Kluge úr egyik korábbi munkájában azt veti szemünkre, hogy ószövetségi istenképpel rendelkezünk hasonlóan a Jehova Tanúihoz. Pozitív lépésként értékelhető, hogy ezt a szemrehányást, amely vagy az Ószövetség és a mi tanításunk hiányos ismeretéről vagy egyszerűen közhelyszerű szemrehányások pontosabb vizsgálat nélküli alkalmazásáról tesz bizonyságot, később visszavonta.

Annak is örülünk, hogy kritikusunk ennek ellenére elismeri mély istenfélelmünket, első sorban azért, mert tudjuk, hogy még sok mindenben tökéletlenek vagyunk, és nem adjuk meg mindig azt a dicsőséget Istennek, amely őt illeti.

Az istenfélelem és az Isten iránti szeretet nincsenek egymással ellentétben. Mindkettőt megtaláljuk mind az Ó-, mind az Újszövetségben.

Az 5 Móz 6,5 (“Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”) és a Zsidó 2,3 (“…akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először. Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra…”) csupán egy-egy példa: az ószövetségi ige az Isten iránti szeretetről, az újszövetségi pedig az engedetlenség következményéről tanúskodik.

Az igazi istenfélelem és a szeretet az Istennel való élő kapcsolat két nélkülözhetetlen eleme.

Kluge most már nem ószövetségi istenképet vet a szemünkre, hanem olyat, “ami igen törvénykező jellegű”. Ha azonban megnézzük, hogy mit vetnek az Újszövetségben azoknak a szemére, akik a törvény megtartása által akarnak megigazulni, akkor valami egész mást találunk, mint gyülekezetünk gyakorlatát. Az ószövetségi törvény és még inkább annak farizeusi értelmezése számtalan formalista alapokon nyugvó parancsolatot ismert, úgymint a kultikus tisztasági előírások, az étkezési-, és áldozati előírások, kisebb mértékben az öltözködési előírások is, továbbá a körülmetélkedés, és különféle ünnepek tartása. Aki részletesebben akar ezzel foglalkozni, az elolvashatja mindenek előtt a Léviták és a Számok könyvét (3-4 Mózes).

Aki azonban a megszentelődésre való törekvést, melynek az élet minden területét át kell hatnia, “törvénykezésnek” nevezi, azt árulja el magáról, hogy idegen számára a Jézus követésén alapuló élet. Éppen azoknak, akik számára veszély volt, hogy a törvény szerint éljenek, írja Pál a következőket a Gal 5,24-ben:

“Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.”

Jézust követve és a törvény alól felszabadulva élni, éppen azt jelenti, hogy a keresztény olyan életet él, amelyet a bűntől, szenvedélyektől, kívánságoktól való elfordulás jellemez. A keresztény élet folyamatos megszentelődést jelent.

Az is meglepő, hogy a katolikus vallású kritikus egy követ fúj a szabadegyházi fundamentalistákkal, akik már évekkel ezelőtt szemünkre vetették, hogy törvénykezők vagyunk, mivel formalista biblia-értelmezésükkel gyakran nem értettünk egyet.

Bűn elleni harcunk nem az Isten megharagításától való félelemből fakad. Egy olyan Isten, akit fel lehet bőszíteni, a pogány elképzelésnek felel meg, amely az ószövetségi kinyilatkoztatásnak is ellentmond. A bűn elleni harc egyrészt arra a jó lelkületre vezethető vissza, hogy valaki belátja egy cselekedet gonosz voltát, és azt, hogy az ezért önmagában elutasításra méltó. Másrészt a bűn elleni harc Isten jóságos lényére vezethető vissza, hogy gyermekei is az iránta való szeretetből teszik a jót és kerülik a rosszat.

Jézus követése azt jelenti, hogy Jézustól tanulunk, azaz átvesszük etikai mércéjét.

Jézus mércéje nem valamilyen különösen kifinomult kazuisztikus rendszer, hanem Istennek odaszánt tudatos élet. Így tanít minket Jézus arra, hogy kerüljük a felszínes életet, és engedjük, hogy ő formáljon bennünket jelentéktelennek tűnő dolgokban is. A Kluge által említett példa (helytelenül értelmezni valaki válaszát) általános kommunikációs probléma, mely vélhetőleg soha sem lesz teljesen elkerülhető. A közöttünk meglévő hitbeli egység persze ahhoz is hozzásegít bennünket, hogy egymást jobban megértsük. Kluge úr talán itt is félreértelmezett valamilyen bizonytalan forrásból származó információt.

A keresztény tanítással szembeni kontrasztként álljon még itt néhány mondat, amelyek állítólag egy a katolikus “egyház” által hivatalosan elismert Mária-jelenésben hangzottak el. 1846. szeptember 19-én a dél-francia La Salette-ben a következők kerültek kinyilatkoztatásra egy jelenésben:

“Ha népem nem akarja magát alárendelni, arra kényszerülök, hogy hagyjam fiam karját lesújtani. Olyan nehéz, hogy már nem tudom tovább visszatartani. Olyan hosszú ideje szenvedek már miattatok! Ha azt akarom, hogy fiam ne hagyjon el titeket, akkor szüntelenül kérnem kell őt…” (Márialexikon, fordítás németből: Marienlexikon, R. Bäumer Hg., L. Scheffczyk, 4. Bd., 1992, S. 25.)

Ebben az úgynevezett egyházban tehát olyan elképzelést erősítettek meg egy “privátkinyilatkoztatás” tartalmaként, amely Jézust mint haragos bírót és anyját mint gyengéd közbenjárót mutatja be. A bibliai tanítás ilyen szélsőséges eltorzítása a katolikusok számára láthatólag nem jelent problémát, annál inkább viszont, a Jézus által elvárt követés hangsúlyozása.

Az a mondat, miszerint “a kétkedés Isten közönséges megkérdőjelezése” egyes esetekben biztosan jogos, mindenek előtt, ha valaki már sokmindent felismert Isten akaratából, s aztán a felismeréseit mindenféle objektív ok nélkül megkérdőjelezi, de nem mutat semmilyen általános megítélést kételyével kapcsolatban.

A kétség bibliai megítéléséről a Jak 1,5-8 így ír:

”Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember.”

A szeretetkapcsolatban eltűnnek a kétségek. A kétség tehát az Istenbe vetett bizalom hiányára utal. A szeretetet azonban nem lehet kikényszeríteni, és ezért olyan kijelentések, amelyeket Kluge említ, általában nem a megfelelő mód arra, hogy valakit kétségeiből bizalomra vezessünk.

Ha olykor használjuk az “olcsó kegyelem” kifejezést azzal D. Bonhoeffer kritikájához csatlakozunk, amit “Követés” című művében dolgozott ki.

“Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem. Harcunk ma a drága kegyelemért folyik.

Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget, olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül. Hiszen éppen az a kegyelem lényege, hogy a számlát minden időre szólóan előre kiegyenlítették. A kifizetett számlára tekintettel minden ingyen kapható. Végtelenül magasak az előállítási költségek, ezért végtelenül nagy a felhasználás és a tékozlás lehetősége is. Milyen lenne a nem olcsó kegyelem?

Az olcsó kegyelem a tanításként, elvként, rendszerként megjelenő kegyelmet és általános igazságként megjelenő bűnbocsánatot jelenti, ahol a keresztény isteneszme jelenti Isten szeretetét. Aki helyesli, annak bűnei máris megbocsátattak. E kegyelem-tan egyháza már így részese a kegyelemnek. Ebben az egyházban a világ olcsón leplezheti bűneit, nem bánja meg azokat, és nem is óhajt igazán szabadulni tőlük. Az olcsó kegyelem ezért egyenlő Isten élő igéjének, Isten igéje megtestesülésének tagadásával.

Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. Mivel mindent egyedül a kegyelem tesz, ezért minden maradhat a régiben. “Hiszen cselekvésünk hiábavaló” a világ világ marad, mi pedig “bűnösök a legjobb életben is”, ahogyan Luther mondta. Éljen tehát a keresztény is úgy, ahogy a világ, minden dologban a világgal legyen egyenlő, és ne merészeljen – mint a rajongás eretnekségénél – kegyelem címszó alatt más életet folytatni, mint azt a bűn rabsága alatt tette! Őrizkedjék attól, hogy dühös legyen a kegyelemre, és gyalázza a nagy, olcsó kegyelmet, s a Jézus Krisztus parancsának engedelmes élet kísérletével új “betűszolgálatot” vezessen be! A világ megigazult a kegyelem által, ezért – e kegyelem komolysága miatt, ennek a pótolhatatlan kegyelemnek nem ellenszegülve – éljen a keresztény úgy, mint a többiek. Bizonyára szívesen tenne rendkívülit, számára kétségtelenül az a legnagyobb lemondás, hogy nem teszi, hanem a világ szerint kell élnie. De le kell mondania, önmegtagadást kell gyakorolnia, hogy élete és a világ élete között ne legyen különbség. Odáig menően kell engednie, hogy a kegyelem valóban kegyelem legyen, hogy a világnak ebbe az olcsó kegyelembe vetett hitét szét ne rombolja. A keresztény azonban ennek a mindent egyedül cselekvő kegyelemnek a birtokában legyen nyugodt és biztos (securus!) a maga világiasságában, ebben a szükséges lemondásban, amelyet a világért – nem, a kegyelemért! – kell megtennie. A keresztény tehát ne kövessen, hanem vigasztalja magát a kegyelemmel. Ez az olcsó kegyelem, a bűn igazolása, de nem a bűnét elhagyó és megtérő bűnös megigazulása, nem a bűntől elszakító bűnbocsánat. Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak.

Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli kereszténységet, bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.” (Dietrich Bonhoeffer, Követés…)

Ez a Bonhoeffer művéből vett hosszabb idézet mutatja, hogy olyan emberek is, akik a népegyházi rendszer elkötelezettjei voltak, ismerték ennek a hamis kegyelemfogalomnak a kockázatát, és azt határozottan felmutatták.

A cselekedetekből való megigazulás vádját egyértelműen visszautasítjuk (furcsa módon, egy olyan szervezet tagja veti ezt szemünkre, amely támogatta a cselekedetekből való megigazulást, ami a reformáció kiindulópontja volt). A kegyelemből való megigazulást nem csak szóban valljuk. Tisztában vagyunk azzal, hogy Istentől függünk, tőle kapunk mindent, amivel szolgálhatjuk. A keresztény élet cselekedetei a megváltás következménye és nem az oka.

“Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,8-10)

A hit gyümölcsöket terem. Ha hiányoznak a gyümölcsök, az azt mutatja, hogy a hit is hiányzik. A megszentelődés nélküli hit, nem hit.

“Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsidó 12,14)

“Csak a hivő engedelmes és csak az engedelmes hisz.” (Bonhoeffer: Követés)

Aki úgy véli, hogy tetteivel férőhelyet tud magának biztosítani a mennyországban, az nem értette meg, hogy mit jelent a kereszténység.

“…és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért,…” (Ef 2,6)

Nem szabad felcserélnünk az okot és az okozatot. Mivel a mennyekben vagyunk, tapasztaljuk Isten erejét, dinamikáját az életünkben, mely új életre vezet bennünket, ami egészen más, mint amit a világ vár.

Vajon hogyan ítélné meg Kluge úr azokat a kijelentéseket, ha a mi szánkból hallotta volna, mint: “A felebaráti szeretet cselekedetei a mennyországot nyitó kulcs” vagy “a szeretet cselekedetei olyan eszköz, mellyel közelebb kerülhetünk Istenhez”. Valószínűleg cselekedetekből való megigazulásként magyarázta volna. Olyan szemrehányás ez, amit Teréz anyának biztosan nem tenne. (Teréz anya: Az egyszerű út – idézetek, saját fordításban: Mutter Theresa, Der einfache Weg, 1995, S. 126 und 127)

A hit, Jézus követése több mint szabadidős tevékenység. Ha Isten határozza meg az életünket, nyilvánvaló, hogy az életünk minden területét alárendeljük akaratának. “A kedvező alkalmakat jól használjátok fel.” (Kol 4,5)

Ez azt is jelenti, hogy engedjük, hogy Isten határozza meg az időnket. Ha engedjük, hogy Isten akarata vezesse életünket, akkor jelentéktelenné válnak számunkra olyan dolgok, melyek korábban meghatározták életünket. Nem a hobbik vagy a “kellemes időtöltés” tilalmáról van szó, hanem annak felismeréséről, hogy az idő túl értékes ahhoz, hogy elfecséreljük. Aki felismerte Istent, annak megváltozik az értékrendje. Jézus világosan beszélt a tanítványi élet fontossági sorrendjéről (Lk 14,26-33). Aki szereti őt, az ezt nem kényszerként éli át, hanem a lényeges dolgokra való felszabadulásként.

Kluge úr előszeretettel cseréli fel az okot az okozattal. Ha – ahogyan ezt ő állítja – a gyülekezet gyakorlata írja elő, mi a Bibliának megfelelő életmód, akkor miért foglalkozunk olyan sokat és annyira intenzíven a Bibliával, mint ahogyan azt elismeri rólunk, és mindezt különösen – mint azt ő is tudja – a gyakorlati életvitel iránti nagy érdeklődéssel tesszük. Ha a Biblia szavai nem peregnek egyszerűen le rólunk, az eredmény mégis az kellene, hogy legyen, hogy a bibliai alapok határozzák meg az életmódot. Mindenesetre nyitottak vagyunk bibliai alapú javaslatokra.

Dicséretként vesszük azt a megjegyzést, hogy a Jak 2,14-26 nagy jelentőséggel bír számunkra. Nem akarjuk magunkat az Írás fölé emelni, mint Luther Márton, aki ezt az írást “szalmából való levél”-ként elvetette, és a Bibliából száműzte (Luther ezt a Zsidó levéllel, a Júdás levéllel és a Jelenések könyvével is meg akarta tenni – vö. a Zsidó levélhez, a Jakab levélhez és János jelenéseihez írt előszavával, melyek 1522-ből származnak). De nem kevésbé fontosak számunkra azok az igék, amelyek a hitből való megigazulást hangsúlyozzák. Jakab és Pál egyetértenek ebben a pontban, csak különböző nézőpontot hangsúlyoznak.

Hogyan válik láthatóvá Jakab levél 2. része a Kluge úr által képviselt “egyházban”?

“Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36)

Exkurzus: Megváltás-elképzelés

Kár, hogy Kluge Úr néhány nagyon félreérthető kijelentéssel elintéz egy ilyen komplex dolgot, mint a megváltás-értelmezés.

Az igaz, hogy elutasítjuk Canterbury Anzelmusz (1033-1109) satisfactio (a.m. elégtétel) elméletét, ami a nagyegyházak megváltás-értelmezését erősen befolyásolta.

Egy régebbi katolikus mű a következőképpen foglalja össze ezt az elméletet:

“A bűnt Anzelmusz Isten megsértésének tartja, mert az Isten dicsőségének az elrablása. Ez a sértés, amely szerinte végtelen, jóvátételt követel, az elrabolt dicsőség pótlását. Ha ez nem következik be, akkor meg kell jelennie a büntetésnek (’aut satisfactio, aut poena’). Az ember, mivel nem egyenlő Istennel, nem volt képes arra, hogy megadja ezt az elégtételt. Ahhoz, hogy ne kelljen örök pusztulásra jutnia, egy Istenembernek kellett ezt az elégtételt teljesítenie, aki isteni természetéből kifolyólag képes volt arra, hogy ezt a vétek nélküli, végtelenül tiszta tettet végrehajtsa, és emberi lényéből kifolyólag közben tudott járni embertársaiért. Ezt a helyettesítő elégtételt aztán Krisztus adta meg, aki egész életét Isten dicsőségének szentelte, és akinek a halála a kijáró büntetést bűnként levezekelte. Isten ezt a vezeklést elfogadta mint értünk véghez vitt örök értékű tettet.” (A dogmatika áttekintése, fordítás németből: Dr. Bernhard Bartmann, Grundriß der Dogmatik, Freiburg i. B. 1923, 237. old., a kiemelések az eredetiben is megvannak)

A 19. századig ez az elmélet uralta a teológiát, de a 20. században és a jelenkorban “nagyon vitatottá” vált. Egyrészt, a bűnök Isten megsértéseként való leírása rendkívül hiányos. Természetesen minden bűn közvetlenül Isten ellen irányul, de az nem igaz, hogy Istennek bármiféle kárt tudnánk okozni a bűneink által. Bűneink által romboljuk Istennel való kapcsolatunkat, de a változás a mi oldalunkon történik, nem Isten oldalán. (Ézs 59,1-2: “Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az Ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istentől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.”)

Másrészt, Isten megbocsátó kegyelme nem kötődik semmiféle elégtételhez. A Biblia mindig Isten szabad kegyelmét hangsúlyozza, a feltétel nélküli megbocsátást. (Zsolt 32,5; 51,3-6,18-19; Zsolt 79,9; 130,3-4; Péld 28,13; Ézs 1,18; 43,25; 44,22; Mik 7,18-19; Mt 18,21-35; Lk 15,11-24; Apcsel 3,19; …) Aki megbánja és beismeri a bűneit, annak Isten megbocsát. Izrael Istenét és Jézust nem szabad felcserélni a karma megszemélyesítésével, ami minden rossz tett kiegyenlítéséért valami jó tettet követel.

De akkor mi Jézus jelentősége ebben az összefüggésben? Jézus csak egy példa a sok közül (biztosan a legnagyobb az összes közül, de akkor is csak egy példa)?

Az Újszövetség számos igehelye beszél a Jézus halála, Jézus vére általi, megváltásról. Halálát engesztelő áldozattal hasonlítja össze, vérét pedig váltságdíjnak nevezi. Egyetértünk ezekkel a kijelentésekkel, hiszen ezek a Szentírás egyértelmű tanításai. A kérdés csupán ezeknek az állításoknak a helyes értelmezése, amit mi is sok beszélgetés által akarunk egyre jobban elmélyíteni.

A helytelen értelmezéstől való elhatárolódást szolgálják a következő gondolatok.

1. A Szentírásban nem található egyetlen olyan ige sem, amely kényszerítően Anzelmusz elégtétel-elméletéhez vezetne (még kevésbé olyan téves teóriákhoz, hogy Jézus halála a Sátán számára volt váltságdíj).

2. A Biblia kijelentései Jézus halálának történelmi tényéből indulnak ki, és nem beszélnek alternatívákról.

3. Jézus halálának metafizikai szükségszerűsége nem vezethető le az Újszövetségből, sőt világos ellentétben áll vele.

Mt 21,37 “Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni.”

4. Jézus halála istentelen emberek bűntette volt, ami az ő szabad döntésükből származó gonoszságukat fejezte ki, és semmi esetre sem kényszerítette őket erre Isten (vagy valaki más).

“Ezt a világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg.” (1Kor  2,8 )

“Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek.” ( Apcsel 5,29-30 )

5. Júdás, Kajafás és Pilátus gonoszsága nem volt szükséges a megváltáshoz, és nem is segítette azt elő.

6. Jézus azért jött, hogy Izraelt megtérésre hívja. Prédikációjának sikere és az ebből adódó következmény – hogy nem gyilkolták volna meg – nem akadályozta volna meg a megváltást, hanem előnyős lett volna az emberiség megváltására nézve.

“Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok.” (Mt 23,37 )

“Ha pedig az ő elesésük a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a pogányok gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz, ha teljes számban megtérnek. (…) Hiszen ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból?” (Róma 11,12.15 )

Ha Izrael kezdettől fogva hallgatott volna Jézusra, a megváltás biztosan nem ütközött volna akadályba, hanem Jézus odaadása teljesen más formában vezette volna az embereket Istenhez.

7. Az Izrael népétől és különösen vezetőitől jövő kemény elutasítás következményeképpen Jézus felvállalta a halált és így mutatta meg szeretetének és odaadásának végső következményét.

8. A “váltságdíj” bibliai kifejezése (pl. Mk 10,45) arra szolgál, hogy Jézus megváltási művének megszabadító jellegére rámutasson. A bűn szolgái voltunk. Jézus megszabadított bennünket ebből a szolgaságból, mint ahogyan egy szolga a váltságdíj révén szabaddá válik. Az a kérdés, hogy kinek kellett ezt a váltságdíjat kifizetni, szétfeszíti a teória keretét és apóriához vezet. Mindkét lehetséges válasz (Isten vagy a Sátán) világos ellentmondásban áll a Biblia üzenetével.

9. Éppígy Jézus halálának áldozatként való megjelölése egyrészt azt hivatott mutatni, hogy milyen nagy volt az Ő odaadása, másrészt (különösen a Zsidó levélben), hogy az ószövetségi áldozat véget ért.

10. A vér fogalmának használatát is az áldozat terminológiájának összefüggésében kell látni. Továbbá, a zsidók a “vér” fogalmát összekötötték az “élet” fogalmával.

“Mert a test lelke a vérben van” (3 Móz 17,11a) Jézus vére által váltattunk meg. Ez azt jelenti, hogy Jézus teljesen odaadta értünk az életét. Nem a testfolyadék, a “vér” váltott meg bennünket mágikus módon, hanem Jézus odaadása zár bennünket teljesen Isten szeretetébe.

“A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsidó 9,22)

Itt NEM elvről van szó, miszerint Isten megbocsátó-képessége vér felajánlásához lenne kötve. A Zsidó levél szerzője egyszerűen csak leírja a helyzetet, milyen volt az ószövetségi törvény, hogy ehhez kapcsolódóan mutassa, hogy Jézus odaadása mindenen túlmutat.

11. Jézus egész életében és halálában is közösségben volt Istennel, aki soha nem hagyta el őt.

Ha a Mt 27,46 és a Mk 15,34 Jézus utolsó szavait az “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” szavakkal adja vissza, akkor ezt az igét nem szabad az idézett 22. zsoltártól elszigetelten látni, ami egy ember személyes tapasztalatait adja vissza szenvedései közepette, akit mégis, szenvedéseiben is Isten hordoz. A zsoltár dicsérettel zárul “Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallja.”

12. A keresztény megváltás-értelmezés nem abban áll, hogy Isten megbékélt, hanem hogy mi békéltünk ki Istennel.

2 Kor 5,20: “Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.”

13. A megváltás sokkal többet jelent, mint egy tökéletes élet példaképe. A hívők megtapasztalják életükben Jézus megújító és megváltoztató erejét.

2 Kor 5,17: “Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”

1 Jn 5,18: “Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt az Istentől született, az vigyáz rá, és a gonosz meg sem érinti.”

Ennek a 13 pontnak kell kijelölni azt a határt, amelyen belül a bibliai megváltás-értelmezést megalapozhatjuk. Nem gondoljuk, hogy már mindent megértettünk volna; még mélyebbre akarunk hatolni Isten nagy szeretetének megismerésében, melyet az örök Logosz emberré-válásában és teljes élete során egészen a halálig tartó tökéletes odaadásában mutatott meg.

Fontos kijelentést találunk a Róma 8,3-4-ben a megváltási műre vonatkozóan:

“Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint.”

Isten elküldte Fiát, hogy legyőzze a bűnt. Azáltal győzte le a bűnt, hogy alapvetően ugyanazon a szinten harcolt a bűnök ellen, mint mi, de soha nem vétkezett. Mindenkiben, aki hisz benne hatékony ez a bűnök felett aratott győzelem. A szellem szerint való életben Jézus erejével győzzük le a bűnt, és válunk képessé arra, hogy odaszánjuk életünket testvéreinkért, mint ahogyan Jézus tette ezt értünk.

“Abból ismerjük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” (1 Jn 3,16)

Ez az életodaadás adott esetben azt is jelentheti, hogy valaki meghal. De ez nem szükségszerű. Jézus odaadása nem lett volna csekélyebb jelentőségű, csak más, abban az esetben, ha Izrael megtért volna és Jézus erőszakos halála nem következett volna be.

Jézus néhány szava is segíthet nekünk jobban megérteni megváltásunkért való küldetésének titkát:

“Az Úr lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk  4,18, idézet Ézs 61,1-ből)

“Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

“Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben.” (Jn 12,46)

“Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37)

Még néhány idézet magyarázatként a újabb szerzők műveiből. Az idézetek nem mindenben adják vissza teljesen a mi álláspontunkat, és ezen szerzők sok egyéb nézetével nem is értünk egyet. Az idézetek azonban mutatják azokat a gondolatokat, amelyeket nálunk a szektásság jeleként ítélnek el, másoknál azonban minden további nélkül elfogadnak.

Krisztológia, fordítás németből: Hans Kessler, Christologie in: Handbuch der Dogmatik, Hg. von Theodor Schneider, Bd. 1, 2. Auflage, 1995

S. 411: ”Jézus keresztje az Isten elől elzárkózó ember tette.”

S. 412: “A feltámadás fényében (és csak abban) válik a kereszt Isten megingathatatlan üdvakaratává. Erre vezethető vissza az írás utalásainak keresése, a hellenista kijelentés a szenvedés szükségességéről (Mk 8,31; Lk 17,25; 22,37; 24,7.26.44) és  a kijelentések Jézus (emberek által kikényszerített, Istentől megengedett!) Isten általi odaadásáról.  Ezek semmiképp sem arról tanúskodnak, hogy Jézus erőszakos halála Isten tervezett célja lett volna (a világ iránti szeretetből). Egy ilyen szadista elképzelés ellentmondásban lenne Jézus és a zsidóság istenképével: Isten nem akar egyetlen emberáldozatot sem (az ilyentől iszonyodik: 3 Móz 18,21; 20,2-5; 5 Móz 12,31; 18,10; Jer 7,30k; 32,35; Ez 16,20k; 20,26), és nem azért küldte fiát a világba, hogy a világ megölje őt, hanem, hogy fia megmenthesse a világot (Jn 3,17).

Ezért hát Jézus kereszthalála nem volt Isten akarata, még kevésbé történt az Ő kezdeményezésére. Nem tulajdoníthatja senki Istennek azt, amit egyedül az emberi igazságtalanság tett Jézussal (és Istennel). Nem Isten akarata volt, hogy Jézust kegyetlenül megölték. De az, hogy Jézus ezt az emberek által rá kirótt halált is Isten és az emberek iránti szeretetével töltötte meg (és azt akarta, hogy Isten eljöjjön az emberekhez), az biztosan Isten akarata volt. Az Atya akarata ebből következően csak arra irányult, hogy fia, akit a világba (minden kockázattal számolva) elküldött, szolidáris legyen minden emberrel, vagyis még a magukat megkeményítő ellenfeleknek is utánamenjen, és kisegítse őket az elzárkózás és Istentől való eltávolodás világából.”

S. 414: “Jézus mégse adta fel soha azt az igényt, hogy egész Izraelt egybegyűjtse (és ennek a népek összegyűjtésével kellett folytatódnia) Isten uralma alatt. Elutasította azt, hogy veszélytelenebb megoldásokat válasszon, és elszánt akarattal minden ember számára – akár helyettesítő lemondással és magánnyal – az Istennel és az egymással való közösség üdvét nyitva tartva, nemcsak tudatosan és erőszak nélkül szembenézett a fenyegető erőszakos halállal, hanem azt szolgálatnak tekintette Isten jósága megjelenéséért (az ellenségei számára is), és sokakért vállalt halálként fogta fel.”

Jézus Istene, fordítás németből: Jacques Duquesne, Der Gott Jesu, 1998, S. 159:

“Amit Atyja akart, az nem halála volt, hogy eltörölje Ádám bűnét és a miénket. Hogyan találhatott volna ki egy olyan Isten, aki az evangéliumok szerint hetvenszer hétszer, vagyis mindig megbocsát, ilyen mechanizmust, ilyen eljárást, amelyben ő nemcsak bűntárssá, hanem felbujtóvá is válna fia meggyilkolásában, csak azért, hogy a bűnös emberiség feletti haragját csillapítsa. Hogyan kívánhatta volna egy olyan Isten, aki Mózesnek azt a törvényt adta: ‚Ne ölj!’, hogy öljék meg a fiát, mert ‚elégtételre’ van szüksége – ahogy oly sok teológus mondta, és máig is mondja.”

Miért halt meg Jézus a kereszten?, fordítás németből: Berger, Wozu ist Jesus am Kreuz gestorben, 1998, S. 36:

“Nem, Istennek nem volt szüksége a rómaiaknak erre a gonoszságára, hanem felhasználta azt. Erőszakra és vérontásra nem volt szüksége, hanem ezek adottak voltak. Ő nincs a kegyetlenség útjához kötve, hanem az ellenkezőjére fordítja azt. Ő nem rendeli el és nem írja elő titokban a gyilkosságot, hanem életet és erőszakmentességet akar minden áron. Ő nem köti a megbocsátást erőszakhoz, hanem az erőszakra megbocsátással válaszol. Ő nem akar hasznot húzni Jézus halálából, hanem mindig és mindenkor ingyen kegyelemből bocsát meg. Ő nem haszonélvezője az erőszaknak, hanem a kereszt minden másnál jobban követeli minden erőszaknak a végét. … Ő nem élvezi fia halálát, hanem legyőzi azt. Jézus Krisztus vére nem csillapítja az Ő haragját.”

Halálra adta Isten a fiát?, fordítás németből: Walter Kirchschläger, Hat Gott seinen Sohn in den Tod gegeben? in: Erlöst durch Jesus Christus, hg. von Eduard Christen und Walter Kirchschläger, Freiburg, Schweiz, 2000, S. 52-53:

“Nyomatékosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Jézus elküldése másképp is végződhetett volna. Ha Izrael Jézus üzenetét hallva megtért volna…, a zsidó nép vallási megújulása következtében, mely Jézus Isten királyi uralmáról való igehirdetése által ment volna végbe, feltehetőleg megtörténhetett volna a nyitás minden nép felé, amelyről már Salamon templomszentelő imádságában is szó van (1Kir 8,22-53), és a népek Jeruzsálembe való zarándoklatának prófétai képében válik érthetővé (vö., pl. Ézs 66,18-24; Zak 2,14-17; esetleg Ézs 2,2).”

Rendkívül szubjektív Kluge rövid megjegyzése arról, hogy mit gondolunk a Szent Szellemről. Egy “korábbi tag” utólagos és érzelmektől átitatott benyomásaira alapozni a Szent Szellemre vonatkozó tanításunk megítélésénél, teljesen komolytalan, és nem más, mint rosszindulatú hangulatkeltés. Mi soha nem alapozzuk a katolikusokkal vagy protestánsokkal szembeni kritikánkat érzelmekre, hanem történelmileg megvizsgálható tényekre és írásosan dokumentált tanításokra. Keresztények számára más módszer nem fogadható el.

A testvéreknek biztosan nem az a szubjektív benyomása, amit Kluge mond. Csakhogy ilyen benyomásokkal semmit sem lehet bizonyítani vagy cáfolni.

Tanításunk a Szent Szellemről megegyezik az ókori hitvallásokkal.

Sok esetben megtapasztalhattuk a Szellem szabadító erejét, amely embereket tartósan szabaddá tett bűnöktől. (Jn 8,36; 2 Kor 3,17)

A Gal 5,19-23-ban Pál leírja a különbséget a Szent Szellem által vezetett élet – amelyet a Szellem gyümölcseivel jellemez – és egy hitetlen, a Szent Szellemnek nem engedelmeskedő ember élete között – amelyet a test cselekedeteivel jellemez.  A Szellem szerint élni azt jelenti, hogy győzedelmeskedünk a bűn felett!

Gal 5,16: “a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek.”