istentelen, bűnös lelkület feladásához vezet.

A másik pont, amiről szó van, a gyülekezet önazonossága. Ha a megváltottak gyülekezetében olyanok is vannak, akik ellenállnak Jézus váltságművének, akiknek a bűn fontosabb, mint Jézus követése, akkor a gyülekezet megszűnik gyülekezet lenni.

Természetesen nekünk is világos, hogy bűntelen gyülekezet soha sem létezett, és nem is lesz soha. A mi bűnbevallásaink nem “szóbeli beismerések”, hanem a bűn elleni harc kifejezései.

János hangsúlyozza első levelében, hogy egy keresztény nem vétkezik (1 Jn 3,3-10), másrészt mindenki, aki azt mondja, hogy nem vétkezett, Istent hazuggá teszi (1 Jn 1,8-10). Ezek a kijelentések önmagukban nem ellentmondásosak. A 3. fejezetben János alapvetően a megváltott ember helyzetéről beszél, akinek teljesen megváltozott a hozzáállása a bűnhöz, és sok mindent, ami a korábbi életét meghatározta, már nem tesz. A keresztény szabadságban él, és győz a bűn felett. De éppen akkor, ha valaki igyekszik, hogy szentségben éljen, fogja meglátni, milyen sok dolog nincsen még rendben, milyen sok bűn van még mindennek ellenére az életében, “…mert sokat vétkezünk mindnyájan…” (Jak 3,2)

Ha valaki Jézus szerint alakítja életét, és megosztja testvéreivel, az természetesen kevesebbet érintkezik másokkal. Jézus alapkövetelményként állította tanítványai elé, hogy a vele való kapcsolattal szemben minden más kapcsolatot háttérbe kell helyezni.

“Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)

Jézus számára a szellemi rokonságnak elsőbbsége van a természetes rokonsággal szemben.

“Erre kinyújtotta kezét tanítványi felé, és így szólt: Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mt 12,49-50)

Az életünket csak olyanokkal tudjuk megosztani, akik ugyanazt az Urat követik. Olyan kötelezettség azonban, hogy meg kell szakítani minden családi kapcsolatot, ahogy az olykor katolikus rendeknél előfordult, Isten gyülekezetében nincsen.

Ismét egy idézet másoktól:

“Így a testvériség egy tagjának testi szülei vagy testvérei iránt, ha azok Istennek tetsző módon élnek, minden testvérnek közös szülőként és rokonként tisztelettel kell viseltetni, és ápolnia kell őket. ‚…(Mt 12,50)’….Ha azonban a rokonok  lelkületét még a világ vágyai irányítják, akkor velük nekünk, akik a szétszóratástól távol arra törekszünk, ami kedves és értékes az Úr előtt, nincs közösségünk. Ha korábbi rokonaink közül olyanok jönnek látogatóba, akik Isten parancsolatait megvetik, és a kegyesség szolgálatát semmibe veszik, nem szabad befogadnunk őket, mert nem szeretik az Urat, aki azt mondja: ‚Aki engem nem szeret, nem tartja meg parancsolataimat.’ (Jn 14,24)…

Sem rokonnak sem idegennek nem szabad megengedni, hogy a testvérekkel beszélgetésbe bocsátkozzon, ha nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a beszélgetés a lelkek épülését és tökéletesbítését szolgálja…” (Bazíliusz nagy regulái, fordítás németből: Basilius, Große Regeln, 33: Die großen Ordensregeln, hg. von Hans Urs von Balthasar, 2. Auflage, 1961.)

Mit mondana Kluge, ha mi fogalmaznánk meg ilyesmit? Miliőkontroll? Információkontroll? Egy szekta tipikus jellemvonásai! Bazíliuszt azonban Kluge “egyháza” szentként tiszteli.

Jézus gyülekeztében csak aktív tagok vannak. Ezért lehetetlenség, hogy valaki Jézus egyházának csak formálisan legyen tagja. Közösségi élet és névtelenség olyan ellentétben állnak egymással, mint tűz és víz. Ezért lehetetlen, hogy azokat az “egyházakat”, amelyeknél a tagok túlnyomó többsége még a saját “egyháza” hitvallását se fogadja el, egyháznak nevezzük. Ha a gyülekezeti életet formalizmusokkal helyettesítik, az világosan mutatja, hogy itt Isten Szelleme nem munkálkodik.

Mi azonban nem a csecsemőkeresztséget vetjük a “népegyházak” szemére, hanem azt, hogy a gyerekeket nem testvérek gyülekezetébe keresztelik, amelyben a keresztény életre tanítanák őket. Nem a csecsemőkeresztség vagy a felnőtt keresztség jelenti a két alternatívát, hanem: hívők gyülekezete vagy formalizmus.

Egyházadó keresztények számára elképzelhetetlen dolog. Testvéreimmel amúgy is megosztom mindenemet, amim van – a szívből fakadó szeretkapcsolatból következően. Ha valakit állami kényszerrel beszolgáltatásra köteleznek, akkor végleg értelmetlenné válik Isten gyülekezetéről beszélni. Ha valami Istentől van, akkor a hívek mögötte állnak, és többet adnak, mint szükséges, kényszer nélkül. A kényszer-beszolgáltatás nem más, mint a bizalmatlanság kifejezése Isten és a hívek felé, ill. a saját hitetlenség beismerése.

Amikor Kluge a kívülállókkal való viszonyunkról ír, ingadozik a “máshitű” és a “csoporton kívüli keresztények” kifejezések között.

Máshitűekkel, vagyis nem keresztényekkel nem lehetséges a közösség, hiszen világosnak kell lennie annak, hogy ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Ez az alapelv az első századokban magától értetődő volt. Olyan emberekkel viszont, akik Istent őszintén keresik, szívesen imádkozunk. Éppígy a “csoporton kívüli” keresztényekkel is magától értetődő az imádság. Mindig nagyon örülünk, ha találunk olyan keresztényeket, akik Jézust közösségünktől függetlenül találták meg, és örülünk a velük való mély egységnek.

Nem a “mi csoportunk” a kereszténység jele, hanem az egymás iránti szeretet, amelyet Isten minden gyermekének a szívébe helyezett. Ha megismerünk keresztényeket, akkor magától értetődő, hogy együtt keressük az egységet, és meg is találjuk azt. Lehetetlen azonban hitbeli testvéreket szektásnak bélyegezni, amit Kluge úr tesz, aki egyrészt valahogy kereszténynek tart bennünket, másrészt viszont szektának nevez, és soha a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy egységre jusson velünk.

NEM tartjuk magunkat elitközösségnek. Keresztények között nem lehet megosztottság elit és egyszerű tagok között. Mindenki szent, és igyekszik, hogy növekedjen a hitben. Soha nem célunk az elbizakodottság, hanem az alázatos szolgálat. Nincs jogunk bármire is büszkének lenni, amit mi is csak kaptunk.

Arra viszont nem vagyunk készek, hogy holmi álalázatból a kereszténység igazságigényét csökkentsük. Nem önteltség a kereszténység igaz voltáról való meggyőződés (ami szükségszerűen azt jelenti, hogy minden más út helytelen). Ez volt Jézus (Jn 14,6) és az apostolok (Apcsel 4,12) meggyőződése. Ehhez a meggyőződéshez akarunk mi is ragaszkodni. Megtapasztaltuk, hogy Isten kihívott minket a sötétségből világosságra, a tévelygésből az igazságra. Most pedig mi is hívhatunk másokat, hogy ugyanezt a lépést megtegyék. Nem azért, mert magunkkal elégedettek vagyunk, hanem mert Jézus az egyetlen út Istenhez. Szeretnénk megosztani másokkal azt a nagy ajándékot, amit mi kaptunk.

Nem vagyunk gnosztikusok, akik másokat ”az anyag rabságában élő embereknek” látnak, mert az anyag is Isten jó teremtésének része. Azt sem gondoljuk, hogy rendkívül magas erkölcsi és vallásos szintet értünk volna el. Micsoda világ az, ahol a normális már felülmúlhatatlanul magas szintet jelent! Arról sincs szó, hogy valamit ”alkotni” akarnánk. Keresztényként Isten erejéből élünk, és tapasztaljuk, hogy az Ő parancsolatai nem nehezek.

“Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1 Jn 5,3)

Az Apcsel 2,42-46-hoz: Nincs szó arról, hogy formalista módon le akarnánk másolni egy adott kor gyülekezetmodelljét – és semmiképpen nem is tesszük ezt. De az Apcsel2-ből látszik, hogyan töltötte be Isten Szelleme a fiatal keresztényeket Isten és egymás iránti szeretettel, és ez a szeretet marad minden keresztény közösségi élet alapja, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között élnek ezek a keresztények. Ugyanaz a szeretet, amely az első keresztényeket mindennapi közösségre és az anyagi javak megosztására indította, indít minket is erre, még ha ez ma konkrétan másképp is néz ki, mint 30-ban Jeruzsálemben vagy 55-ben Efézusban. Nem mindig és mindenhol volt a naponkénti közösség olyan egyszerű, mint számunkra ma. A keresztények mindig a tőlük telhető legtöbbet tették, a körülmények mégsem tették mindig lehetővé a mindennapi találkozást. A mi esetünkben azonban lehetőség van erre, és mi hálásan fogadjuk ezt a lehetőséget, anélkül, hogy magasabb- vagy alacsonyabb rendű gyülekezeti modellekről beszélnénk.

Jézus szent életre hívott bennünket. Így aztán érthető, hogy a gyülekezet tagjaitól magas erkölcsi szintet vár el. Ez a Biblia tanítása (pl. Fil 2,14-15: “Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban…) és a korai egyház hagyománya (pl. Athenagoras, Kérvény a keresztények ügyében, 31: ”Így aztán ti is tudjátok, hogy mi még egy rövid gondolati bűnt sem engedünk meg magunknak soha.  Mert mivel Isten jelenti a zsinórmértéket életünkben, buzgón törekszünk arra, hogy Isten szemében mindegyikünk élete hibátlan és feddhetetlen legyen…”)

Nem teljesen világos, hogy Kluge ebben a pontban dicsérni akar minket, vagy az erkölcsösségre való törekvésünket a szektásság ismertetőjegyének látja. (Azonban az erkölcsösségre való törekvés hiánya biztos mutatója annak, hogy egy szervezet már nem egyház.) Szeretnénk remélni, hogy az előbbiről van szó, és helyesbítésül megjegyeznénk, hogy a ”hamis evangélium” kifejezést nem a laza életstílusra használjuk.