“Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1 Kor 12,27)

1. “A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” (Apcsel 11,26)
“Név ill. a csoport önmegnevezése” című részhez

Kluge majdnem helyesen adja vissza az álláspontunkat. Nem vagyunk és nem is akarunk mások lenni mint keresztények. Az “igazi keresztény“ megnevezést is elutasítjuk, mint ahogyan ez fentebb (I.) már említést nyert.

Mindenfajta felekezeti megjelölés ellentmond Isten akaratának, aki csak egy gyülekezetet akar. Aki ragaszkodik külön egyházak létezéséhez, az azt mutatja, hogy ő nem az egységre törekszik, hanem Isten templomának rombolója.

“Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten…” (1 Kor 3,17)

A “katolikus”, “evangélikus”, “ortodox” megjelölések egy egyházra használva korrektek, mivel csak egyetlen katolikus (általános, egyetemes, mindent átfogó), evangélium szerinti, igazhitű gyülekezet létezhet. Mihelyt azonban külön közösségek megkülönböztetéseként használjuk ezeket a megnevezéseket, azok nem megfelelőek (egy megkülönböztetett csoport többé már nem egyetemes, evangéliumi vagy igazhitű), és az egység elleni, azaz Isten akarata elleni lázadást fejeznek ki.

Nem ismerünk olyat, hogy Holic csoport. Egy komoly és objektivitásra törekvő szektaszakértő nem használ olyan nevet a leírt csoport megnevezésére, melyet az érintett közösség saját elveinek ellentmondónak tart, s így elutasít.

2. “…egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8b)
“A csoport belső felépítése” című részhez

A bibliai gyülekezet testvéri felépítéséről már volt szó. Az idősebb testvérek nem alkotnak állandó körülhatárolt kört, akik által a Szent Szellem szól. A Szent Szellem mindenkiben benne lakik.

“Nektek kenetetek van a Szenttől, s mindannyiótoknak ismerete van.” (Csia Lajos fordítása, 1 Jn 2,20)

Mindenkinek teljes erejével, és minden ajándékával hozzá kell járulnia a gyülekezet építéséhez. Isten szellemének vezetése sem nem hierarchikus sem nem demokratikus szerkezeten keresztül adatik. A helyes felismerésén, és annak megtételén alapszik. Még ha kezdetben talán csak kevesen vannak is azok, akik valamit helyesnek látnak, de ez mégis mindenki számára nyomon követhető és felismerhető. Ez nem vak engedelmesség által, hanem a helyesként felismert dolgok megtétele által történik.

A “elkötelezett keresztény” kifejezést nem használjuk, ez inkább a félszívű protestáns ébredési mozgalom terméke. Nincsen “nem elkötelezett” keresztény.

Az egységet nagy és elérhető értéknek látjuk, és nem utópiaként. Ezért az egységtelenség mindig nagy kihívás számunkra, amit nem tehetünk egyszerűen csak félre.

Rágalmazó szemrehányás, miszerint egy “kis kételkedés” az “engedetlen kivetéséhez” vezethet. A gyülekezetből való kizárás csak tévtanítás és erkölcsileg durván helytelen magatartásért lehetséges, de ebben az esetben Isten parancsolata is.

Kluge viszonylag helyesen írta le az anyagi körülményeinket. Csakhogy az önkéntes vagyonközösség nem egy manipulált áldozat szubjektív megtapasztalása, hanem objektív valóság, melynek alapja a szeretet. Az, hogy a megosztás szigorú szabályok nélkül működik, éppen azt mutatja, hogy mindenki szívesen és szívből ad.

3. “Általa vigyük Isten elé a dicséret áldozatát mindenkor: nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.” (Zsidó 13,15)
“Istentisztelet a csoportban” című részhez

Egész életünk istentisztelet:

“Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek…” (Róma 12,1)

Ezért nem akarunk semmilyen rituális cselekedeteket tartani, hanem azt akarjuk, hogy Isten munkálkodása minden tettünkben láthatóvá váljék.

A szentséget Jézus ajándékozza nekünk, ezért nem ismerünk semmiféle jelet (szakramentumot) ami a szentséget közvetítené számunkra.

Jézus elrendelte a keresztséget (Mt 28,19), ami a megtérés jele (Apcsel 2,38) az óember halála és a Krisztusban való új élet kezdete. (Róma 6,3-11) A keresztség téves mágikus értelmezése, ami a tartalom nélküli formát szentségközvetítőnek tekinti, szükségessé teszi annak hangsúlyozását, hogy nem a keresztség közvetíti a szentséget, hanem egyedül a hit, amelynek a keresztség az egyik jele.

Amikor a Biblia néhol csak a keresztségről beszél, amikor a kereszténnyé válásról szól, akkor a külső formán elsődlegesen a tartalmat érti.

Csak egy keresztség van. (Ef 4,5) Nem vagyunk újrakeresztelők. Amikor egy “pap”, “pásztor”, stb. hitetlen szülők gyermekét a hitetlen keresztszülők és egyéb rokonok jelenlétében leönti vízzel és a Mt 28-ból Jézus szavait idézi, ez nem keresztség, hanem üres rítus.

Határozottan elutasítjuk, hogy megkereszteljük azt a testvért, aki már keresztény volt, mivel nem akarjuk megkérdőjelezni addigi kereszténységét. Éppoly kevéssé kereszteljük meg azt a testvért, akit keresztényként ismertünk meg, mint Pál Apollóst (Apcsel 18,24-28).

A csecsemőkeresztséget csak akkor tartjuk lehetségesnek – mint ahogyan Kluge ezt helyesen megjegyzi – ha a gyermeknek hivő szülei vannak, akik keresztényi nevelést biztosítanak számára. Egy keresztény családból származó gyermek megkeresztelését fiatal- vagy felnőttkorban teljesen kizártnak tartjuk. Keresztény családban a gyermek fokozatosan ismeri meg Jézus útját, és tesz – jó esetben – mindig újabb lépést a jó irányába. Keresztény gyermek számára nem létezik a megtérés nagy napja, hanem sok kicsi döntésről van szó Isten mellett. A keresztény gyermek kezdetektől fogva a hivők gyülekezetében él, és a gyülekezetben ismeri meg a kereszténységet.

A legkülönbözőbb keresztelőcsoportok története azt mutatja, hogy a keresztény szülők gyermekének csak felnőttkorban való megkeresztelése – ami az I. században ismeretlen volt – sem nyújtott védelmet az elvilágiasodással szemben. Az egyedüli védelem a gyülekezet tisztaságáról való állandó gondoskodásban áll, amihez hozzátartozik az arra való készség is, hogy negatív esetben lássuk és elfogadjuk a gyermekek hitetlenségét, hogy nem akarnak keresztényként élni.

A keresztelés formája (leöntés vagy alámerítés) mellékes dolog. Az egyetlen fontos a megkeresztelendő akarata, hogy Jézust akarja követni.

Az úrvacsora megváltásunk ünnepe. Ezért az őskeresztény gyakorlatot tartjuk: csak azok részesülhetnek az úrvacsorában, akik elfogadták a megváltást, tehát minden keresztény. Kluge kifejezésmódja “csak teljesen elkötelezett tag” értelmetlen. Valaki vagy keresztény, vagy nem.

A katolikus eukarisztiaértelmezést (áldozat jelleg, transzszubsztanciáció) éppúgy elutasítjuk, mint a Zwingli-féle szimbolikus értelmezést és számtalan szabadegyházi gyakorlatot. Az sem kielégítő, ahogyan a kálvinisták beszélnek a szellemi jelenlétről, mert Jézus szellemileg egyébként is jelen van mindig. Azt tartjuk, hogy Jézus a borban és a kenyérben testileg van jelen, anélkül hogy a kenyér lényegileg átváltozna.

Kluge megállapítása (“érdektelenség azon teológiai kérdések iránt, melyek nem érintik az életmódot vagy a gyülekezet építését”) ellenére az úrvacsora kérdését is többször megvitatjuk, méghozzá intenzívebben, mint gondolja. Ezen kívül helytelen az úrvacsora kérdését csak “teológiai kérdésként” kezelni, mivel a gyakorlati élethez is köze van.

“A pontosabb rítusról semmi sem ismert”. Nem akarunk semmiféle rítust. Az egyetlen biztos pont az úrvacsora ünneplésekor Jézus tettéről való megemlékezés a szereztetés szavainak felolvasása által.

A bűnvallásnak sincsen meghatározott “rítusa”. A bűnvallás különböző módón történhet, személyes beszélgetésen vagy nagyobb körben is. A bűnvallás Isten világos parancsa (Jak 5,16). Isten azáltal is segít nekünk szabaddá válni a bűnöktől, hogy beismerjük azokat.

“Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Péld 28,13)

A Didaché (I. század vége) is tanúságot tesz a gyülekezet előtti bűnvallás gyakorlatáról:

“Az egyházban valld meg botlásaidat, és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja. (Did 4,14)

A katolikus fülbegyónás gyakorlata viszont a középkor fejleménye.

Semmiféle meghatalmazottat nem ismerünk, akire szükség lenne a bűnbocsánathoz (mint a katolikusoknál a papok). Mindenki, aki megbánja és bevallja a bűnét, megbocsátást nyer Istentől minden különösebb emberi közvetítő nélkül.

A mindennapos találkozás számunkra bizonyosan a nap fő pontja. De nem ezek a tulajdonképpeni istentiszteleteink. Az egész életünk istentisztelet. A munkahelyi vagy iskolai viselkedésünknek éppúgy Istenhez méltónak kell lennie, mint a testvérekkel való együttlétünknek.

Találkozásaink Krisztus testének épülését szolgálják. Ezért minden tagnak meg kell, hogy legyen a lehetősége arra, hogy hozzájáruljon a közösséghez.

Mindennel Istent kell dicsérnünk, az énekeinkkel is. Nem áll szándékunkban bírálónk művészi elvárásainak kielégítése. Nincsen tehát kórusunk, mely magát művészileg értékes vagy kevésbé értékes előadások által akarja megvalósítani, hanem teremtőnket és megváltónkat akarjuk magasztalni közösen.

Közösen és egyedül is imádkozunk Istenhez. Az a vágy él bennünk, hogy állandóan közösségben legyünk Istennel, mindenkor imádkozzunk. Az imádságot nem lehet egy bizonyos időtartamra redukálni. Isten állandóan velünk van, és az imádságban egész életünket elé vihetjük. Az Istennel való személyes kapcsolat a személyes imában jut kifejezésre. Az a rágalom, miszerint az egyéni imát a gyülekezettől való elszakadás miatt elutasítjuk, a Kluge írásában fellelhető többszörös ismétlés által sem válik igazzá.

(A legújabb verzióban úgy módosítja, hogy esetenként, amikor valaki az iskolában vagy a munkahelyén a gyülekezettől távol van, akkor már megengedett az egyéni ima.)

A közös és a személyes imádság nem mondanak ellent egymásnak, hanem kiegészítik egymást.

Jézus nem azért jött, hogy egy új, “jobb” imádkozási formát vezessen be. Ezért a “Mi Atyánk” szavait kéréshez való útmutatásként értjük, ami az imánkat Jézus akaratához igazítja. Mindenekelőtt Isten országának, Isten akaratának kell bennünk lennie. Nem a szavak pontos ismétlése volt Jézus kérése, hanem azt akarta nekünk mutatni, hogy hogyan kell imádkozni.

Az ünnepek kérdésében fentebb (III.D.c. “Mindennapi találkozás”) már állást foglaltunk.

4. “Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (Apcsel 2,44)
“A külső életforma” című részhez

Ebben a részben már többé-kevésbé ismerős szemrehányások ismétlődnek, ami azonban nem változtat azok helytelenségén.

A lakóközösségi élet, mint ahogyan a bevezetőben (II.) már említettük, elsősorban abból adódik, hogy sokan közülünk tanulnak, illetve keresőképesek, már egyedül, és nem a származási helyükön laknak. Másrészt ez az életmód kétségtelenül előnyös a gyülekezeti élet szempontjából. Egy nagyobb háztartás fenntartásához összességében kevesebb ráfordítás szükséges (időben és anyagiakban is), mint sok kicsihez. Így nemcsak este tudunk találkozni, hanem közös imádsággal is kezdhetjük a napot.

A más városbeli vagy országbeli testvérekkel való találkozás is mindenki számára gyümölcsöző és építő. A közös beszélgetések Isten igéjéről és az egyéni tapasztalatokról segítenek Isten és egymás jobb megismerésében. A természet közös megtapasztalása is a Teremtővel való kapcsolatunkat mélyíti.

Senki sem osztja be a többieket a sétákra. Nagykorú emberek vagyunk, “felső” gyámkodás nélkül.

Amikor Kluge azt veti a szemünkre, hogy helytelenítjük, ha a “csoportban” a házaspárok elkülönülnek, azzal “szarva között keresi a tőgyét”. Aki szabad akaratából csatlakozott a gyülekezethez, az nem akar elkülönülni. Ez a hivő házaspárokra is vonatkozik. Talán össze lehet hasonlítani a gyülekezet és egy család közti viszonyt egy nagy és egy kis család közti viszonnyal, mint ami a korábbi évszázadokban gyakori volt. A kis család egy nagyobb családba integrálódott nagyszülőkkel, nagybácsival, nagynénivel stb. Így van ez a gyülekezetben is, a család úgy épül be a gyülekezetbe, mint egy nagy családba. Ez az életforma természetesen megköveteli az önzés legyőzését, és az csak abszolút szabad döntés alapján lehetséges.

Bírálónk megerősíti, hogy “a közösség – és az összetartozás érzése nagyon intenzív és az őszinteség és becsületesség határozza meg”, de ugyanabban a mondatban kétségbe vonja, hogy “igazi személyes kapcsolatok vannak-e”, viszont aztán nem magyarázza, hogy hogyan egyeztethető össze ez a két egymásnak ellentmondó kijelentés.

Bármit is értsen “igazi személyes kapcsolatok alatt” ez az intenzív közösségtudat, a nagy mértékű őszinteség és nyitottság olyan emberek között, akik a legkülönbözőbb országokból és társadalmi rétegekből származnak, mutatja, hogy itt Isten munkálkodik.

Mely általa keresztényeknek elismert csoportokról merne Kluge ilyen kijelentéseket tenni?

A megismételt vádra, miszerint megszakítjuk a kapcsolatot az addigi társadalmi környezetünkkel, az a válaszunk, hogy különbséget teszünk hitbeli közösség és egyéb kapcsolatok között. A 2 Kor 6,14kk a hitetlenekkel való szellemi közösség lehetetlenségéről beszél, mégsem jelenti az addigi társadalmi környezettel való minden kapcsolat megszakítását. Mindannyiunknak sokféle kapcsolata van a “külvilággal”. Nem törekszünk már eleve a szülőkkel és a családdal való kapcsolat megszakítására. Sokszor a család intoleráns viselkedése tesz mindenféle kapcsolatot lehetetlenné. De az világos, hogy a prioritások megváltozása a kapcsolatokban való hangsúlyeltolódáshoz is vezet. Minden kapcsolat alapvető megszakítása, legalábbis ahogyan a múltban néhány katolikus rend megkövetelte, nem célunk, és ezt el is utasítjuk.

Nem a “kifelé történő kommunikáció bekorlátozása” vezet a “belső kommunikáció” fokozásához, hanem a szellemi rangsor felállítása, a testvérekkel való közösség megélése vezet felületes “külső kapcsolatok” csökkentéséhez. Igyekszünk abban, hogy korábbi, felületes alapokon nyugvó kapcsolatainkat szilárd alapra állítsuk. Az emberek közötti kapcsolatok csak akkor lehetnek mélyek, ha Isten van a középpontban. Csak így tudunk egymásnak problémáinkban is segíteni.

Törekszünk – ahogy azt Kluge helyesen megjegyzi – egyszerű életstílusra, és ezt pozitívan ítéli meg záró értékelésében. Ellentétben néhány katolikus mozgalommal (mint pl. Assisi Ferenc) a szegénységet nem tekintjük önmagában célnak.

“De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. (1 Tim 6,8-10)

“Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6, 24)

“Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6, 19-21)

Mivel kincsünk a mennyben van, nem a földi dolgok állnak a középpontban. Anyagi javainkkal hálával szeretnénk élni szerény életmódban. A szegénység nem életcél, de amellett a nagy ajándék mellett, amelyet Jézus adott, a földi javak elvesztik jelentőségüket.

Nem valamiféle emberi divatdiktátumnak akarunk engedelmeskedni, hanem Istennek, aki minket “az üdvösség ruhájába” öltöztetett (Ézs 61,10).

Nem rendelkezünk titkos pénzforrásokkal, hanem munkánkból élünk. A vagyonközösség és az egyszerű életmód következtében marad pénzünk nagyobb kiadásokra is, mint pl. a találkozásainkhoz szükséges kisbuszokra. Ha Klugéban ”felmerül néhány kérdés”, nincs rejtegetni valónk. Ilyen kérdéseket azonban inkább a katolikus “egyházra” és annak történetére vonatkozóan kellene feltenni.

Örülünk a természetnek, azoknak a szépségeknek, amelyeket Isten teremtett. A “rendkívül hosszúnak” nevezett kirándulások általában kb. három órásak szoktak lenni, kivételes, ha négy vagy öt órát tartanak (olyankor, ha különösen sok látnivaló van egy kiránduláson). Azok a testvérek, akiknek ez túl fárasztó, rövidebb utat tesznek meg. Sokunk ülőmunkát végez a munkahelyén, vagy egyetemen tanul, tehát jót tesz a mozgás szellemi beszélgetéssel összekötve.

Az ünnepek elvetéséről már részletesen kifejtettük véleményünket. A formalista Jehova tanúival való összehasonlítás nem helyénvaló.

Az a vád, hogy saját életmódunkat hirdetjük, mint Isten akaratát, és megköveteljük, hogy mindenki átvegye ezt az életformát, helytelen feltételezésből indul ki. A kiindulópont mindig az, hogy mi Isten akarata. Ebből kiindulóan alakítjuk életünket. Mivel azonban a Bibliában nem találunk 1:1 átvehető modellt, életünk konkrét kialakításában figyelembe vesszük az életkörülményeink által diktált követelményeket, hogy megtaláljuk azt az utat, ami a legjobban szolgálja mindenki épülését.

5. “Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmat jól használjátok fel.”
(Kol 4,5)

“A külső kapcsolatok” című részhez

Ebben a részben is megismétel bírálónk – főleg fentebb leírt – szemrehányásokat. Emiatt itt is sor kerül majd néhány ismétlésre.

Nem-keresztények között is minden új ismeretséggel, új baráti körbe való beilleszkedéssel megváltozik az ember “kommunikációs magatartása”. Új barátok megismerésével új témák határozzák meg a beszélgetések tartalmát. Mennyivel inkább formál egy embert az Istennel való találkozás? Az első keresztények is bizonyságot tettek:

“Mert nem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (Apcsel 4,20)

Isten országa, Jézus követése lesz életünk meghatározó témája. Olyan lényegtelen dolgok, mint bélyegek, futball egyszerűen nem beszédtéma többé. Egy nem-keresztény számára, akinek élete középpontját nem Isten képezi, gyanús lehet az, hogy “egy vallásos elem mindent meghatározó teret nyer az életben és gondolkodásban”. De mi más jellemezheti a keresztényt, ha nem az azon való igyekezet, hogy teljes életét és gondolkodását Krisztus határozza meg?

Istennek e központi szerepe életünkben azonban nem jelenti, hogy nincsenek más beszédtémáink. Nem vagyunk apolitikus, kultúra nélküli és tudományellenes emberek. Azonban mindent a hitre alapozva és Krisztusra nézve szemlélünk.

Az a nekünk tulajdonított taktika, mely szerint a “toborzófázisban az esélyes tag családjának kedvező képet mutatunk magunkról”, de azután “az addigi, szektán kívüli emberi kapcsolatokat minimumra szorítjuk vissza, vagy teljesen megszakítjuk”, nem igaz. Nincsen rejtegetnivalónk. Mindenkinek, aki minket meg akar ismerni, megvan a lehetősége együtt lenni velünk és megismerni minket, hogy milyenek vagyunk. Vendégeinknek lehetősége van belülről megismerni közösségi életünket. Nem akarunk vallásos színházat játszani, hanem mindenkinek lehetővé akarjuk tenni, amennyire lehetséges, már elejétől kezdve, hogy életünkben részt vegyen (vö. 1Thessz. 2,8). Senkinek nem akarunk hamis képet közvetíteni magunkról, sem kedvezőbbet, sem kedvezőtlenebbet. Nem magunkat hirdetjük, hanem Jézust (2 Kor 4,5). Mindenki megvizsgálhatja, mennyire felel meg életünk Jézus elvárásának.

Családtagoknak is megvan a lehetősége, hogy pontosan megnézzék életünket. Előfordult már, hogy szülők követték gyermekeiket a gyülekezetbe, mert nem befolyásolták őket előítéletek, hanem megtapasztalták Isten munkáját gyermekeiken és a gyülekezetben. Felismerték, hogy a gyermekeikben végbement változás nem pszichológiai manipuláció eredménye volt, hanem Isten munkája.

Sajnos csupán kivételek voltak azok az esetek, amikor a családtagok is a követés útját választották. A különböző életcélok miatt az összekötő alap, és a családdal való kapcsolat egyre gyengébb lesz. Ez azonban nem fondorlatos manipuláció eredménye, hanem természetes fejlődés. Egyébként pedig teljesen megfelel Jézus szavainak:

“…senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, , és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.”  (Mk 10,29-30)

A Kluge által idézett ige: 2 Kor 6,14-18 nem erre a problémára vonatkozik. Mint fentebb (V.A.4.) említettük, a 2 Kor 6-ban csak a hívők és hitetlenek közti szellemi kapcsolat lehetetlenségéről van szó.

Ahhoz a vádhoz, hogy nem vesszük figyelembe: Jézus bűnösökkel evett együtt, megjegyzendő: Jézus utánament mindenkinek, hívta a bűnösöket, asztalközösséget vállalt velük. De Jézus soha nem vett részt bűneikben. Ahol Jézus volt, ott mindig Isten állt a középpontban. Isten szeretetét vitte azokhoz, akiket a farizeusok leírtak. Életének, tetteinek és minden beszélgetésének középpontjában Isten országa állt. Sok bűnös megragadta a Jézus által ajándékozott lehetőséget, és megtért. Jézus soha nem erősítette jelenlétével az emberek bűneit. Vagy azt gondolja Kluge, hogy Jézus az emberekkel – a mai időkre vonatkoztatva – futballról, autóversenyről társalgott volna, beült volna velük moziba, és esetleg csendesen mosolygott volna trágárságaikon? Ahol az emberek fejében más volt, mint Isten, Jézus számára is hiányzott a beszélgetés alapja.

“Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.” (Mt 21,32)

A bűnösök hittek Jánosnak, és később még sokkal inkább Jézusnak. Ez volt a további közösség alapja.

“Egy keresztény, aki miután a Holic csoporttal kapcsolatba került nem tér meg, a csoport számára tulajdonképpen rosszabb egy ateistánál, aki az evangéliumot így még nem értette meg” hangzik egy további vád.

Ehhez röviden:

Aki már kereszténnyé vált, nem kell megtérnie. Soha nem szólítottunk még fel keresztényt megtérésre. Ahogyan ismételten kifejtettük, minden kereszténynek örülünk, akit Isten hozzánk vezet.

Egy látszatkeresztény, aki megtagadja az Istenhez (nem egy nem létező “Holic-csoport”-hoz) való megtérést, ezáltal rosszabb helyzetbe hozta magát, mint az, aki az Üzenetet még nem hallotta (mindegy, hogy ateista, vagy vallásos). Aki Isten hívását megtagadja, megkeményíti magát Istennel szemben, és sokkal nehezebb lesz számára Istennek egy további hívását meghallani, mint annak, aki még semmit sem hallott.

Pállal együtt valljuk, hogy Istent minden ember felismerheti, és ezért nem létezhet jóhiszemű ateista.

“Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük…” (Róma 1,19-20)

Ezért sajnos ateisták esetében is feltételeznünk kell, hogy Isten ellen már súlyos döntéseket hoztak, ami azonban nem akadályoz minket abban, hogy ateistákért is harcoljunk.

Az itt idézett kritika is feltételezi, hogy ateistákért is fáradozunk, ami mutatja, hogy Kluge megállapítása, hogy “az ateisták közötti misszió ismeretlen”, nem felel meg a valóságnak.

Érdekes, hogy a “szektatagokat” olyan dicsérettel illeti Kluge, amit római katolikus hittestvérei közül keveseknek adna meg, amikor ezt írja: “Valószínűleg a szektatagok inkább megtagadnák a választ, minthogy hazugsággal kerüljenek ki egy ügyből.” Aki hisz az igazságban, abban is él.

A hiányos “kifelé irányuló szociális aktivitás” kritikához: helyes dolog, hogy feladatunkat nem a szociális aktivitásban látjuk, de nem azért, mert ezeket a tevékenységeket alapvetően rossznak tartjuk. Néhányan testvéreink közül szakmájukban “szociális tevékenységeket” folytatnak. Egy keresztény feladata mégis más. Jézus tanítványait nem szociálisan nehéz helyzetek elhárítására küldte ki, hanem az evangélium hirdetésére. Az anyagi szükséghelyzet elleni küzdelem fontos feladat. A szellemi szükséghelyzet elleni küzdelem még sürgetőbb. Egyrészt azért, mert az Isten nélküli életnek nemcsak a földi életben vannak következményei, hanem az embert mindenkorra elválasztja az örök boldogság forrásától. Másrészt éppen az emberek bűne oka többszörösen a szociális igazságtalanságnak. Egy keresztény nem nyomja el embertársait, és nem is zsákmányolja ki őket. A misszió így közvetve az igazságtalanság megszüntetése is. A megosztás és a keresztények egyszerű életvitele környezetük számára mintaként szolgál. A gyülekezet életéből nyilvánvalónak kell lennie, milyen lenne, lehetne mindenütt, ha mindenki Istent követné.

Teljesen határozottan elutasítjuk azonban azt az alapelvet, amelyet egy római katolikus szervezet kézikönyvében találtunk: “Semmilyen anyagi támogatás nem nyújtható, a legkisebb mértékben sem. A tapasztalatok alapján utalnunk kell arra, hogy e határozat a használt ruhára is vonatkozik.”  (A Mária Légió hivatalos kézikönyve, fordítás németből: Das offizielle Handbuch der Legion Maries, deutsche Ausgabe. Wien 1962, S 303.)

Örvendetes, hogy azokban az országokban, ahol testvéreink vannak, létezik bizonyos szociális biztonság (akkor is, ha bizonyos politikusok – gyakran épp’ az ún. keresztény, valójában azonban kapitalista pártok – szorgalmasan annak leépítésén munkálkodnak). Így a szociális segítség sürgőssége kevésbé áll fenn, mint a bibliai időkben. Alacsony létszámunknál fogva a szociális problémákra való teljes összpontosítás mellet sem tudnánk sok problémát megoldani. Éppen, mert kevesen vagyunk, szükségesebb teljesen missziós tevékenységekre összpontosítanunk. Az “anyagi kenyeret” erkölcsileg magas szinten álló nem keresztények is tovább tudják adni. Az élet kenyerének továbbadását Jézus azonban a tanítványokra bízta. Erre buzgón törekszünk, amit bírálónk is elismer a “nagy missziósigyekezet” kezdetű részben.

A kisbuszokról annyit, hogy a közösségi élet és misszió életünk középpontjában áll. Ez azt is megkívánja, hogy gyakran úton legyünk. Ahogy az idő telt, megmutatkozott, hogy ezt leghatékonyabban olyan kisbuszokkal tudjuk megvalósítani, melyekben rövid ideig lakni is lehet. E buszok fenntartása kizárólag saját anyagi eszközökkel történik – mindennemű állami vagy egyéb támogatás nélkül. Mivel nem vagyunk sem államilag elismert vallási közösség, sem bármiféle egyesület (ezek nem is akarunk lenni), így nem élvezünk semmiféle adózási kedvezményt. Az, hogy ezeket a buszokat – melyek belső kiépítése a célnak megfelelő ugyan, de nem “figyelemre méltó” – megengedhetjük magunknak. Ez a megosztás eredménye. A széles körben elterjedt nézettel ellentétben, miszerint a vagyonközösség csak szűkösséget eredményez, mégiscsak logikus, hogy az egyszerű életvitel és a javak megosztása mellett marad valamennyi pénz közös használatú értékek beszerzésére is.

6. “… ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mind a pogányt vagy a vámszedőt…” (Mt 18,17)
“Büntetések – engedetlen tagok kizárása” című részhez

A “kizárás” témáról a “gyülekezetképpel” összefüggésben már állást foglaltunk.

Kluge megállapítása, hogy “a csoport nem igyekszik görcsösen minden embert megtartani”, ellentétben áll azzal a váddal, mely szerint az embereket pszichológiai módszerekkel akarjuk a “csoport”-hoz kötni.

A kizárást nem szabad a gyülekezeti élettől elkülönítve nézni. Istentől való kötelességünk egymásért harcolni, egymást erősíteni a megszentelődésben. Ez testvéri intéssel és bátorítással történik. Hogyha nyilvánvalóvá válik valakiről, hogy a bűnt jobban szereti az Istennel való életnél, ha látjuk, hogy a gyülekezetben már nem tudunk neki segíteni, akkor csak a kizárás lehetősége marad.

A Zsidó 6,4 kk. felhozott magyarázata, mely szerint az ember már a második bűn által eljátszotta megtérése lehetőségét, és számára nincs kegyelem, erősen leegyszerűsített és ezt mi sem képviseljük. Ez a tanítás mindenesetre megtalálható már “Hermász Pásztorában” az I. sz. végén. Az élet azonban nem szorítható bele egy ilyen egyszerű sémába. Senkitől sem szabad a megtérés lehetőségét elvenni addig, amíg nem teljesen világos, hogy elbukott.

Nemcsak a Zsidó 6,4 kk. beszél az elbukás lehetőségéről, hanem számos más ige is nyomatékosan óv ettől. Maga Jézus is óv:

“Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.” (Jn 15,6)

A követés melletti döntés nem veszi el az ember szabadságát. Isten szeretete még midig nyitva hagyja számunkra annak lehetőségét, hogy keresztényként is nemet mondjunk neki. Ha egy keresztény bűnei által ténylegesen elfordult Istentől, az Írás világos kijelentései alapján számára nincs már lehetőség megtérésre, mert megkeményítette magát Istennel szemben.

“Vigyázzatok testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” (Zsidó 3,12-13)

Annak ellenére, hogy manapság sok “Biblia-hű” csoport tagadja az elbukás lehetőségét, mégis világos bibliai tanításról van szó, amihez ragaszkodnunk kell akkor is, ha annak megállapítása, hogy valaki elbukott nem egyszerű séma alapján történik, amint ezt Kluge ránk fogja. Ameddig nem világos valakiről, hogy elbukott Istentől, mi is harcolni akarunk érte. Egy ember örök élete minden fáradtságot megér.

Igaz, hogy a kizárás nem végleges kizárás. Ha egy testvérnek a gyülekezetben nem tudunk már segíteni, ez nem azt jelenti, hogy nincs már megtérésre lehetősége. Ha látható, hogy egy testvér megtért, az az egész gyülekezet számára nagy öröm.

Amennyiben valaki egyértelműen és visszafordíthatatlanul elhagyta Isten útját, számunkra is csak az a lehetőség marad, hogy elváljunk tőle, mert olyan embereknek, akik Isten nélkül akarnak élni, nem lehet helyük Isten gyülekezetében. Mi mindenesetre ezt az elválást nem “kiküldésnek” (Entsendung) nevezzük, ahogyan Kluge gondolja. Az “kiküldés” fogalmára, amelyet mi ebben a formában egyébként sem használunk, inkább pozitívan lehet asszociálni, mint pl. kiküldés misszióba.

Ismeretlen számunkra, hogy őszintétlenség miatt a lakáskulcs elvételével büntessünk valakit. Ha azonban valaki veszélyes vezetési stílussal mind a testvérek, mind a kívülállók életét, illetve épségét veszélyezteti, természetes, hogy csak lelkülete megváltoztatása után ülhet ismét volánhoz.